Hűség és tolvajság Keszegen

Azt kérded, ugye, miért mentem Keszegre? Pár nappal korábban a térképet nézegettem, s láttam, hogy van Nógrádban egy ilyen nevű falu. Dombok veszik körül, számottevő víz sehol: honnan ez a név? Meg kéne tudni.
Ehhez jött egy fogadás. Arra kötöttem, hogy bárhová megyek, legyen akár egy zsebkendőnyi falu, bekerít a történelem. Hogy megszólítok néhány embert, és amit ők mondanak, izgalmasabb lesz, mint a hivatalos históriák. Ami nem nagy kunszt. Szegény történészeknek örökké lavírozniuk kellett. Kihúzni, átírni, hazudni. Mi maradt a végén? Zörgő csontváz: évszámok, királyok, forradalmak és mindenféle pártok. A diák ezért löki félre a történelemkönyvet.
Akivel fogadtam, megmosolygott. Hatszáz lelkes faluban történelem? Ne nevettesd ki magad!
Rávágtam az ajtót, és másnap indultam Keszegre.

Épp csak körülnéztem, s már láttam, hogy valami nem stimmel. A kocsmával volt baj, ami rossz jel.
Csak ne rángasd a szemöldököd, barátom, s főleg ne csatlakozz azokhoz, akik ezt a helyet lenézik. Az efféle gőg nyomán már sok pofon elcsattant. Vedd szépen tudomásul: a kocsma fontos intézmény. Mondj nekem még egyet, amelynek ilyen kiterjedt hálózata s ilyen nagy vendégköre van, és akkor még egy szót sem szóltam a nyereségről.
Ezért sem mindegy, merre van egy faluban a kocsma.
Keszegen a legrosszabb helyen: rögtön a bolt mellett. Nagy ablakok, az egyik mögött ártábla, elhalványult számok piros filctollal írva. Nem tudni, mennyi a fröccs, mennyi a feles: mindet kiszívta a nap, és a kocsmáros nem írta újra őket. Minek? A rossz szomszédság és az öntött betonlépcsők elvették a kedvét. A sör olcsóbb a boltban, a lépcsőn legurulhat a vendég, számára mindez kétszeres ráfizetés.
De maradjunk a kocsmaföldrajznál!
Rendes helyen az ivó a templom közelében van. A két intézmény közti távolság az egész falu életére kihat. A torony nemcsak a keresztet emeli magasba, tájékozódási pont is: útbaigazítja a férfinépet. Ha nem látják, könynyen eltévednek, s az asszonyokra is ráhozza a frászt: nem tudják, hol keressék urukat. És még valami. A népeknek már annyi irányt mutattak az elmúlt században, hogy az egyetlen, akiben még bíznak, a jó Isten maradt.

Persze, ha az ember újoncként csöppen egy faluba, az első blikk könnyen megtévesztheti. Kiderült, hogy Keszegen nem a kocsma épült rossz helyre, hanem a templom.
Ennek oka annyi, hogy első Huszár József, a környék földjeinek ura utált gyalogolni. Minél közelebb az Isten, annál erősebbnek látszik a buzgalom, gondolta, s a templomot a kastélytól ötven méterre húzatta fel. Ez még a tizennyolcadik században történt, nem csoda, hogy elgyöngült a csúnyácska templom teteje. Ácsok és tetőfedők csapata próbálja orvosolni a bajt, igyekeznek úgy intézni, rá ne pottyanjon egy gerenda a hívekre a vasárnapi nagymisén.
Ami a tetőt illeti, a kastéllyal is voltak bajok, de azon ma már új cserép piroslik. Ettől kicsit tetszetősebb lett a barokk épület, mert amúgy elég rossz bőrben van. De mindenki bízik benne, hogy kibírja addig, míg megjön a vevő. A Messiást nem várták így, mint ezt az embert, akiről nem tudni, kicsoda, csak azt, hogy elindult, közeledik, igaz, hogy megérkezni idáig sosem tudott. Úgy hallani, ez évben novemberre jelezte magát.
Ha már a kastély így szóba került, elárulom, legfőbb támasza és védelmezője egy zománctábla. Érdemes elolvasni, mi van ráírva: „Ezen építmény hatósági oltalom alatt áll. Rongálását, állapotában való megváltoztatását a törvény szigorúan bünteti. Községi Tanács VB.” Világos, ugye? A tanács szónak (oroszul szovjet, ha valaki elfelejtette volna) a tábla fogalmazói mágikus erőt tulajdonítottak. Olyat, ami a falakat, a gerendákat, az áthidalókat századokig megtartja. Kár, hogy az épület, erről mit sem tudva, más erőknek engedelmeskedett: a statikának, az anyagtannak és a múlt iránti gyűlöletnek.

Egy faluba érve mindig az öregeket kell megkeresni. Bennük meg lehet bízni: őrzik, védelmezik a múltat. Nélkülük nem maradna belőle semmi. Már csak ők emlékeznek a Huszár fiúra, aki szerette a szép kisasszonyokat, a szép lovakat és a szép bálokat. Igazi szépfiú volt, bár sokak szerint csak egy bolond dzsentri.
Az utolsó Huszár lófuttatásra és nőkre költötte a pénzét, ezért gondolom, hogy boldog ember volt. Sajnos az élet gyönyörűségeiért utóbb fizetni kell. Az ilyesmikért főleg. A telivérek elvágtattak, a nők más karjába hulltak. Ma a lovarda, amelyet ő épített, olyan, mint egy vak ember: befalazták minden ablakát. A régi istállók előtt, ahol a lovakat nyergelték, most szeméthalmok és mocsok.
Nyolcvan év telt el azóta. Mennyi ez? Sok? Kevés?
Akármennyi, a gavallér Huszártól el kell köszönnünk.
Huszonhat szilveszterén tesszük ezt.
Nagy éjszaka volt, az utolsó bál éjjele, a cigányok is sírva húzták. Háj, Lájos, itt mán többet nem lesz muzsiká: odá á méltóságos úr… A dádé tudta. Éjfélkor, mikor legharsányabb volt a jókedv, kioltottak minden fényt, és a néma csendben, egy szál gyertyánál Huszár Elemér átadta a kastély kulcsát Purgly Emilnek.
Az új gazda nem volt meghatva. Felmenői között németek is voltak: megvetette a pénzszórást. Dolgozni, takarékoskodni, gyarapodni: ezt hozta a Purgly család hazulról, ami bőven elég volt hozománynak. Olyannyira, hogy Emil húgát, Magdolnát 1901-ben egy tengernagy, Ferenc József szárnysegédje vette feleségül, bizonyos Horthy Miklós.
Így lett a kormányzó Keszegen időről időre vendég.

Purglyékkal új világ köszöntött Keszegre. Volt egy kis alkoholszaga: a szeszgyárból áradt, amelyet Lajos, a fiú épített. A falu közepén állt, a párlatot naponta hordták a gyógyszergyárak és a pomádékészítők. A kis üzemet nagy áhítattal kerülgették a keszegiek. Varázsosnak tartották, hogy odabenn egy masina áramot gerjeszt, amely egy dróton elfut a kastélyig, onnan tovább, az intéző lakásába, s mikor este lesz, csak kattintani kell, és olyan világosság támad, amilyen náluk nappal sincs.
De akadt ámulnivaló más is.
Purgly Lajos nem lovakat tenyésztett, mint elődje. Tehénkéket hozatott Svájcból, nagy tőgyű szimmentáli fajtát. Keszegen ugyan nincs hegyi legelő, de kövér a fű, szépen tejelnek majd. Nem is lett volna baj se a tehénkékkel, se a kövér fűvel, de hát jött a háború, s vele mindenféle szörnyűségek. Aki rokonságban van az ország első emberével, ilyenkor nem vonhatja ki magát. Valahová állnia kell.
A környék ura úgy gondolta, az üldözöttek mellé áll. Azok mellé, akik tegnap még üzlettársai voltak, de fel kellett rakniuk a sárga csillagot. Ennek híre ment, s megkereste Wallenberg munkatársa is. Hogy mit beszéltek, nem tudni, csak azt, hogy attól fogva a Purgly-uradalom tonnaszám küldött élelmet Pestre a zsidóknak. Éjjel jöttek a teherautók, vitték a húst meg mindent, ami kell.
És most akkor mondd meg nekem, barátom, ezekről az emberekről miért nincs könyv? Purglyról meg a többiről. Miért hallgatunk arról, ha jót tesz a fajtánk? Ne a veszteségeinkről nótázzunk örökké, hanem erről. Meg bármiről, ami biztatást ad. Amitől emelt fővel lehet járni.
A kommunisták nem szeretik a felvetett fejet. Purgly Lajost a háború után azzal vádolták, hogy a sok ennivalót az angoloknak küldte. Elmebaj. Ránézett valaki a térképre, hol voltak akkoriban az angolok?
Azok jelenthették fel, akikben a legjobban bízott. Ketten voltak, és mindenről tudtak. Purgly azt is elmondta nekik, hová falaztatta be a családi ezüstöt és a porcelánokat. Magunk között szólva naiv pasas lehetett. Még be sem értek a faluba az oroszok, a két jó barát rohant lihegve, és mutatta a rejtekhelyet. Mit vártak? Hogy majd kapnak belőle? A katonák az utolsó kanálig kocsira pakoltak mindent, és daszvidányije! A két koma aznap este is pléhbögréből itta a tejet.

Az ezüstös oroszok elszekereztek, jöttek helyettük a véresek. Negyvennégy decemberében a kastélyból kórház lett. Sítalpakon landoltak a dupla szárnyas repülők, pakolták le róluk az üszkös lábú katonákat. A verőcei áttörés sebesültjei voltak. A magtárban lemosták őket, aztán rá egy nagy asztalra. Fájdalomcsillapító nem volt. Szíjjal kötözték le kezüket-lábukat, a szájukba is belenyomtak valamit, hogy ne harapják el kínjukban a nyelvüket, aztán elővették a fűrészt. A műtét végén a lábcsonkokat a kastély jégvermébe dobták.
Nem minden operáció sikerült.
Huszonnégy katonasír sorakozik a kastély parkjában, egyforma sírkő mindegyiken. Rétság buzgó párttitkára járdát csináltatott a temetőhöz, nehogy már sáros lábbal vonuljon oda a falu november hetedikén. Menni kellett, és hallgatni, hogy Lenin így, Aurora cirkáló úgy.
Pár év múlva megjelent egy rozzant kis öregasszony, és jöttével elgondolkoztatott néhány embert. Háromezer kilométert utazott, míg Keszegre ért. Kis kendőben földet hozott meg egy csokor virágot. Az ember, aki a temetőhöz kísérte, nehezen beszél arról, amit látott. Letérdelt, kérem, és átölelte a követ, amire a fia neve volt írva. Úgy zokogott, olyan fájdalmasan, mintha fel akarná támasztani. Tetszik látni, a kerítés egy részét lefűrészelték, és elhordták az emberek. Nem kéne. Nekünk is vannak halottaink Oroszországban.

A lopáshoz a tanácselnök mutatott példát. Fényes nappal bontatta le a kastély kétszáz éves kerítését. Volt pecsétes szállítólevele is, felrakatta teherautóra, aztán huss: volt kerítés, nincs kerítés. Nagyot nézett egy keszegi, mikor fenn, Zemplénben beleütközött. Egy falusi párttitkár házát fogta körbe. Így folyt a szocializmus alapjainak lerakása.
Meg úgy, hogy, emberek, mi volna, ha szétszednénk a Purgly szeszgyárát. És szétszedték. Vágjuk ki a kastélypark ősfáit. Kivágták. Hogy ne végezzenek félmunkát, ledöntötték a víztornyot is, három réteg olajjal bemázolták a templom szószékét, volt buzgalom és tetterő. Mikorra kifogytak a tennivalóból, megjelentek a téeszszervezők.
A vígságnak azonmód vége lett, menekült, ki merre látott. A falu hadra foghatóinak fele úgy otthagyta Keszeget, mint Szent Pál az oláhokat. Aki nem, az meg bujkált. Volt, aki három napig nem ment haza. 1960 januárjában a szervezők jelentették: Keszegen nem akarják az emberek a közöst. Semmi baj, menjetek vissza, és legyetek kemények. Azok lettek.
Így alakult meg ősszel a Zöldmező téesz. Egy munkaegységre 12 forint 34 fillért fizetett. A brigádvezetők 45 munkaegységet kaptak egy hónapra. Nem voltam rest, elővettem a számológépet, és kiszoroztam, mennyi pénz járt nekik. Nos, barátom, a szorzás eredménye: 555 forint 30 fillér. A gyalogember, kapával a vállán, négyszázat se kapott. Egy teljes hónapra…
És most nézzük, mennyiért dolgozott a téesz-brigádvezető a Purgly-birtokon, ahol gazdasági cseléd volt a háború előtt. Kapott egy évre 14 mázsa búzát, egy hold földhasználatot, tüzelőt, amennyi kellett, napi egy liter tejet, negyedévenként öt kiló szalonnát és két kiló sót.
Ne járjon kezed-lábad, azért sorolom a számokat, hogy lásd, a magyar földművessel moszkvai mintára galádul elbántak. A két háború közt se volt aranyélete, de börtönbe senkit nem csuktak azért, mert elmulasztotta a beadást, s a jó gazdákat nem tették tönkre pártkönyves munkakerülők. Akiket a fővárosból vezényeltek oda, hogy „móresre tanítsák a ravasz parasztját.”
Tudod, mi a csoda? Megkérdeztem valakit (elmúlt már nyolcvan): sose jutott eszébe, hogy elmenjen Keszegről? Lehet, hogy máshol könnyebb élete lett volna… Ó, nem. Ő itt született, mondta. Miért ment volna máshová, mikor ide köti minden?
Ezért szeretem a fajtámat. Ezért a bolond hűségért. Mert bolondság. Az írek közül húszmillió él Amerikában, s odahaza alig négymillió. Mi meg itt guggolunk, és várjuk már mióta, hogy kiegyenesedhessünk. Érted ezt? Ha nem, akkor hiába mondok bármit. Mert Keszegen is erről szól minden.
Erről szól az iskola a kastélyban. Húsz alsós gyerek jár ide, ám az igazgatónak ez a húsz ugyanolyan fontos, mintha kétszáz lenne. Aztán ott az öreg, aki smasszer volt a váci börtönben. Ostyát csempészett be kilenc papnak, hozzá bort féldecis üvegekben. Tudta, hogy vét a szabályzat ellen, de azt is, hogy a pap lelke meghal, ha nem misézhet. Vagy az a másik, aki három oroszt lőtt le ötvenhatban, mert rátámadtak egy sebesült egyetemista lányra. Máig nem beszélt róla senkinek, és zokogva vallotta be, hogy ötven éve nem meri meggyónni azt a három halált.
Ez a történelem, drága barátom! Ha őket kérdezed, sosem csalódsz. Megtudod, hol élsz, és miféle haza ez az ország.

Keszegen jártam, a 688 lelkes nógrádi faluban. Öreg falu: lakóinak egyharmada nyugdíjas. A másik harmad Vácra vagy Pestre ingázik. A falu barokk kastélya eladó. Az veheti meg, aki felépít cserébe egy óvodát és egy iskolát. Az elmúlt évben két esküvő volt, és három új ház épült. Az önkormányzat nemrég 24 telket osztott. Autóból 160 van, lóból kettő, tehénből egy. Térerősség nincs, a mobiltelefonok nem használhatók. Körben a dombokon málna terem. Kilójáért 240 forintot fizettek az idén, de a fertődi fajtáért megadtak 320-at is. Zsíros úrnál 2500 forint volt a málnaszedőnapszám, s ezért ötven kilót kellett leszedni. A futballcsapat a múlt vasárnap 1:1-et játszott Ősagárddal, a szomszédos Nógrádsápon meg leszbishow lesz október ötödikén, amelyre a plakát szerint mindenkit szeretettel várnak.