Hetekkel ezelőtt fejeztük be a józsefvárosi Szabó Ervin tér, illetve a Reviczky utca és az Ötpacsirta utca környékének a kialakítását, továbbá készítjük a Szabadság tér felszíni rendezésének tervét is – tájékoztatta lapunkat Wild László. Szerinte Budapest belsejében a bőséges zöld felület, a nemes anyagokkal burkolt térszint és a korhű utcabútorok egységét úgy kell megvalósítani, hogy a századforduló környékén emelt nagyszerű paloták méltó környezetben pompázhassanak. – A Szabadság tér rendezési terve kapcsán több bírálat is ért. Voltak, akik azt mondták, giccses, elavult, a mainak nevezett igényeket nem kielégítők az elképzeléseim. Munkáim során megszoktam a vádakat, de legalább nem mondja már azt senki, amit a korzó átalakításakor a fejemhez vágtak: „Ugyan, kérem, ki fog ott sétálni?!” – fogalmazott az építész. Úgy véli, az emberek szeretik a jól áttekinthetőt, a szépet, ami nem feltétlenül egyezik a legújabb divattal. Amit egyszer jól megépítettek, azt kár feláldozni a tiszavirág-életű építészeti ötleteknek. A húsz éve éppen aktuális térrendezési megoldás sokkal elavultabban hat, mint egy stílusában, léptékében és arányaiban az épületekkel harmonizáló érett, régies alkotás. A Nagykörúton például huszonöt–harminc évenként lecserélik a közvilágítást, körülbelül ennyi ideig tart aktualitásuk. Ennél már anyagilag is jobban megérné – az esztétikáról nem is beszélve –, ha, korszerű fényforrásokkal felszerelve, viszszaállítanák a századfordulós közvilágítás utcai elemeit, akárcsak az Andrássy úton.
Wild László úgy véli: a formák és az arányok, amivel az építész dolgozik, nem újak és nem is önkényesek, hanem szerves fejlődés eredményei. Az ember biológiai lény, szimmetrikus alkat, ami meghatározza érzékelését, szépérzetét is. – A hagyományos térkialakítás mindvégig e szerint az emberi lépték szerint dolgozott, e rendszerben gondolkodott. Az antik formák a reneszánszban újraéledtek, az alapelvek az eklektikában is megmaradtak. A modernizmus azonban valami egészen újat hozott. Felrúgta a kezdetektől meglévő szabályokat, helyettük a természettől idegen formákban kezdett gondolkodni. Eleinte ugyan még tudat alatt dolgozott a berögzült arányérzék, ezért minden modernségük ellenére mégiscsak folytatták az elődök munkáit. A harmincas évek modernizmusában például még megvolt a harmónia. Magyarországon a szocreál volt az utolsó stílusirányzat, amely még egységes város- és utcaképekben gondolkodott. Sablonosan és leegyszerűsítve, de klasszikus elemekből állította össze épített világát. Az „igazi modernizmus” a hatvanas évekkel kezdődött, amikor az új anyagok és technológiák megjelenésével tombolni kezdett a funkcionalizmus puritánsága. Mondhatnánk persze sivárságot is. A posztmodern erre még egy lapáttal rátett, és felhasználva a technika kínálta lehetőségeket mindenfajta esztétikai és fizikai törvényt felrúgni igyekszik. Az ilyen környezetnek esztétikai célja a harmónia értelmében lényegében nincsen. Az ötletszerű elemeknek, a ferde síkoknak általában csak egy üzenete van: íme, az ember, aki legyőzte a természetet, nem törődik többé a gravitációval, az anyag diktálta szabályossággal. Ami pedig a legrosszabb, magával az emberrel sem – húzta alá az építész, akit egyetemista korában még elbűvölt a modernizmus „felszabadító” jellege, de aztán rájött: mindez túlságosan is steril világot szab körénk.
Mint kifejtette, minden városnak, Budapestnek is a természet kell hogy meghatározza arculatát. A Duna szélessége szab határt minden „egyéni” ötletnek. Sajnos a hatvanas évektől kezdődő szállodaépítkezések ezt a szempontot teljesen figyelmen kívül hagyták. – Ezért döntöttem úgy, hogy visszatérek a már bevált formákhoz, és ahol csak lehet, hagyományos eszközökkel alakítom ki a tereket. Visszaadom a várost a gyalogosoknak, a növényzetet szerető embereknek.
Wild László szerint a továbbfejlődés, különösen a történelmi városmagban, nem lehet a mindenáron erőszakolt újat akarás.
A modernizmusnak semmiképpen nem szabadna szétrombolni azt a szépséget, amit őseink Budapesten felépítettek. Természetesen nem lehet mindent százszázalékosan visszaállítani, és a zöld felületet is növelni kell, mert az nemcsak a szmogot és a port csökkenti, de az ember közérzetét is javítja. Az utcákat egyre inkább fel kell szabadítani az autóktól, és át kell adni a forgalmat a gyalogosoknak. El kell érni, hogy az itt lakó emberek ne csak átrohanjanak a közterületeken, hanem otthonuknak érezzék, védjék. Nem elég milliárdos felújításokat eszközölni, meg kell szervezni a leromlás megakadályozását.
– A rehabilitáció ma nagyon nehéz. A régi bérházak egykor önellátó rendszerként működtek. A Nagykörúton például az alsó szinteket eleve üzletként tervezték, a házakhoz házmester, portás és gondnok is tartozott. A privatizáció után azonban nem állt vissza a régi állapot. A házakat „felszabdalták”, a komoly bevételt jelentő alsó szintek az önkormányzatnál maradtak, a többi résznek pedig több tucat különböző érdekeltségű tulajdonosa lett. Így nagyon nehéz elvégezni a közös felújítási munkákat. Az adminisztráció is túlzottan központi jellegű. A hatóság úgy végzi a munkáját, hogy jószerivel csak a térképről ismeri az adott területet – véli az építész. Hozzátette: pusztítás kis lépésekben is folyik. Az eldobott szeméttől és rágógumiktól kezdve jutunk el a falragaszokon és a falfirkákon át a mindent elárasztó reklámtáblákig. A városképileg védett nagykörúti bérpalotákat, ahol minden részletet aprólékos műgonddal terveztek meg, immáron tömegével lepik el a légkondicionálók kültéri berendezései, akár a trópusi Bangkokban. Budapesten ötven éve még közrend és fegyelem volt. A rehabilitáció részeként rendeletileg kellene szabályozni az ilyen aprónak tűnő beavatkozásokat is. Az építészek, a hivatalos szervek és a lakosság csakis együttesen valósíthatja meg a valóban lakható városi környezetet.
Oroszország
Nagy-Britannia csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz
