Keserédes szüret az Alföldön

Mint a seregélyek, úgy lepik meg a napszámosok már kora hajnalban a ceglédberceli Arany-hegy szőlőültetvényeit. Jönnek kerékpárral, kismotorral, busszal, kezükben a szedővödör, benne az elemózsia mellett a bicska vagy a metszőolló, aszerint, hogy ki mire esküszik. Mert bizony nem mindegy, hogy mivel dolgozik az ember tíz-tizenkét órát. A végeláthatatlan sorok elején gyülekező csoportokat munkába igazítják a gazdák, s van, ahol a napszám mellé jár a reggeli kedvcsináló pálinka és napközben a szomjoltó igazi arany-hegyi száraz fröccs is, persze csak mértékkel. A szüret csak a kiskertekben mulatság, itt egy hónapig tart, az órabér kétszáz–háromszáz forint között mozog. Aki bírja erővel, mindennap beáll – napszámosból sosem elég ilyenkor –, s jól jön a pénz a környékbeli nyugdíjasoknak, munkanélkülieknek. Van itt olyan gazda, akinek szőlőjét értelmi fogyatékos gyerekek szüretelik. A gyerekek élvezik a munkát, a társaságot, a különleges helyzetet, pénzt is keresnek, tanulnak is. A gazda elégedett: nincs gond a szedőkre, négy-öt ember elég, hogy az elhagyott, lepotyogtatott fürtöket, a „böngét” összekapkodja utánuk. Persze a gyerekek nem órabérben, hanem a teljesítmény után kapják a fizetséget, és közel sem dolgoznak annyit, mint a felnőttek. A hegyen jó félszáz törteli cigány napszámos is szüretel, az idénymunkát a helyi – szintén roma – munkaügyi menedzser szervezte meg nekik. A domboldalak nem a vidám nótaszótól, hanem a traktoroktól hangosak, a puttonyost a sorok között a nejlonzsákok helyettesítik, de a hangulat ettől függetlenül azért szüreti: csak másként.
Az Arany-hegy – amely a gödöllői dombság legdélibb nyúlványának része – egészen a kommunista államosításig a váci püspökség virágzó birtoka volt. Ősidők óta szőlőt és gyümölcsöt termeltek a napsütötte lankákon, de a téeszesítéssel ennek befellegzett – akkor úgy tűnt, hogy örökre. Kiirtották a kerteket, és kukoricát, búzát vetettek, annak ellenére, hogy a föld a gabonatermesztésre éppen hogy csak alkalmas. A hagyományos szőlő- és gyümölcskultúra a nyolcvanas évek közepétől aztán néhány elszánt agrárszakember kitartásának köszönhetően mégis újjáéledt a romokon. Megkezdődtek a szőlőtelepítések, s ma már több mint százötven hektáron terem a zalagyöngye, a bianca, a cserszegi fűszeres, a rajnai rizling, a chardonnay, az oportó, s az itt folyó munka színvonalát a borversenyeken is elismerik. A hegyen és környékén több mint százan foglalkoznak szőlőműveléssel, van, aki fél hektáron, van, aki több tízen. A rendszerváltozás után tizenöten pinceszövetkezetet alakítottak, ami a gazdák igényei szerint szervezi meg a gépi munkát, a szakszerű és főként egységes növényvédelmet és nem utolsósorban a termés, a must, a bor értékesítését. A présház előtt már kora délelőtt nagy a jövés-menés, a pincefőnökkel, Farkas Lászlóval szót sem lehet váltani. Ahogy a mázsamester, Csőke úr mondja, a főnök vagy telefonál, vagy személyesen tárgyal valakivel, harmadik lehetőség a szüret végéig nincs.
Hozzák a gazdák a termést, utánfutóval, teherautóval, a mázsálás után a pinceügyeletes bedob a bejáratnál felállított kis darálóba néhány marék szőlőt. A mustot ott helyben megfokolják, a műveletet persze feszült figyelem kíséri. Az idén a cukorfokban nem lehet ok panaszra, azonban a termés mennyisége körülbelül hatvan százaléka annak, ami szokásos. Legalábbis itt a hegyen, hála a jó növényvédelemnek. A kiskertekben örültek, hogyha a tavalyi mennyiség felét leszüretelhették. A tavaszi fagyot – ami a domboldalakban nem tett ugyan túl nagy kárt – súlyos aszály követte. Voltak kiadós záporok, de az áztató, nagy nyári esőket az nem pótolja. A tőkék nem tudták megnevelni a fürtöket, a szőlőszemek összetöppedtek, s mire megjött az eső, késő volt: már több kárt okozott, mint hasznot. A Duna mentén érkezett az árvíz, a szőlőkbe meg a rothadás – a permetezés sem igen segített. A szüret előtti néhány meleg, napsütéses hétnek köszönhetően a cukorfok legalább megnőtt, így bár jóval kevesebb, de jobb minőségű lett a termés, s ez azt jelenti, hogy jobb lesz az idén a bor is. A gazdáknak ez keserédes vigasz, hiszen a legtöbben nemhogy nyereséget nem tudtak termelni, de örülnek, ha a végén nem futnak mínuszba. A termés minőségéhez és főként a mennyiségéhez képest bizony a szőlőárak – titokzatos módon – az idén is igen nyomottak.

– Egy hónapja indult meg az a felháborító, országos szintű félretájékoztatási kampány, hogy túltermelési válságban van az ágazat. Önmagukat történelminek nevező borvidékek felvásárlócégei – például az Egervin – megcsúfolták a saját termelőiket, megalázóan alacsony, huszonkét forintos árat kínálva a termésért, mondván, hogy nem tudják hová elhelyezni a szőlőt. Még ha így lett volna, akkor sem lett volna szabad ezt a gazdák nyakába varrni. Az egri bikavér attól nem olcsóbb a boltban, hogy túl sok a szőlő, amit bagóért vesznek meg – magyarázza némi indulattal a hangjában Klément György hegybíró, aki maga is most szüretel az Arany-hegyen. Mint mondja, nemhogy túltermelés lenne, de az derült ki, hogy szőlőhiány van. Szerinte ez nem is csoda, hiszen vannak olyan vidékek, ahol a nevetségesen alacsony felvásárlási ár miatt sokan inkább hagyták a tőkén megrohadni a szőlőt, mint hogy tovább növeljék a cégek nyereségét és a saját veszteségeiket. Szekszárd környékét elverte a jég, ott is nagy terméskiesés volt, és még lehetne sorolni az idei károkat. A huszonkét forintos ár két hét alatt a duplájára ment fel – ez önmagáért beszél –, és a fehér szőlő ára még nem érte el a plafont. Azoknak azonban, akik kénytelenek voltak a korai fajtákat fele árért elkótyavetyélni, nincs hová panaszra menni. Ezt a helyzetet korrekt országos termésfelméréssel meg lehetett volna előzni – állítja a hegybíró, aki egyébként a kunsági borvidék hegyközségi tanácsának alelnöke. Ez a tájegység adja a magyarországi bortermelés felét.
A hangulatkeltés miatt az Arany-hegyen is eluralkodott augusztusban a pánik. Kormányzati intézkedéseket várt az egész ágazat, de nem történt semmi. Mit tehettek volna: a borkészleteket az önköltségi ár alatt árusították ki, hogy helyet csináljanak az újnak.
– Ha akkor tisztában vagyunk vele, hogy mi a helyzet, erre nem került volna sor. Ma az a gond, hogy van olyan vevőnk, akit vissza kell utasítanunk. Néhány hete mindenki igyekezett szabadulni a szőlőtől, mára pedig a kereslet jóval meghaladta a kínálatot. Ez bizonyos szempontból jó, de az időleges stabilizáció a gazdák bőrére ment, sokan megfizettek érte, az alapvető gondok pedig továbbra sincsenek megoldva. Ki kell mondani: ez a kormány, ugyanúgy, mint elődei, nem hozott olyan intézkedéseket az ágazatért, amelyeknek kézzelfogható eredményük lett volna. Erre jó példa a jövedéki törvény beígért könnyítése is, az is megérne egy misét – summázza véleményét Klément György, hozzátéve, hogy egyelőre hivatalosan nem is lehet tudni, mire számíthatnak a jövőben.
Hogy az idén valóban kapós a szőlő az Arany-hegyen, bizonyítja, hogy a mázsaháznál többen érdeklődnek a vásárlási lehetőségek iránt. Egy csemői férfi – aki évek óta ide jár szőlőért – hat-hét mázsa cserszegi fűszerest venne, de az idén hiába jött: ami volt, már elkelt. A másik csapatnak szerencséje van, az egyik gazdától még tudnak rajnai rizlinget vásárolni. Egy izsáki kft. fiatal munkatársa a mázsaháznál éppen Klément Györggyel beszélget: a cég az arany-hegyi mustból venne. Mint mondja, az egész országban vásárolnak, de az idén nagy a tülekedés: nincs elég szőlő, és nincsenek készletek sem.
– Mindegy, hogy sok vagy kevés van, örökké a termelő jár rosszul, ilyen lett a világ – mondja egy idősebb gazda legyintve, a többiek nevetve helyeselnek. Azért egyikük arcán sem látszik csüggedés, annál inkább a szüret – a mindenkori betakarítás – archaikus, elvehetetlen öröme. A bál és a gondok ideje majd csak a munka végeztével jön el.