A rendszerváltozás évéhez igen jelentős népességmozgás is kapcsolódik. Évtizedek óta először 1990-ben lehetett érzékelni, hogy a városi népesség száma csökkent, és a vidéki lakosságé nőtt. Budapesten már a hatvanas évek végétől észlelhető bizonyos fokú elvándorlás a főváros zöldövezetei, elsősorban a budai rész felé. Ám, hogy ez csak jóval később vált tömegessé, annak egyik oka a külső települések elhanyagoltsága volt. A központosító politikának köszönhetően hiányoztak a közművek, kuriózumnak számított a telefon. A kilencvenes évek elejétől viszont már a piaci szempontok is érvényesültek, többféle hitelhez lehetett jutni. Ekkor lódult meg nálunk az a folyamat, amely a nyugati államokban már évtizedekkel előbb kibontakozott. A tehetősebbek értékesítik fővárosi lakásaikat, kertvárosi negyedekbe költöznek. Ennek a hullámnak a tetőzése a jelenlegi lakópark-építkezési láz.
Mindezzel nem teremtődnek önálló közigazgatási egységek, hiszen a várost övező hegyek, erdők – amelyeket az ingatlankereskedelem megcélzott – továbbra is Budapesthez tartoznak. A jobb életminőség csak a kellőképpen izolált lakókörnyezetig tart, mert a zöldövezeti lakosokat munkájuk változatlanul a nagyvároshoz köti. A közlekedési útvonalak leterheltsége, a szmog, a bűz, a zaj változatlanul kijár nekik is, amint kiszállnak autóikból. Manapság már érzékelhető, hogy a tehetősebb rétegekből is akadnak, akik szívesebben élnének a belső negyedekben az időtakarékosság és a könnyebben elérhető kulturális adottságok miatt. Nem beszélve arról, hogy a sokszor kopott homlokzatú házakban tágas, monarchiabeli lakásokat lehet találni, amelyek felújítva igencsak felértékelődnek. Nem ritka az sem, hogy két nagy alapterületű lakást vásárolnak meg és nyitnak egybe. Olyan áron jutnak így luxushoz, amelyről egy nyugati nagyvárosban nem is álmodhatnának. Ennek a magánerőből finanszírozott megújulásnak viszont gátja, hogy az ingatlan többi lakástulajdonosának nincs elég pénze arra, hogy a lépcsőházat, a folyosókat, a homlokzatot is felújítsa. És akkor nem is beszéltünk a gépészeti berendezésekről – ecseteli a nehézségeket egy ingatlanszakértő. Kérdésemre, miért látnak még így is nagy fantáziát a lerobbant épületekben, azt válaszolja, hogy a hajdani építkezési és stílusbeli igényesség még a mostani elhanyagolt állapotokon is áttetszik. A századfordulós bérházaktól akkoriban nem „sajnálták” az anyagot, a körgangos házak udvarai például sokkal tágasabbak, mint mondjuk Bécsben a hasonló korú és kategóriájú épületekéi.
Közérzetünket nagymértékben befolyásolják az utcai közállapotok, a kosz, a kutyapiszok a járdákon, a zaj, a légszennyezettség, a parkolási problémák. A sokat hangoztatott „világvárost építünk” szlogen önmaga paródiája. Hiszen az utcakép immár megszokott „motívumai” a főutak gazdátlan és piszkos üzleteinek portáljai alatt tanyát verő, a kapualjakba, épületek védettebb zugaiba, parkokba költözött hajléktalanok. Nem is olyan régen persze még ők is teljes jogú városlakók voltak, főbérleti lakással, családdal, munkával. Ha beszélgetünk velük, pontosan visszaidézik, hogy miért vesztették el otthonukat. Az esetek többségében egyéni, családi tragédiák állnak a háttérben. Ellentétben egy másik, a nagyvárosból kiszorult, majd annak perifériájára visszatérő réteggel, amelyiknél ez a mozgás sok évre visszavezethető, kétségbeesett próbálkozásokat takar.
A kilencvenes években a gyárak, üzemek bezárása még a kisebb falvak lakosságának növekedésén is érzékelhető volt. Az iparban fölöslegessé váltak között jócskán akadtak első generációs városiak, ingázók, munkásszállásokon lakók. Miután a fővárosban minden biztonság kihullott alóluk, választhattak: vagy az utcán vegetálnak ők is, vagy visszatérnek arra a településre, ahol még maradtak kapcsolataik. Belőlük került ki a fővárosból el- és visszavándorlók egyik rétege. A Budapestről vidéken menedéket keresők, majd később ide visszakényszerülők a lakásprivatizációval többnyire „fillérekért” váltak tulajdonossá. Más vagyonuk nem lévén, ebből próbáltak egzisztenciát teremteni maguknak.
Az élethelyzeteket és a népességmozgást hosszú évek óta kíséri figyelemmel Ladányi János szociológus, a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem docense.
– Ha valaki ily módon egy másfél szobás panellakás tulajdonosává vált, abból már egy gazdaságilag elmaradott térség kisebb falujában házat és némi földet tudott venni – mondja. – De sokszor csapdába kerültek, mert rossz volt a föld, gondot okozott a közlekedés, a kevéske megtermelt árujuk nem kellett senkinek. Ez a fajta elvándorlás, illetve a városi szegénység előli menekülés főleg 1991 és 1993 között volt jellemző. A későbbi esztendőkben az is megfigyelhető, hogy az elszegényedők a nagyvároshoz közeli falvakban igyekeznek megkapaszkodni. Az első generációs városi szegényeket ugyanis nem az jellemzi, hogy egyszer csak összecsomagolnak, és eljutnak a végcéljukhoz, hanem egy ide-oda hullámzó mozgásról van szó a nagyvárosi periferikus lét és a vidéki megkapaszkodás között.
A szegény sorsúaknál a többnyire tragikus végkifejletet olykor sietteti az önkormányzatok helyi ingatlanpolitikája is. Nemegyszer azért szanáltak egy-egy rosszabb állapotú épületet, mert a telken irodaházat vagy mélygarázst kívántak építeni.
Az önkormányzatnak pénz kellett, a tulajdonosok pedig, mondjuk, kaptak a lelépésért érte kétmillió forintot. Ez akkor óriási összegnek tűnt számukra, de arra persze nem elég, hogy új, normális otthonhoz jussanak. A pénz lassan kicsorog a kezük közül, marad a többnyire ideiglenes albérlet. Így az amúgy is sűrűn lakott, rossz állapotú ingatlanokban a zsúfoltság tovább nő.
Noha egyre többet hallani a budai erdőkbe, városperemre húzódó ideiglenesen tákolt lakhelyekről, a szociológus nem tart attól, hogy egy mexikóvárosihoz hasonló bádogövezet alakulna ki Budapest körül. Sokkal inkább tartja aggasztónak a városmaghoz viszonylag közeli nyomornegyedek, utcák, háztömbök lakóinak helyzetét és mindennek szélesebb kihatásait.
Mi volt előbb? A lepusztult ház, vagy lepusztult lakói? A végeredmény szempontjából fölöslegesnek tűnhet a kérdés, de talán érdemes visszapörgetni az elmúlt évtizedet. Egyes vélemények szerint az a lakásprivatizáció, amelynek a célja az volt, hogy az állam mentesüljön az ingatlanok fenntartásának terhétől, tökéletesen elhibázott lépésnek bizonyult, és nagymértékben leértékelte a lakásállományt. Előre lehetett tudni, hogy a jobb minőségű lakásokat veszik majd meg először. Ami mára önkormányzati tulajdonban maradt, azokban zömmel olyan emberek laknak, akik még az igen alacsony lakbért sem tudják kifizetni. Aki lát valami kiutat, menekül, az utánpótlás rendszerint a cigányok köréből kerül ki.
Ezek a helyszínek nem azért olyan siralmasak, mert ők lakják, hanem mert eleve olyan állapotúak voltak, hogy csak ők költöztek oda. Teljesen új jelenség viszont a cigány lakosság erős koncentrációja elsősorban a VI., VII., VIII. és a IX. kerület egyes részein. Az itt élők a fővárosi cigány népesség kétharmadát teszik ki.
– Ez a fajta gettósodás robbanáshoz vezethet, mint ahogyan ennek már vannak is jelei – szögezi le Ladányi János. Hozzátéve, hogy mindaz a feszültség és megoldatlanság, ami a gettósodás kifejezés mögött érezhető, nem pusztán városképi vagy egyszeri segítséggel megoldható szociális kérdés.
A szociológusok elismerik, hogy a megoldáshoz sok pénz kell, de hozzáteszik, ez az út még mindig kevesebbe kerül, mint tétlenül nézni teljes városrészek lezüllését. Nem beszélve a bűnügyi és egészségügyi következményekről, a még értékes lakásállomány teljes pusztulásáról, a mélynyomor újratermelődéséről, a gyermekek kilátástalan jövőjéről.
Hiszem-e, hogy a házak lepusztultsága és a sivár környezet ellenére az emberek szerettek ott lakni? – kérdezi tőlem Perczel Anna építész. 1994-ben, amikor a Józsefváros különböző tömbjeinek építészeti értékeit felmérték, a kapuk mögött nagy kertekre lehetett bukkanni, a kiskocsmákban borozgattak, ultiztak, a házak eleibe meg csak úgy kiültek, beszélgettek az emberek, akárcsak falun… Nem állom meg, a kilenckötetes állapotfeltáró munkából magammal viszek kettőt. A mai felvételek, az egykori tervrajzok és archív képek láttán csak ámulok. A szecessziós bérházak kariatidáin, egy félköríves ablakon, egy rozettán, a földszintes udvarházak bejáratain, a belső kerteken. De van itt különös módon épen maradt zsidó imaház, repkénnyel borított emeletes tűzfal, befalazott egykori kávéház és étterem meg egyéb csodák. Páratlan lehetőség, ha mindebből valamit vissza lehet adni a mának.
Az építésznő nevéhez fűződik a Szigony utcai rehabilitációs program, igaz, ezt ma már nem az ő elképzelésinek megfelelően folytatják. A legégetőbb kérdés továbbra is az, hogyan lehet a különösen nehéz szociális és etnikai háttérrel emberibb környezetet teremteni?
A VIII. kerületi polgármesteri hivatallal átellenben, a Baross utcában található az önkormányzat szociális irodája. Ezen a délelőttön csend van, csak néhány idős asszony kérdezősködik, de az előző félfogadási napjukon kétszáznegyvenen fordultak meg náluk. Évente 27 ezer rászorultról gondoskodnak. Az egyik forma a lakhatási támogatás, ezt évente 2200-2300 család veszi igénybe. Az önkormányzatnak mindez tavaly 150 millió forintjába került, az idén 180 millió forinttal számolnak. Mindezt dr. Balla Katalintól, az iroda vezetőjétől tudom meg. Munkatársaival együtt jól ismeri azt a földrajzi és szociális határvonalat, amely Józsefváros jobb negyedeit és az egyes belső részeket elválasztja.
– Az utóbbi területen bizony élnek kilenc négyzetméteres helyiségekben is, ahol a benn lévő falikút az egyetlen tisztálkodási lehetőség. Sajnos van egy olyan, mentálisan és fizikailag elesett réteg, amely a legsilányabb lakások fenntartási költségeit is csak a mi segítségünkkel tudja fedezni. Meg kellett szoknunk azt is, hogy az analfabéta édesanya helyett a kamaszgyerek képviseli a család érdekeit, mert ő legalább tud írni, olvasni.
Általános tapasztalat, hogy az utóbbi időkben történt bontások nyomán felépült eddigi szociális bérlakások jobb nívója nem tudott igazán hatni a környezetben élők szokásaira, életminőségére. Hiszen még mindig állnak azok a háztömbök, ahol hat-hét tagú cigány családok élnek néhány négyzetméteren, elképesztő piszokban. (Megjegyzendő, hogy a törvény szerint egy személy számára hat négyzetméternyi élettér szükséges.) Ráadásul az egy fedél alatt lévők száma és összetétele a köreikben honos befogadás miatt állandóan változik. Ha hárman vannak bejelentve, attól hatan, heten még nyugodtan ott tartózkodhatnak.
Ennek a közegészségügyi szempontok miatt is veszélyes helyzetnek kétségtelenül van egy előnye, hogy a fővárosi utcákon nem látni roma hajléktalant – jegyzik meg a szociális gondozók. Ők azok, akik pontosan fel tudják sorolni, melyek azok az utcák, házak, ahol ma már csak cigányok laknak. A népességhullámzás – amiről Ladányi János beszélt – itt a hétköznapok természetes része. A férfiemberek vándorolnak egyik kerületből a másikba, esetleg vidékre, hátrahagyva az élettársakat és az utódokat. Aztán visszajönnek, megint továbbállnak, a gyerekek meg születnek.
A családgondozóknak és szociális munkásoknak egy idő után lelkileg regenerálódniuk kell, olyan töménységben találkoznak a mélynyomorral, elesettséggel. A szociális irodán különböző színű sorszámok szerint próbálják eligazítani az embereket. A várakozás ellen nem lázadnak, mint ahogyan voltaképp az otthoni körülményeiket is elfogadják. Amikor a lakhatási támogatás kapcsán környezettanulmányra kerül sor, érzékelhető, hogy a családok a zsúfoltságtól inkább szenvednek, mint az elemi tisztálkodási lehetőségek hiányától. Az már nagy akaraterőre vall, ha valahol egy zuhanyozót összeügyeskednek a konyhában, bár a folyosói vécét továbbra is közösen használják.
Külön feszültségforrás a speciális életforma, amely szinte satuba fogja a cigány közösségekbe rekedt magyar családokat. Mint mondják, hosszú procedúra és a jogerős bírósági végzések után kerül sor az önkéntes beköltözők és a jogcím nélküli lakók eltávolítására. Igaz, a téli hónapokban az önkormányzat ettől eltekint. A képet árnyalja, hogy a Józsefvárosban számos zenészdinasztia él tágas, szép otthonokban, amelyekre különösen vigyáznak. A legtöbb „itt rekedő” önhibáján kívül vált munkanélkülivé, ezért szorul lakásfenntartási támogatásra. E körben viszont nem jellemző a lakással való seftelés, az utolsó percig ragaszkodnak hozzá. A lezüllött környezet miatt ők is szenvednek.
A Rév 8 Józsefvárosi Rehabilitációs és Városfejlesztési Részvénytársaság nem valami elegáns irodaházban található, hanem éppenséggel az élet sűrűjében, a Práter utcában.
A társaság vezérigazgatója Alföldi György építész és városfejlesztési mérnök. Jelenlegi tevékenységében éppen a kerület sokszínűsége, lakóinak eltérő szociális helyzete, épületeinek és hangulatának sokfélesége vonzza. Az sem rettenti el, hogy míg a változás gyümölcse beérik, az bizony lesz vagy húsz esztendő.
– Külön ügyfélszolgálatot tartunk fenn, amelyben a műszaki emberek mellett szociális munkások is dolgoznak. A változások által érintett lakossággal napi kapcsolatban vagyunk. Ez kölcsönös érdek, hiszen a környezet átalakulása, egy felújítás vagy elköltözés mindenkit más-más módon érint. A rehabilitációhoz azért kezd egy város vagy egy városrész, mert betegségei vannak, amelyeket meg kell gyógyítani. Az építészet ebben csak az egyik eszköz, amely elősegítheti a változást – magyarázza Alföldi György. Őt építészként szintén az izgatja, hogy miként lehet a kerület különböző részeinek eredeti hangulatát visszaadni.
A Rév 8 hatvan százalékban az önkormányzat, negyven százalékban a főváros tulajdona, kifejezetten a kerület fejlesztésére hozták létre.
– Hogyan lehet fejlesztésről beszélni ott, ahol még az egy fedél alatt lakók számát sem lehet tudni, ahol bizonyos utcákat csak a prostitúcióval azonosították hosszú évekig? – kérdezem. A válasz tényszerű. A térfigyelő rendszer kiépítésével az utcai bűnözés nyolcvan százaléka visszaszorult. Ugyanez a helyzet az utcai prostitúcióval. Igaz, ez évtizedes lakossági és önkormányzati ellenállás, harc eredménye.
– Miközben a lakosság közérzete ettől némileg javult, és módosult a városrész megítélése, a lakásállomány elviselhetetlen teherré vált. A tizenkétezer önkormányzati tulajdonban lévő lakás fele életveszélyes vagy komfort nélküli, a meglévő épületek pedig igen leromlott állapotúak. Az 1998-ban kezdett felújításaink ették a pénzt, lassan haladtunk, 1998 és 2000 között csak két épülettel végeztünk. Ráadásul a megteremtett jobb körülmények nem tudtak ösztönző hatást kifejteni a tágabb környezetre. Pedig az itt élők többsége számára létfontosságú, hogy a kerületről alkotott kép megváltozzon, érdemes legyen itt vállalkozni, szeressenek itt élni a középrétegek is.
A műszaki felmérések és a kialakult közállapotok miatt a 12 ezer önkormányzati lakás felét le kell bontaniuk, és segíteniük kell abban, hogy a bérlők helyzetüktől függően megtalálják a számukra megfelelő megoldást.
Hogy ez miként bonyolódik, azt a küszöbönálló Szigony utcai bontások mutatják meg. Ez része egy nagyobb, a kerületet levegősebbé, átláthatóbbá tevő építési programnak, amelyből a zöld felületek sem hiányoznak. Ezúttal 1100 lakásról van szó, lebontásuk körülbelül háromezer embert érint. Költözni kell, de miből és főleg hová?
Az emberek egy része pénzt igényel a lelépésért, mondván, majd maga megoldja a sorsát, hétszázan további önkormányzati elhelyezést kérnek. Köztük akadnak olyanok, akiknek szociális helyzetüknél fogva a „valamivel jobb” is megfelel, és van egy réteg, amely segítséggel ugyan, de képesnek látszik a jobb minőségű otthonok fenntartására. A teljes képhez tartozik, hogy az egyedül élő nyugdíjas emberekről is gondoskodni kell. Ők többnyire komfort nélküli lakásokban élnek. Számukra felújított, teljes komforttal bíró, földszintes és kertes nyugdíjasotthoni elhelyezést kínálnak. Szó van szociális bérlakások építéséről, de korántsem a nyomor újratermelésének céljával. Azokra gondoltak, akik szeretnének kitörni helyzetükből, megbecsülik a kínálkozó lehetőséget, de anyagi körülményeik ezt nem teszik lehetővé. Olyan konstrukció kidolgozása van folyamatban, amelyben közhasznú társaságokra bíznák a felújítást, építkezést, majd a működtetést.
Kőbánya-Kispest metróvégállomás. A vonathoz, buszokhoz vezető folyosón árusok ordítoznak, koldusok állják el az utat, avasolaj-szag és cigarattafüst terjeng. Sodorna a tömeg a lakótelepek irányába. De most egy másik Kőbányát keresek, azt, amelyet különös szerencseként megkíméltek a nagy átrendezések. A Szent László téren a Lechner Ödön által épített plébániatemplom és a polgármesteri hivatal állít meg. Mögötte pedig ott húzódnak a Ligettelkek.
– Mocsaras terület volt valamikor, és csak az 1860-as években kezdték belakni, fejleszteni – ismertet meg a múlttal Perczel Anna, miközben térképeket, helyszínrajzokat bontogat ki előttem. – Az az izgalmas itt, ahogyan a gazdagabb gyárosok villái keverednek a munkásaiknak épített házakkal és a megélhetésüket adó üzemekkel vagy a gazdálkodók, fuvarozók hátsó udvaros házaival. Az utcák szélesek, a megmaradt kertek nagyok. Mindez együtt egy jellegzetes, századfordulós kisvárosi világot idéz vissza. Amit ráadásul úgy lehet megőrizni, hogy azoknak, akik ott élnek, nem kell lakóhelyet változtatniuk.
A tízmilliárdos, újat és régit egybeötvöző, hosszú távú program egyik elemeként utcák, házak kerültek védelem alá. Az egyensúlyra és harmóniára törekvő új városközpontnál az önkormányzati támogatásra és a magántőkére alapoznak. A felújított negyedektől azt remélik, hogy a magasabban képzett népesség számára vonzó lesz, ami demográfiai szempontból sem mellékes. Az esetlegesen megépített, elhanyagolt ipari létesítmények máshová költöznek, vagy rendezett külsőt kapnak. Az olyan masszív és tágas építmény, mint az egykori Hordógyár pedig megmarad, felújítva, más funkcióval. Sokféle módszerrel és erővel segítik a privatizáció során tulajdonossá lett azon polgáraikat, akik nemcsak a fenntartást, hanem a megőrzést is fontosnak tartják.
A Mahill Rehabilitációs Programmenedzser Iroda az egykori Hordógyár patinás épületében található. Az itt dolgozó mérnökök és közgazdászok mindennapi kapcsolatban vannak a lakossággal. Segítenek nekik a társasházak felújítását célzó pályázatok elkészítésében, személyesen kísérik végig a tervezés és a felújítás folyamatát és a kivitelezést. Mondja is Hegedűs András, az iroda vezetője, ha még világosban látni szeretnék valamit abból, miről is van szó, siessünk ki a közeli építkezésre. Szívesen bevinne azokba a házakba is, amelyeket újjávarázsoltak. Megyünk. Létrára fel, le, csigalépcsőn körbe, ráépített tetőtérbe és régi pincébe. Majd egy olyan százéves talpazatú épületbe, amelyen a régi falak és az új pótlások szinte összeolvadnak. Egy szép, a hajdani mester névjegyével jelzett téglát ad a kezembe. A bontásnál különválogatták, lepucolgatták, nem vész el. Félköríves kapubejárón visz át, a kocsibeálló következik, még egy ülőfülke is felsejlik. Aztán az új szintre vezet, itt már látható, az emeleten hol lesz a fürdőszoba meg a beépített konyha. Trappolok utána, már a félig kész erkélyről mutat lefelé. Nézzem csak ezt a hatalmas kertet, dehogy építik be, ez mindig is az itteni házhoz tartozott. A lakóké, akik feltehetően tavasszal már vissza is költözhetnek.
– Létezik ilyen a város közepén? – kérdezi választ sem várva.
Néhány sarokkal arrébb egy pasztellszínű emeletes házba csöngetünk be. A háromgyerekes édesanya sajnálkozik, miért nem egy hete jöttem, akkor még tele volt dísznövénnyel az udvar… Ő egyébként a szülőktől költözött ide, ahol egy szobában szűkösködtek. Itt két szoba van, fürdőszobával, gázfűtéssel. Idős hölgy társul hozzánk, bár van némi panasza a fűtésre, de a körülmények jelentősen változtak. Egy évbe tellett, míg a házat kívülről, belülről felújították, volt, ahol egybenyitották a helyiségeket, így már a fiatal családok is jobban férnek. Néhányan, akik nem igényelték a jobb körülményt, elmentek. Most nagyobb a nyugalom, bár a földszinti utcai ablakokra rácsot kellett szerelni. Ezek a lakások önkormányzati kezelésben maradtak – magyarázzák az irodába viszszamenet. Az igazsághoz tartozik, hogy a jobb körülményekkel és a fenntartással járó felelősséget és anyagi terheket nem mindenki tudja vállalni.
A környéken 1999 óta kilenc ingatlant bontottak le vagy ürítettek ki részlegesen. A Hölgy utcában, a Vezér utcában és a Halom utcában főként cigány népesség vert tanyát. Sajnos nem legenda, hogy felszedték a parkettát, és azzal tüzeltek, nemegyszer kiégett lakások maradtak utánuk. Volt, ahol a légópincék fémajtóit szerelték le, nyolcmilliós kárt okozva. Ezt a réteget ma már sikerül távol tartani azoktól, akik nyugodtan, civilizált körülmények között szeretnének élni.
A Liget utcai társasházban például tizennégy lakás van, tulajdonosaik gyermekeiket egyedül nevelő anyák, nyugdíjasok.
– Először az IKV-időkben újították fel a házat, előtte apró szobák voltak, a vécé meg a folyosón – mondja képviselőjük, Veres Árpádné. – Szerencsére egyfelé húzunk, és amikor láttuk, hogy a környéket kezdik rendbe tenni, mi sem akartunk kimaradni. Azért is, mert így nő a lakásaink értéke. Most a házunk teljes homlokzata új lesz, az ereszcsatorna szintén, és a vizesedés elleni szigetelést is megcsináltatjuk.
Mindez tizenkétmilliós költség, amelyből az önrészt – 1,2 millió forintot – a tulajdonosok állták, további támogatást kaptak az önkormányzattól és a fővárostól is. Külön szerencse, hogy számíthatnak az iroda munkatársaira, ha a mesterekkel árakról, határidőkről kell tárgyalniuk.
– Az első másfél év tűnt a legnehezebbnek – mondja Bocsó Edina, az iroda közgazdász munkatársa. – Volt olyan tulajdonos, akit hónapokon át biztattunk, magyaráztuk neki, hogy mi miért történik. Az egész felújítás alatt az épületben maradt, mert félt, hogy kiforgatják az otthonából… Aztán írt egy köszönőlevelet. Ez az egyik legnagyobb személyes sikerünk.
Ukrajna
„Arcátlanság azt állítani, hogy Ukrajna áll legközelebb az EU-tagsághoz”
