A költő elfeledett koszorúi

A sírok mindig árulkodnak. Magukon viselik a kései utódok megbecsülését vagy gyalázatát. Elég egy szál virág, elszáradt koszorú, nemzeti színű szalag, és máris melegség költözik az emberi lelkekbe, hogy no lám, ifjú szívekben él a halott tovább.
Ady Endre sírja a Fiumei úti temetőkertben kortünetet tükröz. Nemrégen ünnepeltük, mit ünnepeltük (!), megemlékeztünk itt-ott a költő születésének 125. évfordulójáról. Magyar ember ilyenkor arra gondol: végső nyughelyéhez, egyszerű és szép síremlékéhez sokan zarándokolnak el, mert Móricz Zsigmond örökérvényű mondatával ,,élőbb életet élünk általa”; fiúk és lányok mormolják verseit, és mindeközben leteszik a sírkövére az emlékezet virágait.
Hiú ábránd, balga képzelet! A költő sírján ebben az évben is, mint minden esztendőben, a ráckevei Ady Endre Gimnázium és Szakközépiskola koszorúja – tíz szál vörös szegfűje – a hóesésben is világít. Rajtuk kívül a gyáli Ady Endre Általános Iskola, továbbá Marcelházáról (Szlovákiából!) a Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola 5/b osztálya takarta be virágaival e régi halottat, hogy ne fázzon. Még, ha ez utóbbiak – a hidegre gondolva – művirágot vittek is a költő sírjára.
Ennyi. Semmi több. Egy szál fehér szegfű még árválkodik a síremléken, lehet, hogy egy szépaszszony helyezte oda kicsiny kacsóival, aki még a költő soraival ébredt és aludt el, de a hivatalos szervek és intézmények elfeledkeztek Ady Endréről. Már Németh László amiatt kesergett 1934-ben, hogy ,,mint a magyar gyomor, a magyar emlékezet is tökéletesen emészt, tizenöt évvel Ady halála után alig vesszük észre, hogy élt”. Mit akarunk 2002-ben? Ennél fájdalmasabb, hogy a budapesti vagy a debreceni Ady Endre Gimnázium diákjai is elfeledkeztek névadójuk születésnapjáról. A temető legalábbis erről árulkodik.
Utóbbi internetes honlapján – egyebek mellett – ez olvasható: ,,Amikor belépsz az Ady Endre Gimnázium kapuján, máris érzed, hogy ez nem egy iskola a sok közül. Más a hangulat, mások a szokások. Például van az iskolának indulója, amit már a béketáborban [?] megtanulhatsz.” Miért nem vált szokássá a költő születésnapján a Fiumei úti temetőbe felutazni (budapestiek: kisétálni), és ez alkalomból nagyobb utat bejárni a Nemzeti Pantenonban, ahol rendhagyó irodalomórán lehetne idézni Adyt, József Attilát, Móriczot, Kosztolányit.
Én még emlékszem a kilencvenes évek elejéről Görgei Artúr, az ,,áruló” fővezér sírboltjára – fényképem is van róla! –, amelyen se virág, se koszorú, csak rozsdás névtábla, elhagyott nyughelyére sárga falevelet sem sodort a szél. Ez volna hát a sorsa Ady Endrének is, akit minden rendszer és minden politikai kurzus vagy megpróbált eltüntetni a köztudatból vagy megpróbált kisajátítani? Bíró Zoltán, aki Ady sorsköltészete címmel írt könyvet a költő magyarságáról, néhány éve azt nyilatkozta: ,,Lényegében a rendszerváltozás óta mindent megtesznek annak érdekében, hogy Adyval kezdjenek valamit, de nagyon vigyáznak arra, hogy sose érjenek el ahhoz a ponthoz, ahol az igazi Ady megmutatkozna. Sőt, úgy tűnik, hogy a rendszerváltozásnak nevezett folyamatban nemhogy javult volna a helyzet, de bizonyos tekintetben romlott.”
Miért nem mutatnak példát magyartanáraink, akik kézen fogva vezethetnék diákjaikat a költő születésének évfordulóján a sírjához, és fennhangon idézhetnék a temetőben A Duna vallomását: ,,Sohse lesz másként, így rendeltetett.” Mi mindig is be voltunk szorítva Kelet és Nyugat közé, és bár ha az Európai Unióba igyekszünk, a helyzetünk megmarad. Egyszóval: alkalmazkodnunk kell a világ törvényeihez. Ez a sorsunk. A jelenünk és a jövőnk.
Állunk Ady Endre sírjánál és megmoccan valami bennünk. Ökölbe szorul a kezünk. ,,Szeretném, hogyha szeretnének” – írta.