Jobb sarok

A Nemzeti Egységmozgalom a Magyar Nemzet 2002. augusztus 12-i számában bojkottra szólította fel a polgári oldal politikusait és közéleti szereplőit. Arra kérte őket: ne adjanak interjút a 168 Óra című hetilapnak, és ne folytassanak a lap munkatársaival olyan beszélgetést, amely interjúnak fogható fel. Eddig Katona Tamás, Boross Péter és Gálszécsy András hagyta figyelmen kívül a Nemzeti Egységmozgalom bojkottfelhívását.

Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a szeptember 11-i terrortámadásról merőben eltérő a véleménye, Noam Chomsky 9-11 címmel (vagyis szeptember 11.) megjelent könyve óriási siker az Egyesült Államokban. Ha egyáltalában könyvről beszélhetünk. A világhírű bostoni nyelvésznek és politikai közírónak az egy évvel ezelőtti terrortámadások kapcsán adott interjúiból készült kisalakú, 124 oldalon megjelent kiadványról van szó. Mivel a kötet, főként az évforduló miatt, olyannyira aktuális, nézzük meg – minden további körítés nélkül –, miről beszél Chomsky.
A könyv első interjúja az, amelyet a szerző nyolc nappal a támadást követően adott a baloldali olasz Il Manifesto című napilapnak. Ebben elmondja, hogy a terrortámadás központi kérdése a politikai hatalom. Az amerikai Wall Street Journal megkérdezte a Közel-Kelet pénzes embereit: bankárokat, vezető állású szakembereket és az Egyesült Államokkal szoros kapcsolatban álló üzletembereket. Ők felháborodva reagáltak arra a tényre, hogy az Egyesült Államok keménykezű, parancsuralmi rendszereket tart fenn a Közel-Keleten, akadályokat emel a térség fejlődése és politikai demokráciájának kibontakozása elé azzal, hogy az elnyomó rezsimeket támogatja. De a megkérdezetteket leginkább Washington Irakkal és az izraeli katonai megszállással kapcsolatos politikája aggasztotta.
Az olasz lap újságírója feltette a kérdést: vajon az arabok arabsága azt jelenti, hogy szükségszerűen fundamentalisták és a Nyugat új ellenségei?
Chomsky válasza kategorikus „nem”. Szerinte az arabokat nem lehet „fundamentalistáknak” definiálni. Másrészt az Egyesült Államok és a Nyugat általában a vallási fundamentalizmust nem ellenzi – jelenti ki. Hiszen az Egyesült Államoké a világ egyik legszélsőségesebb vallási fundamentalista kultúrája. Az iszlám világában pedig a tálibok rendszerétől eltekintve a legszélsőségesebben fundamentalista állam Szaúd-Arábia, amely a kezdetektől az Egyesült Államok kliensállama, de a tálibok is az iszlám szaúdi változatának leágazása.
A radikális iszlám szélsőségesek a nyolcvanas években az Egyesült Államok kedvencei voltak, mert páratlanul jól tudtak gyilkolni. Ebben az időben az Egyesült Államok fő ellensége a katolikus egyház volt, amiért az Latin-Amerikában a szegényeket részesítette előnyben.
A kis kötet második interjújának címe: Vajon megnyerhető-e a terrorizmus elleni harc? Ebben a kérdést követő első mondat így hangzik:
„Ha a kérdést komolyan akarjuk elemezni, el kell ismerni, hogy a világ legnagyobb részében az Egyesült Államokat tekintik a legfőbb terrorista államnak, mégpedig okkal.” Az interjú ezután így folytatódik: „Amikor az IRA bombákat robbantott Londonban, senki nem akarta Nyugat-Belfastot vagy Bostont bombázni, holott Boston az IRA pénzügyi támogatásának egyik fő forrása. Amikor Oklahoma Cityben felrobbantották a szövetségi kormány irodaépületét, sokan a Közel-Keletet akarták bombázni, ami minden bizonnyal meg is történt volna, ha kiderül, a terrortámadás forrása ott található. De amikor kiderült, hogy a forrás helyi… senki nem akarta szétbombázni Montana és Idaho szövetségi államokat.” Chomsky hangsúlyozza, az IRA-merényletek és az oklahomai terrortámadás esetében is bombázás helyett bíróság elé állították a bűnösöket.
Nicaraguát, folytatja Chomsky, a nyolcvanas években amerikai támadás érte. Ennek eredményeként több tízezren meghaltak. Az országot elpusztították – annyira, hogy talán soha nem tér magához. A nemzetközi terrorista támadást pusztító gazdasági háború kísérte. Ezek hatása sokkal súlyosabb, mint a New York elleni terrortámadás. A nicaraguaiak nem azzal válaszoltak, hogy Washingtonban pokolgépeket robbantottak. Az ügyet a Nemzetközi Bíróság elé vitték, amely Nicaragua javára döntött, és elrendelte, hogy az Egyesült Államok hagyjon fel addigi politikájával, és fizessen jelentős kártérítést. Az Egyesült Államok félresöpörte a bírósági ítéletet, és tovább fokozta támadását. Nicaragua ezt követően a Biztonsági Tanácshoz fordult, amely olyan határozatot mérlegelt, amely felhívta volna az államokat a nemzetközi törvények betartására. Az Egyesült Államok volt az egyetlen ország, amely a határozat ellen vétót emelt. Nicaragua ezután az ENSZ elé vitte az ügyet, ahol a közgyűlés hasonló határozatot hozott. Azt pusztán az Egyesült Államok és Izrael ellenezte (valamint ez alkalommal El Salvador).
A kötet harmadik darabja azokon az interjúkon alapszik, amelyeket Chomsky csaknem egy évvel ezelőtt adott a belgrádi B92 rádióállomásnak, a Deutschlandfunknak és a svájci Giornale del Popolónak.
Chomsky a felelősség alól való kibúvásnak tartja azt a New York Timesban tavaly szeptember 16-án megjelent érvelést, amely szerint a terroristák azért követték el tettüket, mert gyűlölik az olyan fontos nyugati értékeket, mint a szabadság, a türelem, a gazdasági prosperitás, a vallási pluralizmus és az általános választhatóság. Kényelmes érvelés, hiszen az Egyesült Államok tetteit teljes mértékben kihagyja a képletből. Az a baj vele, hogy a valósággal homlokegyenest szemben áll, és az öndicséreten kívül nem sok haszna van. Arra pedig végképp nem alkalmas, hogy megakadályozzon olyan jövőbeli terrortámadásokat, amelyekhez képest a szeptember 11-én elkövetett merényletek eltörpülhetnek.
Chomsky hét interjúja különösen hasznos olvasmány – nem utolsósorban egy olyan országban (nálunk), ahol az M 1 Aktuális című műsorában Bence György, az SZDSZ-szel rokonszenvező Fidesz-ember kijelentheti: a múlt év szeptember 11-én történt terrortámadáshoz a közel-keleti konfliktusnak semmi köze. Kár, hogy e humoros adásról sem Chomsky, sem a terrortámadásokért felelősök nem értesülhetnek.