Tisztelt Szerkesztőség!

Big Brother – tényleg nincs menekvés?
Nem az a baj, hogy idiótának nézik az embereket. Hanem, hogy a jelek szerint sokan azok is. Mondjátok, hogy nem így van. Mondjátok, szomszédok, munkatársak, mondjátok ti mindannyian, akikkel az utcán, a boltban találkozom, mondjátok, hogy nem így van. Tudom, az ember egymagában esendő és hajlítható a jóakarat. De hittem benne, hogy fajunk valahol a közös mélyemlékezetben, a kollektív tudattalanban mégis őriz egyfajta vallásokon, korszakokon és divatokon átívelő morális mércét, tízparancsolatot, s ha az egyes ember gyengének is bizonyul, ez az erő mégis megtartja a nagy egészet. Most azonban úgy tűnik, csalódnom kell ebben a hitemben is. A televízió tudatos, millió rendbéli lélek-rablógyilkosságban, szív-liliomtiprásban bűnös. Szándékosan terjeszti a talmit, az igénytelent, mintha bizony mi is talmik, igénytelenek lennénk. Átvette a kollektív morál irányítását, összetörte a tízparancsolat kőtábláit, önmaga zavaros konzum-istenségeit állítva helyette, melyek megvásárlás és használat után eldobhatóak, mint a kóláspalack vagy az intimbetét.
Big Brother. Igen, létezik. És valóban figyel téged. És kénye-kedve szerint alakít. Nem hiszem, hogy süllyedt valaha ilyen mélyre a tömegkommunikáció. Bálványokat csinálni azokból, akik még aranyborjúnak sem lennének jók (az anyaguk miatt), szavaikat, tetteiket, egész szomorú, kisstílű, férgecske lényüket közkinccsé emelni – nem műsor ez, hanem diagnózis. Rólunk, akik fejcsóválva, szájhúzogatva bár, de naponta megbeszéljük a legfrissebb eseményeket (közben kiderül, hogy bár egy emberként, mély egyetértésben elítéljük a dolgot, mégis mindenki látta az összes részt). Ez a műsor nem emberekről és nem embereknek szól – az nem lehet. Nem emberek, akik ott a képernyőn mozognak, beszélgetnek, zuhanyoznak és közösülnek, hanem áldozatok. Lényecskék, akik pénzért vagy annak csak a reményében odaadták mindenüket a Nagy Testvérnek. És nem emberi tulajdonság az sem, hogy százezres (milliós?) nézettséget produkálunk esténként ennek a szomorú tehénistállónak.
A műsort, a csatornát el kell adni – ez rendben van –, ezt diktálja a piac, a megélhetés. Persze a piacon kettőn áll a vásár: nem muszáj vevővé válnunk, ha nem tetszik a portéka. A közízlés viszont – régi tapasztalat – formálható. Ha elégszer ismétlik, hogy mi ezt és ezt szeretjük, elhisszük a végén. Huxley Szép, új világában pusztán a kisgyermekkortól unásig hallgatott, ismételgetett frázisok hatására válnak engedelmes rabszolgákká az emberek. Ha elégszer ismétlik, hogy alávaló vagy, az leszel. Nem számít, hogy nem hiszed el: csak elégszer kell hallanod. Az agyakat kilúgozó konzummédia elől nincs menekvés. Átformál, lealacsonyít és rabszolgává tesz. Emlékeztek még szép verssorokra? Mellbevágó, katartikus, könnyfakasztó regényekre, színielőadásokra, koncertekre? Tudjátok-e még, hogy van szerelem is, nemcsak szex és pornó? Hogy van önzetlenség, barátság, nemcsak érvényesülés és presztízsharc? Elhiszitek-e, hogy vannak dolgok, amelyekért érdemes élni és érdemes meghalni?
Én egyet tehetek. Kimondom, deklarálom, ha kell mindennap, a tükör előtt, hogy ellenállok az alvilági médiakísértésnek. Nem nézem, még háttér-televíziózásként sem, a megalázó tévéműsorokat, szót nem ejtek és hallgatok róluk, és nem engedem még a közelükbe se gyermekeimet, akik a legfogékonyabbak és akiket emiatt leginkább féltenem kell. Én, az őrült, kócszakállú, régmúltból ittfelejtett, ultrakonzervatív remete megpróbálom széllel szemben. És nem érdekel, hogy ki követ és ki röhög rajtam. Megyek olvasni inkább.
De azért mondjátok, hogy van még remény! Dr. Király Péter, Szombathely

Mécs a pártállam sötét erdejében
Elgondolkoztató, hogy a most uralgó szociálliberális politikai vezetés miért bízta éppen Mécs Imrére annak a bizottságnak elnöklését, amely a rendszerváltozás utáni kormányok tagjainak esetleges „érintettségét” van hivatva kutatni a pártállami erőszakszervezettel.
Mécs Imrét bevitték az erdőbe, a régi világ jó ismerői, az MSZP-sek, akik korábban az MSZMP tagjai és prominensei voltak, nagyon jól tudják, hogy a pártállami időben a titkosszolgálatok gátlás nélkül hamisítottak iratokat és semmisítettek meg másokat.
Csak ámulok, mikor egy MSZP-s bizottsági tag büszkén kijelenti, hogy Demeter Ervin és Pintér Sándor járt abban az irattárban, melyben egy hiányos irattartó van. Büszkén kijelenti, hogy ők soha nem jártak ott. Hát hogy a fenébe ne jártak volna ezekben a nemzetbiztonsági irattárakban a kommunisták. Nem kellett nekik 1995-ben odamenni, előttük nyitott ajtók voltak 1990 előtt és azt manipuláltak, amit akartak. A fájdalmas csak az, hogy ezekkel a manipulálókkal most egy Mécs Imre együttműködik. Az a Mécs Imre, aki 1956. október 23-án az egyetemi diáksággal a Bem-szoborhoz ment tüntetni, mert megtudták, hogy lengyel barátaink is megelégelték a bolsevista uralmat. Az a Mécs Imre, aki megjárta a siralomházat, akinek sokkal inkább még most is azoknak a bűnösöknek a nyomát kellene keresnie, akik az orosz hadsereggel karöltve 1956. november 4. után ellenünk harcoltak úgy, mint például Horn Gyula. Azokat kellene megtalálni, akik a gyalázatos Kádár-rendszer alatt vezérkedtek, pártvezetők voltak, irányítói voltak az erőszakszervezeteknek, akik benyálazó csiga módjára szervezték be a hálózatokat.
Most a régi nómenklatúra udvari sajtóhiénái, Juszt László, Aczél Endre és társaik „kereszttüzekben” faggatják a kiszivárogtatások nyomán kabátlopás gyanújába került volt kormánytagokat. Ha nem lenne ez tragikus, bohózatnak tarthatnánk és Madáchcsal mondhatnánk: „Az árulás emelt fővel kacag, s tőrt élesít a Konvent padjain.” Hogy nevetgélnek, élcelődnek és vitatkoznak egy-egy kipécézett áldozatukkal. Ők mindenkinél mindent jobban tudnak, ők azok, akik már 1989-ben azt állították, hogy az ellenzék bárgyú, bamba népség, akik azt hiszik, hogy náluk jobban tudnának televíziót csinálni. Még ma is fülembe cseng egy vitám Juszt Lászlóval, amikor a demokratikus ellenzék szakértőjével együtt (Szilágyi Sándor) próbáltuk meggyőzni a televízió akkori vezetőit, hogy a pártállami egyoldalú tájékoztatás elfogadhatatlan. Sokan mondják, most, tizenkét év után nemigen lehet igazságot tenni és a valódi iratokat meglelni. És miért nem fogtunk hozzá ehhez a munkához Antall kormányzata idején? Kérek mindenkit, emlékezzenek! Az MDF-kormány Zétényi Zsolt szerkesztésében megfelelő törvényt terjesztett a parlament elé és azt a képviselők nagy többséggel elfogadták. Az a törvény alkalmas lett volna, hogy független bíróság vonja felelősségre a múlt rendszer vétkeseit, ítélkezhetett volna, de a törvény szerint a kiszabott büntetést, illetve annak végrehajtását akár teljes mértékben enyhítette volna. A cél az volt, hogy a múlt vétkesei tűnjenek el a közéletből és nem az, hogy börtönben sínylődjenek. És ebből nem lett semmi, 1992-ben az Alkotmánybíróság megtiltotta a törvény életbe léptetését. Emlékezzenek a Kónya–Pető vitára! Domonkos István, Budapest

Alszik a Fidesz?
Lassan fél év telt el az országgyűlési választások óta és nyakunkon az őszi kampány. Minden csatornából az MSZP folyik, mintha megint egypártrendszer lenne.
Hova tűnt a Fidesz? Érezniük kellene, azzal, hogy egységesítették a jobboldalt, a felelősségük is megnőtt. Mivel nincsen másik számottevő párt a nemzeti oldalon, nekik most már kötelességük lenne állandóan hallatni a hangjukat. Orbán Viktor szerepeljen a parlamentben is, mert így sokkal több emberhez eljut a hangja! Pokorni Zoltán pedig túltehetné magát lelki problémáin, ugyanis két és fél millió ember az ő szavát is áhítozza. Magánemberként megértem és sajnálom, de minket, a választóit nem hagyhat cserben. Bezzeg Antall József egy nap szabadságra sem ment el annak idején.
Ez a tavaszi vereség egy hajszálon múlott (a parlamenti helyek 49 százaléka a „miénk”), de most már tegyük túl magunkat rajta. Négy évig a baloldalnak csak 45 százaléka volt, mégis szakadatlanul támadták Orbán Viktor miniszterelnököt.
Volna itt lecsapható labda bőven: az 50 százalékosan teljesített kormányprogram, az általuk sokat támadott Országimázs Központ tovább működtetése Kormányzati Kommunikációs iroda néven. A Happy Endnél a bíróság minden igyekezete ellenére mégsem talált semmi szabálytalanságot. Viszont kitüntették a Heti Hetes multimilliomos álhumoristáit és az MSZP választási sikerét elősegítő bértollnokokat. Az állami kitüntetést készséggel átvevő újságírók ezzel önként és dalolva mondtak le szakmai autonómiájukról; végre hivatalossá tették, hogy ők többé már nem újságírók – csupán alázatos pártösszekötők. Eközben Audikat, mobiltelefonokat vásároltak kormányhivatalok milliárdokért, közpénzen. A választás másnapján veszélyes bűnözőket (a barátaikat) engedték szabadon, akik azóta nyíltan megfenyegettek jobboldali újságírókat. (Őket meg kell a Fidesznek védenie.) A drogfogyasztás büntetését az új hatalmasok meg akarják szüntetni. Rá kellene mutatni annak okára, hogy az MSZP csak úgy szabadon engedte a vecsési számlagyárost és bekebelezte az egész médiát. A nyáron szétosztott pénzeket pedig még az előző kormány termelte ki.
A pénzimádó bankár Medgyessy clintonos mosolyokat ereget a kamerába, közben a háttérben fojtogatják a Magyar Nemzetet – a többi nemzeti szellemű újsággal együtt –, a Széchenyi-tervet (a gazdasági növekedés motorját), a gazdákat, és idén mégsem kezdenek az autópálya építésébe. Provokatív módon (ahogy mindig is tették) a határon túli magyarok feje fölött róluk egyezkednek a románokkal és a szlovákokkal. Persze hogy úgy könnyű megállapodni velük, ha mindenben engedünk nekik.
Látható, hogy Medgyessy a múltja feltárulása óta nemkívánatos vendég Nyugaton. Kovács elvtárs Bukarest és Moszkva között ingázik, csak ott szívesen látott vendég (útjai egyébként teljesen eredménytelenek, látszategyezményeket írogat alá). Ezért ki vonja őket felelősségre?
Az MSZP és az SZDSZ négy évig sokkal kisebb jelentőségű dolgok miatt marcangolta a kormány torkát. Mire vár még a Fidesz (és az MDF)? Hol a legendás lendület? Érdekli-e egyáltalán a Fideszt a szavazóinak lelkiállapota, véleménye? Cserbenhagyva érezzük magunkat. Bezzeg az MSZP kommunikál a választóival. A kormányrudat pedig csak úgy szerezhetjük vissza, ha meg is dolgozunk érte. Hetényi András, Miskolc

Hollay Mártonné (Budapest): A Magyar Nemzet 2002. július 25-i, Pápai felhívás a fiatalokhoz című cikkéhez szeretnék egy szót szólni. A pápa kezét soha senki nem csókolja meg! A pápa, ha idegeneket fogad, kötelező felvennie a Pásztorgyűrűt, ezt illetik leheletnyire, Krisztus tiszteletére és ez kötelező. Meglepődve láttam a tévében, hogy Medgyessy és felesége kezet nyújtottak a pápának, ami a legnagyobb illetlenség, tekintve, hogy a jobbján viseli a nagy jelentőségű Pásztorgyűrűt, tehát ezt markolászták illetlenül, ahelyett hogy arccal érintették volna tiszteletük jeléül. Ez nemcsak a katolikus hívekre vonatkozik: mert ha valaki veszi a bátorságot, hogy odamerészkedik, tudakolja meg a teendőket is. Ne csak a kendőcskét vegye a látogató hölgy a fejére, hanem érintse, de nem a mancsával, hanem arcával a Pásztorgyűrűt.
*
S. Gyurkovics Mária (Budapest): Elszomorított Pilhál György írása (Zsákutcában, MN, szeptember 6.). Ő, aki keserűségében is meg tudott minket nevettetni, most csak keserű. Forradalmi vezért hiányol, hiteles, egyenes tartású embert, „aki vezényelni is tud, de igazán…” Ám milyen forradalomra gondol? Olyanra, ami „a nép ópiuma”, (Simone Weil), avagy a Poguy-féle szelíd francia forradalomra, az ellenállás lelkiismereti bátorságára? 2002 tavaszán, hosszabb lappangási idő után, hirtelen fölfakadó szeretettel találtunk rá nagyon sokan valakire: örömünkben nem átallottuk ütemesen tapsolva a nevét skandálni – ami őt hozta leginkább zavarba s amit sokan alaposan félreértettek. Történetesen ez az ember is családapa, s kiérlelődő, lényegi kereszténységének is számos tanújelét adta. Nem akar népvezér lenni: minden megszólalásában arra biztat, hogy mint személyek gondolkodjunk önállóan, keresve a hitelességet s a lehetséges cselekvésmódokat s hogy így, belülről, szervesen alakulva formálódjunk egyszívű sokasággá. Ma már nincs itt az ideje az ütemes névskandálásoknak: éreztük ezt sokan augusztus 30-án is. De nem azért, mintha csalódtunk volna a mi emberünkben, hanem mert most sötét időket élünk. Zsákutca? Csak elkeseredésünkben gondolhatjuk ezt, de az elkeseredés rossz tanácsadó. A dolgok állandó mozgásban vannak, új és új helyzetek állnak elő. A „mi emberünk” még fiatal, briliánsan tehetséges s elég bátor és elszánt is, hogy hite szerint cselekedjen, ha eljön az ideje. Mi is ott leszünk.
*
Réfi Éva (Budapest): Új „csillag” tűnt fel médiaegünkön: Újhelyi István. Figyelem az ambiciózus fiatalember megnyilvánulásait. Igen tehetségesen veszi át tanítómesterei szófordulatait, demagógiáját, sőt. Egyik Kossuth rádióbeli szereplésében említette, hogy rendszeresen olvassa a Magyar Nemzetet (hogy kellően pártatlanul tájékozódhasson). Most e lapban teszem fel hozzá kérdésemet: Anyuka sohasem mondta, hogy nem illik mások mondanivalójába belebeszélni?!
*
Dr. Gürtler Magda (Maglód): Az MSZP–SZDSZ koalíciós kormány a hatalom átvétele után azonnal közhírré tette: Üres a kassza! Aztán mégis találtak, csak úgy, 320 milliárd forintot. Nem nyilvánították csodának, de azt is igyekeznek elhallgatni, hogy ez a 320 milliárd forint a polgári kormány jó gazdaságpolitikájának köszönhető. Ebből lehet nagyvonalúan osztogatni. Állandó vád volt, hogy a Fidesz rátelepszik a közszolgálati tévére, rádióra. Ez is hazugság, hiszen az ő embereik jelentős műsorok szerkesztői voltak az elmúlt négy évben. Most viszont percnyi időveszteség nélkül olyan helyzetet teremtettek, amely anyagilag lehetetleníti el a tévé működését, azzal fenyegetve, hogy elsötétül a képernyő. Volt, aki nem vállalta tovább a felelősséget és lemondott, másokat áthelyeztek, leminősítettek, kirúgtak. Méghozzá olyan valaki tette ezt, vállalva a hóhérszerepet, a jelenlegi megbízott elnök, akinek ehhez joga sem volt. Hiába tiltakozott az ORTT civil szervezeteket képviselő többsége, letiltották még az erről szóló híradást is. Biztosak lehetünk benne, hogy az alakuló tévé „pártoktól független” lesz. Ugyanezek a folyamatok zajlottak le minden közintézményben. Hiába próbálják letagadni, ezek tények.Egy másik vesszőparipa a pályáztatás számonkérése volt. Na és mit tettek a törvényesség nagyhangú őrei? Néhány hét leforgása alatt a kultuszminiszter, Görgey Gábor új igazgatót nevezett ki pályáztatás nélkül a Nemzeti Színház élére, mondván, hogy a pályáztatás úgyis csak szemfényvesztés, előre el van döntve, ki lesz a nyertes. Ebben tényleg igaza van, kár, hogy csak most történt meg a megvilágosodás. Mivel a