Vízhordók

Ha megtanulunk kérdezni – írja Kolozsváron kiadott kis könyvében B. Szabó István, a Buda-hegyvidéki Református Egyházközség lelkipásztora –, föl tudjuk tenni Istennek legnehezebb kérdéseinket, a csalódottságból fakadókat is. Amikor Istenhez fordulunk, az életnek, halálnak, betegségnek, egészségnek, céltalanságnak, reménységnek és öröklétnek a kérdései forognak kockán.

A hírlapíró, kinek az élete másból sem áll, csak kérdezésből, a közelmúlt históriájára vonatkozó tudakozódásával toldja meg a manapság föltehető fontos kérdések sorát, nem titkolva, hogy megítélése szerint a második világháború utáni évtizedek minden részletkérdésre kiterjedő tisztázása a hívő keresztényeknek is nagy és elodázhatatlan feladata, felelőssége.
– B. Szabó István doktori értekezése egyházának 1948 és 1989 közötti történetéről szól. Kutatási eredményei „beépültek” a Terror Házába, s tartópillérei lehetnének annak a problematikus időket a legszélesebb nyilvánosság előtt, a televízióban kibeszélő dokumentumfilmnek, amelynek befejezését – noha pályázatok révén nyert közpénzekből készült – a keresztény egyházakkal is, a mindenkori hatalommal is jó kapcsolatot tartó médiaguruk akadályozzák. Nemcsak az idősek, a középkorúak nemzedéke, hanem olykor még a szárnyaszegett ifjúság is attól tart, hogy talán sosem fogja világosan látni, mi történt itt valójában az „emberarcú szocializmus” kulisszái mögött…
– A református egyház közelmúltjának a tisztázása igen összetett feladat. Történészi munkára van szükség az 1948 és 1989 közötti időszak feltérképezéséhez, kutatásához. Hosszú folyamat ez, példaként a tíz éve egyesült két Németország hozható fel, ahol a mieinknél sokkal jobb feltételek közt dolgozó történészek is azt mondják, mindannak a feldolgozásával, ami Kelet-Németországban történt, két-három nemzedéknek is kell majd foglalkoznia, hogy minden jelentős kérdésre egyértelmű feleletet lehessen adni. Természetesen ez a téma nem csupán történészi feladat. Ami ötvenöt éve történt, apáink, nagyapáink megszenvedett sorsa is, és a gyermekek, az unokák életében kényszerűen továbbvitt örökség. Megnevezhetetlenül sok érzékenységet érint, aki ezekről az időkről az igazat kívánja tudni. Sok olyan embert ismerek, akik igen megszenvedték ezeket az éveket, de megpróbáltatásaik miértjeire Istennél és önmagukban keresték és találták meg a választ, nem foglalkoztatja őket igazán a nyilvános elégtétel. Az érintettek másik csoportját alkotják azok, akik kényszerből vagy az egyház lehetséges érdekeinek a szem előtt tartásával vállalták az együttműködést a korabeli hatalommal. Már tőlük is érkeznek a múlt tisztázására vonatkozó jelzések. A harmadik csoportba azok sorolhatók, akik nem voltak megszenvedői ennek a korszaknak, őket olykor egykori közömbösségük készteti lelkiismeret-vizsgálatra. És természetesen egyházon belül és kívül egyaránt találhatók olyanok, akiknek nem érdekük ma sem a múlt tisztázása.
– Az egyházak üldözése, a megsemmisítésükre irányuló törekvések megmagyarázhatatlanok, megindokolhatatlanok ma is.
– Van, aki azt hangoztatja, 1991-ben kivonult hazánkból a szovjet hadsereg, új korszak kezdődött, ezzel foglalkozzunk, ne a múlttal. És van, aki azt ismételgeti, e kritikus korszaknak, az 50-es, 60-as, 70-es éveknek a pozitívumairól sem szabadna megfeledkezni, nem helyes kizárólag a negatívumokat fölemlegetni. A radikálisok viszont azt kívánják, hogy mindazok, akik szerepet vállaltak az egyházak elnyomásában, vonuljanak vissza, ne vállaljanak semmilyen feladatot, minden tisztségükről, rangjukról mondjanak le. Ha engem kérdeznek, hogy szerintem mi volna e kérdésben a helyes megoldás, egy képpel szoktam válaszolni. Egy német evangélikus teológusnak, Dietrich Bonhoeffernek 1943–44-ben született meg – drámai körülmények között – levelek és feljegyzések formájában fennmaradt etikája. Börtönben írta, miközben pontosan tudta, hogy előbb-utóbb mint a Hitler elleni összeesküvés egyik résztvevőjét ki fogják végezni. (Így is történt, közvetlenül a német fegyverletétel előtt, 1945. április 9-én Hitler személyes parancsára kivégezték.) Írásában arról tűnődik, mi lesz a háború után. Munkája utolsó részében a sebhegesedésről beszél. A seb maga a halál – állítja. A sebet be kell kötözni, el kell takarni, hogy gyógyuljon, és ne fertőzzön. A heget azonban, írja, már nem kell eltakarni, azt már meg lehet mutatni. Az egyházak életében is csak akkor jön el a szorongások nélküli, szabad beszéd ideje erről a nehéz korszakról, ha sebeink behegedtek. Isten csodája lesz, ha ez a korszak ránk köszönt, mert – úgy látom – egyházainkat a szégyen tartja vissza, hogy 1948 és ’89 közötti életük igaz történetét feltárják. Többek számára még ma is „nyitott seb”, ami az idő tájt megesett.
– A Bonhoeffertől kölcsönzött példánál maradva: vajon van-e arra példa az egyházak történetében, hogy a kellő időben adagolt gyógykúra megmentette, megerősítette az élő szervezetet?
– Kettőt is mondok. Az egyik Németországban esett meg: 1945 kora őszén a német evangéliumi egyház legjobbjai, köztük olyanok, akik hosszú időt töltöttek koncentrációs táborokban, zsinatot tartottak, ahol bűnbánó nyilatkozatot fogalmaztak meg. Azt a bánatukat fejezik ki benne, hogy nem tettek meg a legnehezebb időkben mindent, amit a hitük diktált. Imádkozni mindig lehet, a keresztény hit nem ismer olyan helyzetet, amelyben teljes cselekvésképtelenségre, reménytelenségre volna az ember kárhoztatva. A másik példa Japánból való, ahol 1941-ben az összes keresztényt deportálták. 1946-ban azután ők is közzétettek egy nyilatkozatot, amelyben kifejezték sajnálkozásukat, hogy nem hallatták kellőképpen a hangjukat azon gyilkos kultuszok ellen, amelyek anynyi emberéletet követeltek. A két történet közös vonása, hogy egyiknek a résztvevői sem a bűnösökre mutogattak, hanem a maguk mulasztásaival, gyengeségeivel foglalkoztak. Ezt a magatartást hiányoljuk mi többen is idehaza: 1989–90 fordulóján ez a nemes cselekedet – szertartás? – minálunk elmaradt. A keresztény ember minden tettével Istennek tartozik „elszámolással”. A bűnbánat a világ nyilvánossága előtt hangzik el. De sosem késő, sebeink begyógyulása érdekében bármikor kinyilvánítható a megbánás…
– Már eddig is sok minden történt, noha egy-egy kudarc után nem szokás erről beszélni. Messziről, a katolikusok „térfeléről” is látni: újraépülőben van a református egyház intézményrendszere is.
– Fölmérhetetlenül nagy változás egyházunk életében, hogy több mint száz iskolánk van már. 1989 előtt csupán egyetlenegy volt. Megerősödött a szeretetszolgálat, dolgoznak az időseket, a fogyatékosokat, a drogosokat segítő missziók. Sok leromlott templomunkat rendbe hoztuk, számos helyen új gyülekezeti központ épült. Van, aki azt mondja erre, Isten így kárpótol bennünket a keserves évtizedekért. Szerintem ez nem kárpótlás, hanem olyan megelőlegezett kegyelem, amely a kánai menyegzőn történtekhez hasonlítható. Jézus, olvassuk az Újszövetségben, anyjának, Máriának a kérésére telehordatja a kővedreket vízzel, majd csoda történik: a vizet borrá változtatja. Nekünk, egyházi embereknek olyan a szerepünk, mint a kánai menyegző szolgáinak. Nem mi tesszük a csodát, ami történik, nem a mi érdemünk. Mi a vizet hordjuk. A legutóbbi népszámlálás alkalmával több mint egymillió-hatszázezer ember nevezte magát reformátusnak. Az egyházi adatok ismeretében azonban legalább egymillióról nem tudjuk közülük, hogy ki az. A mi feladatunk: meghívni őket is a „menyegzőre”, s szomjukat oltandó, borrá változtatott vizet hordani az asztalukra.
– És akkor még nem szóltunk a határokon túl élő keresztényekről… Nekik ki kézbesíti a meghívót? Az ő asztalukra ki viszi el a borrá változtatott kútvizet?
– Régebben nem sokat beszéltünk róla, mert nem is volt tanácsos beszélni, de a legnehezebb időkben is tartottuk a kapcsolatot a határokon túli keresztény testvéreinkkel. Volt, ahol ez az igyekezetünk irgalmatlan akadályokba ütközött, mégsem volt szinte egyetlen olyan magyarországi gyülekezet, ma sem tudok ilyenről, amelyiknek ne lett volna testvérgyülekezete valahol a határon túl élő magyarok között. A rendszerváltozás után ezek a kapcsolatteremtő igyekezetek csak nagyobb lendületet vettek, hiszen nekünk, protestánsoknak, kik mindig is kisebbségi sorsban éltünk, magától értetődő, hogy össze kell tartanunk, hogy minden fájdalmunk és örömünk közös, bármely pontján éljünk is a Kárpát-medencének. E téren voltaképpen nincs is más teendőnk, csak azon törni a fejünket, miként lehet tovább erősíteni ezt az összetartozást, akár kedvező a politikai széljárás, akár nem, akár szorgalmazza központi támogatás az együttmunkálkodásunkat, akár nem. Közös anyanyelvünk, kultúránk, nemzeti összetartozásunk is ezt kívánja, nem csak a felekezeti.
– Több mint negyven éven át az ateizmus államvallásában tartott tömegekkel igen könnyű elhitetni, hogy az egyházaknak a templomok falai közt a helyük, a politikai életben pedig hallgass! a nevük.
– Amikor doktori értekezésem summázatát fogalmaztam, és az elmúlt negyven év legfőbb vétkét abban véltem fölfedezni, hogy az egyház végzetesen összefonódott a korabeli államhatalommal, azt írtam: itt volna az ideje, hogy egyházunkat feloldjuk a politika varázslata alól. Azóta is ezt vallom. A hívő emberek nem azért járnak templomba, hogy oda vigyék gondjaikat, bajaikat, aztán kijőve onnan továbbra is úgy éljenek, mintha mi sem történt volna. Akkor mi értelme volt betérniük? A templomjáró ember megerősödik hitében, útmutatást kap, fölismeri az élet legfontosabb dolgait, és a mindennapi életében érvényre juttatja, alkalmazza mindazt, amit Isten házából magával hozott. Egyház és politika viszonyában is ez a fő kérdés: vajon az egyház emberformáló, az ember megmentésére irányuló igyekezete a közéletben lecsapódik-e. A politikusok szívesen hangoztatják, hogy minden politika, de nekünk, keresztényeknek erre nagy bölcsen azt kell válaszolnunk: a politika azonban nem minden. Az egyházaknak első számú törekvésük, hogy az emberi életnek azokat a dimenzióit figyeljék, moralitását, kultúráját… amelyek, ha kölcsönhatásba kerülnek is a politikával, mértéket szabnak a mindennapok közéletiségének. Persze hogy tart a politika a közéleti kérdésekről véleményt alkotó egyháztól, számos történelmi példa tanúsítja ugyanis, hogy a hatalom képviselőinek egyházi személyek vágták a fejükhöz a nyilvánvaló igazságokat. Gondoljunk csak a skót reformáció legfőbb vezetőjére, John Knoxra, aki az edinburghi katedrális szószékéről harsogta az uralkodónak: Isten ostoba bérese!
– Pár éve még senki nem gondolta, hogy Magyarországon a kultúra területén előbb nyer tért a globalizáció, mint a gazdasági életben. Ma viszont keserű tapasztalat, hogy jelentős társadalmi rétegek, korcsoportok számára fontosabb és kívánatosabb az úgynevezett plazakultúra, mint az anyanyelv, a nemzeti értékek és a nemzeti identitás. Tehet-e ennek a hihetetlenül felgyorsult, kártékony folyamatnak a megállítása, lelassítása érdekében bármit is az a protestáns egyház, amelyiknek mindig is szívügye volt a magyar nyelv és irodalom, a magyar nyelvű tudományosság?
– Vannak erre nézve is történelmi tapasztalataink. Nem ez a mostani a legelső globalizációs kísérlet Magyarországon, megélt már effélét az oszmán és a Habsburg-uralom idején is ez a nép. Mi még emlékszünk arra a birodalmi kancellárra, akinek ez volt a kedvenc szólása: Magyarországot németté, katolikussá és koldussá kell tenni. Aztán megjelentek az első magyar nyelvű bibliafordítások, magyarul kezdett el imádkozni a nép, a keresztény közösségek egyre szilárdabban kezdték tartani kulturális pozícióikat. Így van ez az Európai Unió több tagországában is. Nagy igazság, amit Sylvester János, az Újszövetség legelső magyar fordítója mond művének Prológusában: Minden nípnek az maga nyelvin szólott az Isten… Isten úgy alkotta meg az embert, hogy számolni és imádkozni ki-ki csak a saját anyanyelvén tud.

Bogárdi Szabó István 1956. december 14-én Sárbogárdon született. 1975-ben érettségizett a debreceni református gimnáziumban. 1976 és 1981 között teológiai tanulmányokat folytat a Budapesti Református Teológiai Akadémián. 1981–82: Sáregresen segédlelkész, majd ösztöndíjas a chicagói McCormick teológiai szemináriumon. 1983–85: beosztott lelkész a Józsefvárosban, majd 1997-ig a Külső-Üllői Úti Missziói Egyházközség lelkésze. 1991-től a Budapest Déli Egyházmegye tanácsbírája, 1997-től a bizottság ökumenikai albizottságának elnöke és a Budapest Buda-hegyvidéki Egyázközség lelkésze. 1998 óta a Pápai Református Teológiai Akadémia tanszékvezető tanára.