Csoda történt. Soha nem tapasztaltam ilyet életem során – jelentette ki az esetet követően Roberto Tricoli, a bűnöző ügyvédje. A jogász szerint Marciante figyelemmel kísérte a pápa beszédét a családi értékekről, s ez megmozgatta vallásos lelkét. A november 14-én elmondott beszéd után felállt, s egy római börtönben elismerte bűnösségét. Talán hasonló hatással lehet a törvényhozókra is a pápa felszólalása, hiszen a háromnegyed órás beszédet mintegy húsz alkalommal kellett megszakítani a képviselők hangos tetszésnyilvánítása miatt. Az idős egyházfőt beszéde befejeztével állva tapsolták meg, s „éljen a pápa!” kiáltásokkal mondtak köszönetet, hogy megtört egy régi tabut. Római egyházfő ugyanis soha nem tett ilyen szimbolikus lépést az Olaszországgal való együttműködés felé. Mikor az olasz tartományok 1861-ben egyesültek, az egyházi állam területeit is bekebelezte az új ország, s végül 1870-ben tovább zsugorították a pápa birtokát. Attól fogva az egyházfők – az akkor uralkodó IX. Piusz szavaival élve – „a Vatikán foglyainak” tartották magukat, s elzárkóztak az Olasz Köztársaság elismerésétől. 1929-ben ugyan aláírták a megállapodást egymás kölcsönös elfogadásáról, de az egyház gesztusához a lengyel pápára volt szükség.
II. János Pál pápa ezzel újfent bebizonyította, a Vatikán nem járhatja a királypápák útját, gőgösen elfordítva fejét a világ romlottságát látva. Az olasz parlament olajfás és margarétás, forza itáliás vagy kommunista, északi ligás és újfasiszta képviselői személyében ugyanúgy a keresztény olaszokat tudja megszólítani, mint bármely egyéb tartományban. A gőgös egyházról szóló elméletek pedig újabb vereséget szenvedtek. „Sia lodato Gesú Cristo!” – Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntötte egykor a hagyományos, olasz nyelvű üdvözléssel az egybegyűlteket a lengyel pápa, megválasztása utáni beszéde elején. Az akkori gesztus az egyszerű népnek szólt, mivel az ő nyelvüket használta a „magas műveltségű” latin helyett. 1978 óta ugyan már 24 év eltelt, de az egykori krakkói püspök hű maradt elveihez.
Mostani beszédét a Parkinson-kórban szenvedő egyházfő újra jó erőben, tiszta hangon mondta el a parlament pulpitusáról, jelezvén, vannak még tervei az egyházzal kapcsolatban. A beszéd megtartása viszont azt mutatja, a szentatya újabb követ illesztett a nagy építménybe, a XXI. századi modern egyház katedrálisára. Ha a következő, 266. egyházfő követi elődje útmutatását, folytatódhat a XX. századi egyház megújulása, s továbbra is nyitva hagyják a Vatikán ablakait a friss szelek előtt.
Igaz, az egyház már a második világháború után kiemelkedett a királypápák időszakából, XII. Piusz pápa alatt. A zord és hideg Eugenio Pacelli erős antikommunizmusa és a világháborúban játszott szerepe miatt ugyan napjainkra a támadások kereszttüzébe került, de érdemeit Róma elégségesnek tartotta arra, hogy megkezdje a szentté avatás előtti vizsgálatot. Rajta kívül utódai, XXIII. János és VI. Pál pápák is rendkívüli mértékben segítették a megújulást. A falusi plébánosból egyházfővé váló, „nagypapás” stílusú XXIII. János, valamint a II. vatikáni zsinat befejezője, VI. Pál szemei előtt is sokkal inkább a szolgálat, mint az uralkodás lebegett. II. János Pál így olyan elődök munkáját folytatta (s neveit vette fel), akik kijelölték a követendő utat, s nem hosszú távú tervek nélkül hagyták magára az építményt.
Mivel minden pápa egyben új szellemiséget is hoz a Vatikánba, a krakkói püspök is átadta saját lényét az egyháznak. Jelentős előrehaladás következett be a görög rítusú testvéregyházakkal való viszonyban, és a protestáns felekezetekkel is egyre könnyebben tud szót érteni a Vatikán. A legfontosabb azonban mégis a pápai utazások bevezetése volt. A palota falai közül való kitörés azt jelentette, hogy az egyház közelebb került a hívekhez, s a hívek azt érezhették, nem a távoli Vatikánban döntenek a fejük fölött.
A lengyel pápa emellett – a korábbi egyházi szokástól eltérően – nem kizárólag jeles személyeket, a világtörténelem kerekét megfordító embereket avatott szentté, hanem „népi hősöket” is. Pio atya Dél-Olaszország szemében már életében szent volt, csodákat tett, szinte „belelátott” a hozzá zarándoklók lelkébe. Kórházépítése miatt meghurcolták, igaztalanul vádolták, de senki sem hallotta őt panaszkodni. Kis plébániája világszerte népszerű zarándokhellyé vált, ahol csodás megtérések, gyógyulások történtek, s felejthetetlen lelki élmény várt mindenkit. A másik, nagy lelkesedést kiváltó szent Juan Diego, Mexikó népi hőse. Ő volt az az indián, aki előtt megjelent az azóta az ország jelképének számító Guadalupei Szűz. Mikor a szentatya a közép-amerikai országba érkezett, százezrek várták, s milliók tettek hitet mellette. II. János Pál pápa indítványára úgy avatták szentté a középkori legendát, hogy közben egyes történészek máig kérdésesnek tartják, valóban létezett-e Juan Diego. Kalkuttai Teréz anya, az albán apáca Indiában hozott létre szeretetközösséget, és segített a nincsteleneken. Bár Teréz anya nem szent, de a hét közepén boldoggá avatták a Vatikánban, s megjósolható, nem kell sokat várni, hogy beléphessen a szentek közé. Hármójukhoz kapcsolódik XXIII. János pápa, akit szintén boldoggá avatott mai utóda, s folyik szentté avatási pere is. Számos csoda fűződik a nevéhez, s csak az a kérdés, mikor dönt úgy a Vatikán, hogy bebocsátást nyer a szentek közösségébe.
Erről viszont valószínűleg már nem a mostani pápa fog dönteni. Egy-egy szentté avatási per ugyanis rendkívül hosszadalmas folyamat, évtizedekig, sőt évszázadokig is eltarthat. A világ gyorsulásával ugyan az egyházi adminisztráció is sebességet váltott, de továbbra sem engedhetik meg maguknak, hogy egy-két év alatt végezzenek a kutatással, amely alapján az egyház testülete dönt a szentté avatásról. A lényeg azonban a szándék, a népi hősök – és a szent életű pápák – felemelése. Ezen keresztül talán sikerülhet a római katolikus egyházat körülvevő misztikumot, rengeteg rosszindulatú pletykát és ferdítést is eloszlatni.
Erre pedig nagy szüksége van a katolikus egyháznak: régi erőssége, Európa ma már sokkal kevésbé számít az egyház támaszának, mint például Afrika vagy Dél-Amerika. Nyugat-Európában és Kelet-Európában is – más-más okokból – meggyengült a katolikus egyház jelenléte. Ami ellen XII. Piusz küzdött, az bekövetkezett: a kommunista diktatúra idején elszenvedett veszteségeiből máig nem tudott magához térni a magyar, valamint a kelet-közép-európai egyházak nagy része. A legutóbbi népszámlálás idején például Csehország lakosságának 65 százaléka vallotta magát ateistának. Lengyelország ugyan kivételnek számít ebből a szempontból, ám Magyarországon is egyre csökken a gyakorló katolikusok száma, Nyugat-Európában pedig homályos szekták vagy az ateizmus szorította ki a hagyományos egyházakat.
Sokan úgy tartják, II. János Pál visszaadta a reményt az embereknek, s erőt adott az egyháznak a küzdelem folytatásához. Kérdés, lesz-e olyan utódja, aki képes folytatni e hatalmas, újító erejű munkát az egyházban?
origo.hu
Vogel Evelin elismerte, ő készítette a hangfelvételeket
