Milyen Budapestet szeretnék?

Szeretném, ha mindenütt széles járdák volnának, a járdák mellett bicikliutak, minden utcán fák, fasorok. Szeretném, ha az úttesteken sokkal kevesebb autó járna, egy város azért város, hogy lakni lehessen benne, dolgozni, sétálni, éjjel és nappal is levegőt venni.
Szeretném, ha Budapest olyan város lenne, ahol az ember eljut oda, ahova elindult. Munkahely, posta, földhivatal, iskola… Akár meg is valósulhatna, ha a közlekedés tervezői tíz évre előre látnák mindannak a következményét, amit kigondoltak, és azét is, amit nem gondoltak ki. Ha meg nem, akkor legalább részvétet éreznének azok iránt, akik egy óra alatt jutnak el – a piros 4-essel – az Apor Vilmos térről a Szabolcs utcába, Budatétényről a Bocskai utcáig, és a nemzetközi járatok utasait is sajnálnák egy kicsit, akiknek az autóbusza előbb ér el a szlovák határról Érdre, mint Érdről a Népligetbe. Aki csúcsforgalomban körülnéz a Clark Ádám téren, a buszmegállóban megannyi Don Quijotét lát. Heroikus, egyszersmind csüggedt arccal néznek az Alagút felé, még nem döntötték el, hogy őrjöngjenek vagy sírjanak, vagy egyszerűen a valószínűtlen dolgok világába utalják a történteket.
Szeretném, ha Budapest olyan város lenne, ahol érdemes egy-egy hét végét is eltölteni. Otthon tölteni. Ahelyett, hogy autóba ülne a család, és harminc kilométeres sebességgel vánszorogna a Balaton felé, vagy rituális bevásárlásra indulna az Auchanba, Corába, Metróba – egyszerűen csak kirándulna. Pesthidegkútra, Pismányra, Zugligetbe, a hegyekbe. A család és barátai, a barátok barátai, a gyerekek. Amikor eleget jártak és megnézték, amit akartak, betérnek egy vendéglőbe, megebédelnek. A vendéglős örül, kitesz magáért, s mindez nem kerül anynyiba, mint a benzin, sőt kevesebbe.
Szeretném, ha Budapest szép is lenne, nem csak kellemes. Ha új épületei, mint a többi nagyvárosé, szépek és híresek volnának. Más országokból is eljönnének megnézni, mert hallották, látni kell őket. Ezzel szemben, aki a Kálvin tér 11.-et, a „Kálvin-towert” meglátja, nem hisz a szemének. Hiszen ez egy óriáskuka garantáltan csúnya és olcsó anyagokból! Vagy inkább konténer? Nem, mégis kuka. Csak a magassága mérhető a körülötte lévő új és régi épületekéhez, egyébként semmi. Kinek a terve? Vagy egyszerű adaptáció? Máshol már megépítették, és ha ott jó volt, jó lesz itt is? Józsefvárosiaknak, ferencvárosiaknak, Kálvin Jánosnak?
Szeretném, ha a budapestiek sosem csapnák be egymást és a vendégeiket. Ha az étel, amelyet a kifőzdében árulnak, mindig friss és jó lenne, ha szép, nagy adagokat adnának, és mindig annyi pénzt kérnének érte, amennyit ér. A visszajárót visszaadnák, és a bort, amelyet árulnak, szőlőből készítenék. Ha nem kellene minden embert figyelmeztetni, hogy ne csapja be, ne zsebelje ki, ne lopja meg a másikat, higgye el, nem az a legjobb üzlet. Akkor talán a zsebtolvajok is szakmát változtatnának, és a járókelők elfelejthetnék a görcsös mozdulatokat, a keservesen beidegzett reflexeket, hogy pénzre, útlevélre, jogosítványra, bankkártyára vigyázzon mindenki, az első gyanús mozdulatra kiáltson, ha kell, ordítson, fusson.
Szeretném, ha Budapestet úgy lehetne kitalálni – találjuk ki közösen! –, hogy amikor más országból, más városból hazaér az ember, örüljön. Mondhassa: jó itthon lenni. Ám erről egyelőre szó sincs. Hosszabb-rövidebb utazás után arról venni észre, hogy hazaértünk: egy perc alatt, egy mondatban négy b...meget hall az ember. Ezt csak a jegyeket ellenőrző, egyenruhás hölgy múlja felül, aki a mozgólépcső előtt – kollégájának? kuncsaftjának? – azt kiáltja oda: „És a f…om? Az nem kellene?” Ő tudja vagy a főnöke. És az is feltűnik annak, aki figyel, hogy az élet szervezése nálunk ősemberi fokon zajlik, működésének ellenőrzése pedig sehogy. S ez így marad – mondom féktelen idealizmussal –, amíg nem változtatunk azon, hogy következmények nélkül bármi megtörténhet. Hogy nincs ellenőrzés, csak utasítás, nincs számonkérés, csak ígéret… s akkor már miért ne: becsapás, kizsebelés.
Szeretném, hogyne szeretném, ha Budapesten kedvesebbek, szolidárisabbak lennének egymáshoz az emberek. Ha az autós a gyalogátkelő előtt nem lépne bele a gázba, ha a diáklány lesegítené az anyának a gyerekkocsit, ha egyáltalán meglátnák egymást az emberek. Ha az összetartozás ilyen vagy olyan öröme gyakrabban megérintené őket. Mint például nemrég a Ráday utcában. Valaki elkiáltotta magát: „A telefonom! Fogják meg! Ellopta a telefonomat!” A sétálóutcán egy alacsony, fekete hajú férfi szaladt, egyesek szerint a világhírű futballistára, Maradonára hasonlított, mások szerint nem. „Vegyétek el tőle!” – kiáltotta az aszszony, s az utca – sétálóutca – a nyomába eredt. Két biciklis keresztbeállt, ő kikerülte őket, ekkor előkerült valahonnét egy bakancsos gyermeklány, és kitartotta eléje a lábát. A tömzsi telefontolvaj, mintha magasugrást gyakorolna, átesett rajta, a gyerek rá és a nyakukba még vagy tízen. Elvették tőle a telefont, örömrivalgások közben visszaadták a gazdájának, a tolvajhoz rendőrt akartak hívni, de azt hiszem, megúszta egy-két fenéken rúgással. Az utcabeliek még sokáig kiáltoztak örömükben, s ha jól emlékszem, az egyik kávézó tulajdonosa, aki csak nézőként vett részt az akcióban, meghívott mindenkit egy pohár valamire.
Lehet, hogy ez már csak az én szolidaritásvágyam szüleménye, és nem is történt meg, csak megtörténhetett volna. Annyi baj legyen, majd megtörténik legközelebb!