Schröder vagy Stoiber?

Németország 299 választási körzetében holnap több mint hatvanmillió, voksolásra jogosult polgár dönthet a berlini parlament 598 helyének elosztásáról. A rajthoz állt huszonnégy párt közül mindössze öt számíthat arra, hogy megnyílik előtte a Bundestag kapuja: a szociáldemokrata SPD, a ereszténydemokrata CDU–CSU, a szabad demokrata FDP, a zöldek és a posztkommunista PDS.

A köztársaság eddigi kancellárjai közül egyetlenegy sem zárta olyan sötét és kiábrándító gazdasági kilátásokkal a rá bízott négyesztendős időszakot, mint Gerhard Schröder. Ennek ellenére az előrejelzések alapján az SPD–zöldek koalíciónak minden esélye megvan rá, hogy hatalmon maradjon. Hacsak a választók utolsó pillanatig tanácstalan huszonnyolc százaléka nem húzza meg a vészféket.
A tények magukért beszélnek. 1998-ban a szociáldemokrata kancellárjelölt kampányrendezvényeinek visszatérő jelszava így hangzott: „Kilenc jó okot nevezek meg, hogy az SPD-re szavazzanak. A tizedik Helmut Kohl!” Az első hallásra agresszív kijelentés találó felismerésre támaszkodott. A Schröder-csapat idejében rádöbbent arra, amit a kereszténydemokraták számításon kívül hagytak, vagy a pártfegyelemnek eleget téve nem akartak tudomásul venni: a közvéleménynek elege lett a tizenhat éven keresztül uralkodó Helmut Kohlból, abból az arrogáns stílusból, amely az utolsó időkben az „egyesítés kancellárját” jellemezte. A CDU–CSU csak a szavazatok 35,1 százalékát kapta, és kénytelen volt átadni a stafétabotot a 40,9 százalékot szerzett SPD-nek. A harmadik politikai erőért vívott küzdelemben a zöldek (6,7 százalék) megelőzték az FDP-t (6,2 százalék), és szövetségi szinten első alkalommal jutottak kormányzati szerephez.
Az új miniszterelnök által felsorolt „okok” tizedik pontja tehát bejött. A további ígéretek sorsa viszont vagy vágyálomnak bizonyult, vagy dicséretes kísérletnek megfelelő befejezés nélkül.
A kezdettől fogva elsődlegesnek és legfontosabbnak nevezett célt – a munkanélküliség csökkentését – nem sikerült elérni. Négymillió körül mozog azoknak a száma, akiket tétlenségre kényszerít a német gazdaság recessziója. Az Európai Unió egyik országában sem olyan lassú a fellendülés, mint Németországban.
Ezzel párhuzamosan viszont növekszik az államadósság, Berlint az a veszély fenyegeti, hogy nem tud eleget tenni az EU stabilizációs követelményeinek. A felelősséget mindezért Gerhard Schröder az USA ellen elkövetett terrortámadás után kialakult világpiaci helyzetre hárítja. A hajdani – szintén az SPD soraiból kikerült – kancellár, Helmut Schmidt elutasítja ezt az érvelést, és belpolitikai okokra vezeti vissza a német gazdaság majdnem holtpontra jutott helyzetét.
A nagy önbizalommal bejelentett adóreform, a munkavállalókra nehezedő szociális terhek csökkentése félmegoldásnak bizonyult. A kereső polgárokra nehezedő terhek 2000-ben egyenesen rekordmagasságot értek el, a bérek 57 százaléka az állam birtokába jutott vagy adóként, vagy a betegbiztosítók és a nyugdíjalap javára.
Walter Riester munkaügyi miniszter kénytelen volt bejelenteni, hogy a jövőben az állam nem tudja egyedül fizetni a nyugdíjakat. Minden munkavállaló rákényszerül, hogy idejében és személyesen gondoskodjon öreg napjairól, a nyugdíjának megfelelő kiegészítésről.
Ulla Schmidt asszony – az egészségügyi tárca felelőse – nem boldogult a gyógyszeripar menedzsereivel meg az orvosok érdekképviseleteivel, a betegbiztosítási járulékok szintén csúcsmagasságot értek el. A biztosítótársaságok ennek ellenére megközelítőleg egymilliárd eurós adóssággal küzdenek.
Az adóreform előírásai éppolyan átláthatatlanok, mint azelőtt, a könnyítések figyelmen kívül hagyták a középvállalatokat, holott ezek versenyképessége garantálja a legtöbb munkahelyet. A németek az idén 28,9 milliárd euróval több adót fizetnek, mint 1998-ban, amikor Schröderék kormányra kerültek.
Helmut Kohl az egyesítést követően virágzó vidékeket ígért a hajdani NDK lakosságának. Utóda az ezzel járó feladatkört saját hatáskörébe vonta, de a nyugati országrész polgáraira nehezedő szolidaritási járulék ellenére sem sikerült kiegyenlítenie a „Wessik” és „Ossik” közötti különbséget. A keleti tartományok lakosságának elvándorlása aggasztó jelenség mind a mai napig.
Teljesítetlen maradt az az ígéret is, hogy szigorúbb intézkedésekkel csökken majd a pénzmosás. A belügyminiszter, Otto Schily részéről nagy garral beharangozott eljárás a szélsőjobboldali NPD betiltására kínos melléfogáson akadt el: az alkotmányvédő hivatal beépített besúgóinak tanúvallomásait az igazságszolgáltatás nem volt hajlandó elismerni.
„Nem akarunk mindent másképpen csinálni. De jobban!” – hangzott az SPD-kancellár sokat ígérő jelszava, a valóság azonban más képet mutatott.
A kormányzati munkát már az első esztendőben holtpontra juttatta a Gerhard Schröder meg Oskar Lafontaine SPD-pártelnök és pénzügyminiszter közötti viszály. A baloldali politika főembere, a szakszervezetek „elvtársa” egyszerűen elszabotálta a lényegbevágó szociálpolitikai megszorítások életbeléptetését. Végül az SPD–zöldek koalíció első nagy botrányáról gondoskodva mondott le minden tisztségéről.
Lafontaine-t az idők során további hét miniszter követte, a kabinet tisztségviselőinek cserélődése állandó kísérőjelenségnek bizonyult. A belpolitikai összképet tekintve a törvényhozási időszak befejező szakaszában egyre határozottabb formát öltött a kormánypártok várható veresége.
A kereszténydemokrata kancellárjelölt „kompetens csapata” garanciát nyújtott arra, hogy a siker megalapozott reményében oldja meg a problémákat. Edmund Stoiber a munkanélküliség csökkentésének feladata alá rendelt minden egyébb kötelességet. A közvélemény-kutató intézetek felmérései a CDU–CSU jelentős előnyét jelezték annak ellenére, hogy a hazai politikusok népszerűségi listáját továbbra is Gerhard Schröder vezette. A nagy érdeklődéssel várt, több mint harmincmillió néző előtt lezajlott tv-párbaj döntetlen eredményt hozott. Az első menetet Stoiber, a másodikat Schröder döntötte el a maga javára.
És ekkor szólt közbe a természet és Bush amerikai elnök.
Az Elba váratlan áradása, az árvíz okozta drámai események, a vállalkozókat és családokat ért súlyos károk, az egyesítést követően elért vívmányok tetemes részének – mindenekelőtt a modern infrastruktúrának – a megsemmisülése kikényszerítette a különben a „nyugodt kéz” politikáját hangoztató kancellár reakcióját. A „kétszer ad, aki gyorsan ad” tézis egyszeriben a határozott, elszánt, dinamikus menedzser szerepébe segítette Schrödert, és felduzzasztotta az SPD-hajó lustán lengedező vitorláit. A terrorizmus elleni harc alakulása további alkalmat nyújtott a szociáldemokrata kampánystratégáknak arra, hogy a világtörténelemben oly sokszor bevált húzást alkalmazzák: a belpolitika nehézségeit háttérbe szorítva a külpolitikai szólamokat kezdték hangoztatni. Washington Irak elleni háborús előkészületei arra késztették Berlint, hogy lemondjon a tavaly szeptember 11-ét követő „korlátlan szolidaritás” elvének hangsúlyozásáról. „Vezetésem mellett a német hadsereg nem vesz részt a Szaddám Huszein elleni fegyveres akcióban!” – hangzott a kancellár bejelentése. Hasonló hangnemben foglalt állást Joschka Fischer külügyminiszter is. A legutóbbi kampányrendezvényeken a szocik transzparensein már ez állt: „Inkább munkanélküliség Schröderrel, mint háború Stoiberral!” Az agresszív fellépés elnyomta a bajor tartományi miniszterelnök mindössze diplomáciai meggondolásból fakadó tartózkodását.
Az elmúlt hetek eseményei előbb az erőviszonyok kiegyenlítődéséhez vezettek, majd a szociáldemokraták javára billentették a mérleg nyelvét. Holnap a szavazóurnákhoz járuló polgárok megítélésen múlik, hogy az SPD–zöldek szövetség négyesztendős mulasztásai megbocsátható melléfogásnak számítanak-e a jól hangzó háborúellenes jelszavak árnyékában. Schröder vagy Stoiber?