Ásót kerített, és elindult a kert vége felé, hogy gödröt ásson a hűséges társnak, Pajtás nevű kutyájának. „Ha meghalok, nem lesz, aki gondoskodjék rólad” – suttogta magában, miközben a szabad kezében olvasót morzsolt.
Így vágott neki utolsó sétájának a költő, meseíró és olimpikon valahol messze, a pálmafák között. Végül nem volt szíve megtenni. A nadrágszárához tapadó kutya érezhette a bajt, és illedelmesen a művész egyik lábára ült. Megfordult, visszaballagott a házba, hogy elővegye a pisztolyt, amelynek golyói mindig halálosan pontosak voltak. A kertbe, a megásott sírgödörhöz nem tért vissza soha többé. Fejlövéssel találták meg a házban.
Szalay Róbert rendszeres látogatója volt a költő astori otthonának, ahol olyan történeteket rögzíthetett, amelyeket sehol sem közöltek még a világon.
Wass Albert, míg élt, magyar állampolgárnak tekintette magát. A berlini olimpián például ő volt a legjobb lövész, de nem vehette át az aranyérmet: magyar indulóként vett részt a világversenyen, azonban hivatalosan román állampolgárnak számított, így csak oklevelet kapott, amelyet Adolf Hitler személyesen adott át.
Az ezredforduló táján a Magyar Köztársaságtól kapott „oklevelet”. Igazolták magyar állampolgárságát, amit még az olimpiai aranyért sem tagadott meg. A megtiszteltetés azonban megaláztatássá vált. Több mint egy évig kellett várnia, hogy kérvényét elismerjék.
– A gróf czegei Wass Albert magyar állampolgarságát igazoló okmányok kiállítását a Belügyminisztérium nem sokkal a költő halála előtt, 1997 januárjában utasította el, hivatkozva az 1945-ös fegyverszüneti egyezményre – meséli a fotóművész, aki jelenleg hosszú, többórás interjúfilmet vág a költővel folytatott utolsó beszélgetéséből. (A Wass Albertről készült, rövidített filmje a napokban került a nagyközönség elé.) – A Belügyminisztérium állampolgársági főosztályától az író a következő levelet kapta 1997. január 21-i dátumozással:
„Rádióműsorból szereztünk tudomást arról, hogy kérelmet juttatott el Magyarországra magyar állampolgárságának visszaszerzése érdekében. Tájékoztatom arról, hogy az interjú elhangzásának időpontjáig a kérelem nem érkezett meg a Belügyminisztériumba.
A rádióműsort követően állampolgársági kérelmét megkerestük. Az iratok körülményes úton jutottak el a Magyarok Világszövetsége révén, majd a Külügyminisztériumon keresztül rendeltetési helyükre.
A magyar állampolgárságának megállapítása iránti kérelmét 1996 decemberében kaptuk meg.
Sajnálattal értesítem arról, hogy magyar állampolgárságát – az 1945. évi fegyverszüneti egyezmény rendelkezései alapján – elvesztette, így a magyar állampolgárság fennállását tanúsító bizonyítványt kiállítani nem tudjuk.
Tájékoztatjuk arról, hogy a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény alapján, visszahonosítás útján szerezheti meg ismét a magyar állampolgárságot, ha ennek törvényi feltételei fennállnak.
A törvény előírásai szerint kérelmére visszahonosítható az, aki bevándorlási engedéllyel Magyarországon lakik. A törvény nem teszi lehetővé a bevándorlás alóli mentesség megadását.
A visszahonosítási kérelem éppen ebből adódóan csak Magyarországon nyújtható be, a bevándorlást követően létesített lakóhely szerinti polgármesteri hivatalban.”
– A kérvényt Göncz Árpádnak is megküldtük, mert úgy tudtuk, hogy ő a jogkörénél fogva, méltányosságra hivatkozva dönthetett volna az állampolgárság kérdésében, de ezt a jogkörét Wass Alberttel szemben nem gyakorolta, legalábbis levelünkre semmilyen válasz sem érkezett. Azt valószínűsítem, hogy a Belügyminisztériumot utasíthatták az ügy csendes rendezésére – folytatja Szalay Róbert, aki szerint a Magyar Köztársaság hozzáállása csak azután változott meg, amikor már Magyarországon is megjelentek Wass Albert művei. A korábbi döntést felülbírálták, és végül megadták az állampolgárságot 1997. június 26-án.
– Wass Albert soha nem mondott le magyar állampolgárságáról, tehát nem az állampolgárságot kérte, hanem csak az azt igazoló okmányokat. A magyar minisztérium ezt utasította el, és ez megalázóbb volt, mint ha a költő valóban az állampolgárságért folyamodott volna – mondja a portréfilm készítője, aki tanúja volt annak is, hogy a papírokat postán küldték meg a Wass Albert Alapítvány címére, mert az átadási ünnepségre a külügyi hivatal senkit sem delegált. Végül Bill McCollum floridai szenátor adta át a magyar államtól megérkezett iratokat, aki a költő egykori tanítványa volt. Az ifjú szenátor büszke volt, hogy az idős író-költő tőle vehette át a dokumentumokat, nem sejtette, hogy milyen megalázó pocedúra részesévé válik ezzel.
Wass Albert soha nem jött haza, szeretett hegyeit mégsem vehette el senki. Maga előtt látta azokat Amerikában is. Akik találkoztak vele az Egyesült Államokban, mégis többnyire szomorúnak látták. Szalay Róbert úgy véli, nem elsősorban az állampolgárságáról szóló huzavona vezetett el a teljes apátiához és a végső tragédiához, hanem inkább a kirekesztettségből fakadó elkeseredettség. Erősen tartotta magát nyolcvanéves koráig, akár egy koros fenyő. Novellájában az „Újhazába” érkező ember egy fenyőfát hoz magával a Hargitáról a hajón, amelyről a partra vetődik. A fát el akarja ültetni, de ebben egy rendőr megakadályozza. Írásművének ábeli hőséhez hasonlóan ő sem vert gyökeret ebben a pálmafás világban, de fantáziája erejével megteremtette az „Új Erdélyt”.
Sokszor törtek életére is. Háborúban és átmeneti békében egyaránt. Szalay Róbertnek beszámolt arról, hogy legjobban akkor háborodott fel, amikor a meggyilkolására Amerikába küldött román bérgyilkosok öt méterrel tévesztették el a fejét. „Te jó úristen, milyen lövészek ezek?!” – mondta a helyi seriffnek, aki vigaszként másnap megmutatta neki azt a „homokmocsarat”, amelyet a hasonló birtokháborítók hulláival töltött meg a város.
Az író egy régi, háborús emlékéről is gyakran beszélt, a legreménytelenebb frontharcok időszakából. A történet egy román vadászrepülő megsemmisítéséről szólt egy aranyló, magyar kukoricás felett. A gép kegyetlen sorozatot adott le, majd újabb és újabb fordulókat vett, hogy egészen a föld közelébe szálljon. Addig lőtt, amíg embert érhetett a golyó. A századával fedezékbe vonult költő előkapta vadászpuskáját, amelyet mindig magával hordott. A parancsszó ellenére kiemelkedett a kukoricaszárak közül, és egyenesen a sokadszorra meginduló gépmadár közepébe lőtt.
Évtizedek múlva a floridai egyetemen tanártársa lett egy román katona, aki szintén elmesélte az egyik háborús emlékét. Büszkén adta elő, hogy életében csak kétszer kellett katapultálnia pilóta korában, és egyszer éppen Magyarországon. Elpanaszolta, hogy álmában még most is gyakran felriad, amikor meglátja azt a katonát, aki halált megvető bátorsággal kiemelkedik a rejtekéből, és a szeme közé céloz, mielőtt egyetlen lövéssel ronccsá teszi a gépét.
– Én voltam az – jelentette ki egyszerűen a költő. Később a dékán behívatta az irodájába. Egy tölgyfa asztal elé ülették, és kávéval kínálták. Itt hallotta meg az egyetemi vezetőtől, hogy az újonnan érkezett kolléga szerint egy fasiszta tanít az akadémián, egy olyan katona, aki meg akarta ölni őt a háború alatt. Wass Albert beszámolt a valóságról, majd távozott. A dékán másnap azonnali hatállyal elbocsátotta az intrikus román repülőtisztet.
Nem őt menesztették, nem őt alázták meg, hanem a besúgót.
A floridai egyetemen nem értékelték az indokolatlan „fasisztázást”.
Talán ezért is maradt végleg odakint, emlékeiben őrizve a képeket, amelyeket nem örökíthetnek meg filmen soha. Az erdélyi kúria ablaktáblái mögött megjelenő fenyvesek lábánál hullámzó, zöldessárga kaszálókat, a patakpartot, az égbe nyúló hegyek láncát.
Megnyugtatón peregnek Szalay Róbert képei is. Pálmafák között tűz a napfény, furcsa árnyékok rajzolnak nyomot a kertben.
A film elején az árnyak rejtekén hintapad látható, rajta a kutyájával játszó költő. Az utolsó képsorokon már üres a pad. Hangtalan hintázik a forró szélben.
origo.hu
Nagy István: semmi nem akadályozhatja a ragadós száj- és körömfájás elleni védekezést
