Az interjúból négy következtetést idézek: Horváth Zsuzsa leszögezi, „hogy az írásbeliséggel kapcsolatban egy kultúraközpontú és egy civilizáció-központú felfogás él egymás mellett. Az iskola számára ma az egyik legnagyobb kihívás épp e kettő együttes kezelése.” Gereben Ferenc szerint „nem lehet a szegletköveket kiütni”, vagyis a modernizáció ürügyén klasszikusainkat az iskolából kiiktatni. „Minden vizsgálat azt mutatja, hogy az tud jól olvasni, aki sokat olvas. És az olvas sokat, akinek gyönyörűsége telik benne” – állapítja meg Nagy Attila. Arató László pedig azt állítja, hogy „nyitni kell a populáris kultúra, a jelenidejűség és a személyes érdekeltség felé… Meggyőződésem, hogy az egyik legerősebb gátló tényező a magyar irodalom oktatásában a kronologikusság egyeduralma.”
Elgondolkodtató a világméreteket öltő olvasási probléma. Mostanában kaptam a következő villámpostát: „A Frankfurti Könyvvásár kapcsán jelent meg az Eurostat olvasási szokásokat vizsgáló felmérése. Ennek megdöbbentő megállapítása, hogy az európaiak 40 százaléka nem olvasott könyvet az elmúlt 12 hónapban – adta hírül az Európai Unió kulturális hírlevele, a Culture 2000.” Nemcsak Peti, hanem Johnny, Jean és a többi János sem olvas. A okokat világszerte több vonatkozásban keresik: a képi kultúrát hangsúlyozó világunkban; a családi háttér romlásában; az iskolai oktatásban, így az irodalomtanítás presztízsvesztésében. Valóban ellenszélben van az olvasás.
A képi kultúra térnyerése közismert tény, felhívta rá a figyelmet 1962-ben Marshall McLuhan A Gutenberg-galaxis című könyvében (magyarul is olvasható). A kanadai tudós a gondolkodás visszafejlődésétől tart. A nyelvhez és az olvasott szövegekhez való kötődés az évezredek folyamán hihetetlen mértékben fejlesztette a gondolkodást; az olvasás nem más, mint gondolkodás és érvelés (ez a meghatározás minden amerikai és nem amerikai szakkönyvben olvasható). Az írásbeliség – nem csak a könyvnyomtatás – által megteremtett kultúra van veszélyben, s ezáltal ember mivoltunk is.
Véleményem szerint sokat ártott az olvasásnak a kultúra tág, antropológiai értelmezése. A kultúra fogalmán régebben az irodalmat, a művészeteket, a filozófiát, a tudományt értettük, ezt a tartományt most már magas kultúra néven különböztetik meg. A tág értelmezés szerint minden beletartozik a kultúra fogalmába, ami az emberi létezéssel, étkezéssel, öltözködéssel, viselkedéssel, társalgással, építkezéssel kapcsolatos. A kultúra olyan tudás, amelynek segítségével az ember megél, és eligazodik a társadalomban. Eddig nem is volna semmi baj, csakhogy mindig felállítanak egy hamis oppozíciót: magas kultúra kontra kiterjesztett kultúrafogalom – s a műveltség vesztett presztízséből. Régebben azért olvastak az emberek, hogy műveltek legyenek. Tanultak, mert tanulni jó – ahogyan Nyilas Misi megfogalmazta. Ferencsik János azt mondta egy interjúban, hogy gazdagodhatunk a művészetek bármelyik ágával, „mert gazdagulni mindenképpen kell”. Nos, ezen a ponton változott hatalmasat a világ: egyre nagyobb tömegek nem tartják fontosnak a szellemi gazdagulást, s szuggerálják is nekik, hogy igazuk van. Ábécéskönyvemben szerepel egy mondat: a mesefigura azért akar tanulni, iskolába járni, hogy művelt legyen. Volt olyan kritikusom, aki szóvá tette, és ki akarta húzatni velem ezt a mondatot, mint idejétmúlt véleményt. A televízióból eltűnőben vannak az intellektuális riporterek, a magas kultúra képviselői. Nincs húzóerő. Minek, amikor mindenféle emberek lapos locsogása a mérce. (Azért van remény: erre bizonyíték a Mindentudás Egyetemének látogatottsága, nézettsége és olvasottsága.) A műveletlenségnek messzemenő következményei vannak, lesznek. Eötvös József és zseniális gárdája 1868-ban a népoktatási törvény bevezetésével műveltté akarta tenni az egész országot, mert jól látta, hogy a demokrácia művelt embertömegek nélkül nem működik. Most mintha minden intézkedéssel azt akarnák elérni, hogy az emberek minél műveletlenebbek legyenek, minél jobban kinyíljék az a bizonyos olló. A lemaradók manipulálhatóbbak.
Árt az általános műveltségnek a szociolingvisztikai felfogás – hazánkban két egyetemen is tanítják –, amely szerint a gyereket meg kell hagyni eredeti nyelvváltozatában, nem szabad beszédét művelni, a nyelvművelés káros. (Most nem a nyelvjárásról beszélek, a nyelvjárás megőrizendő, s a hazai oktatásügy mindig tisztelte a nyelvjárásokat.) A nyelvművelés-ellenesség rombolja a köznyelv és az irodalmi nyelv tekintélyét. Külföldön, elsősorban az angolszász országokban valóban toleránsak az iskolákban a gyerekek beszédével, de írni-olvasni csakis köznyelven vagy a standardon lehet. Nem is beszélve arról, hogy a nyelvileg műveletlen, köznyelven írni-olvasni képtelen ember nem tud még szakmát sem tanulni a jövőben, óhatatlanul leszakad. A csak korlátozott kódon beszélő ember nem képes komoly művek olvasására, maradnak számára a kis bekezdésekre tördelt, egy-két perces figyelmet kívánó magazinok. Az a bizonyos olló még inkább kinyílik.
A fenti problematikához szorosan kapcsolódik az iskolai irodalomtanítás és az irodalmi kánon kérdése. Az irodalmi kánonra minden országban vigyáznak. Ez így van még az USA-ban is mind a mai napig. Ma is tanítják Miltont, Stevensont, Nathaniel Hawthorne-t, A skarlát betű íróját, Laura Ingalls Wildert (a Kicsi ház sorozat tanítónő szerzőjét), mert ezek az írók egyrészt hozzátartoznak a nyelvi közösséghez, másrészt Amerika leglelkéhez. Ahogy a mi lelkünkhöz is hozzátartozik Zrínyi, Jókai vagy Márai. Kérdezzük meg a finneket, kidobják-e az iskolából a Kalevalát vagy Aleksis Kivi műveit? Nem hiszem, hogy Arató László teljességgel meg akarja változtatni az irodalmi kánont. A teljességgel szón van a hangsúly, mert van igazság a szavaiban. Van igazság abban, hogy a gyerekek érdeklődése felől kell a klasszikusokat megközelíteni. De ezt mindig is így csináltuk! Én ezt láttam tanáraimtól, s magam is így tettem. Ez módszertani kérdés, nem a tananyag kiválasztásáé. A tanítandó műveket lehet másképpen csoportosítani, Jókai tanítását talán célszerűbb a Bálványosvárral vagy magasabb iskolafokon az Új földesúrral kezdeni, de A kőszívű ember fiait teljes egészében el kell minden nemzedéknek olvasnia, hasonlóképpen Nyilas Misi történetét is. Megint létrejött egy hamis szembeállítás, sarkítás: kell a kánon vagy nem. Nem így kell feltenni a kérdést. A kánon kell, mert ez nemzettudatunk, azaz identitásunk része, ahogyan Gereben Ferenc mondja. Szegletkő, melyet nem szabad kiütni. A kánon tanításának helyéről és módjáról azonban érdemes elgondolkodni.
Arató László meg akarja szüntetni a kronologikusságot – itt a sarkítás –, s az irodalmat olyan problémák köré akarja építeni, amelyek szerinte érdeklik a gyerekeket. Álláspontja így szélsőséges, kompromisszumot kellene kötni. A kronologikusságot az utolsó négy év, a 9–12. év anyagából semmiképpen sem szabad száműzni. El kell azonban gondolkodni az 5–8. osztály anyagán, ott én sem tanítanék irodalomtörténetet, hanem a gyerekek fejlettségéhez, érdeklődéséhez alkalmazkodó olvasmányokat, közöttük a kihagyhatatlan klasszikusokat, sőt – ahogyan Nagy Attila is mondja – több ifjúsági irodalmat. Arra szeretném a pedagógustársadalmat emlékeztetni, hogy alsóbb iskolafokokon nem volt irodalomtörténet 1945 előtt, s nem volt 1978 előtt sem, az olvasmányok poétikai ismeretek köré rendeződtek. Nagyképűségből fokozatosan egyre több anyagot vittek le a középiskolából, s azt vettük észre, hogy irodalomtörténet van a felső tagozaton, ami valóban korai. Ennek a korosztálynak még olvasási gondjai vannak, aprólékos olvasmánytárgyalást igényelnek. Az alsó tagozat technikai munkáját folytatni kell a felsőben is, hogy az olvasás valóban ne legyen gond a gimnáziumban, majd a főiskolákon.
Az évszázadokon át kikristályosodott irodalmi anyag biztos alapot ad a tanításnak. Honnan tudja bárki, hogy egy felkapott művecske valóban érdekli-e az ifjúságot; vagy esetleg érdekli-e őket tíz év múlva az az anyag, amelyet most figyelemre érdemesnek tartunk? Az irodalmi kánont kiűzni igyekvő álláspontban benne van a bizonytalanság veszélye. Tíz-, esetleg ötévenként lecseréljük a tankönyveket? Olyan lesz az oktatás, mint a reklámipar: kötelezően új és új termékekkel kell előállnia. Ezt akarjuk?
Ám a módszereken valóban el kell gondolkodni. Gyakran hallom tizenéves gyerekektől: a magyartanár nem olvassa fel a gyerekeknek a szöveget, magukban kínlódnak, utána kitöltenek valami feladatsort, s vége van a magyarórának. Ezen a rossz gyakorlaton bizony változtatni kell. Jól emlékszem, amikor a hetvenes években bevezették a munkafüzeteket – olvasás-munkafüzeteket! –, a tanítók-tanárok nem tudtak velük mit kezdeni, szinte zavarták őket az izgalmas és hangulatos magyarórákban. Telt-múlt az idő, a mai pedagógustársadalom – tisztelet a kivételnek – szinte függővé vált a munkafüzetektől. Az irodalom tanításában pedig pontosan a tanár-diák dialógus az izgalmas, az órán felvetődő új szempontok, a vita, a gyerekek friss véleménye, a behozott kiegészítő anyag, a szabadság (egy jó magyartanár mindig többet tanított az előírt tananyagnál, mindig beszámolt az irodalmi élet jelentős újdonságairól, mindig érdeklődött tanítványai olvasmányairól).
Gyakran hallani azt a véleményt, hogy az ismeretlen szavak miatt nehezek a klasszikusok. Ezt Arató László is megemlíti. Olyan sokat ismétlik, hogy még el is hiszik. Gondolkodjunk. Először is: a tíz évvel ezelőtt írt művekben is vannak elavult (?) szavak. A mai gyerek nem tudja, mi a kolhoz, a vájár, az őrs, hogy mérheti fagylaltját Bagaméri, amikor ő kibontja a jégkrémes papírt? Másodszor: a közös, hangos olvasáskor a szavakat meg kell magyarázni, erre a tanárnak fel kell készülnie. (Ha ez kimarad, lassan a tanárok sem fogják tudni, hogy a tószt nem csak pirítóst jelent – lásd A kőszívű ember fiai első oldalát.) Szívós ellenpropaganda, állandó duruzsolás következtében hagyták el a tanítók a Kincskereső kisködmön olvastatását, holott felolvasással – nem a gyerekek magukra hagyásával! – élvezetes olvasmány, s rá épül a János vitéz, a Toldi. Nincs felépítve az épület – természetesen nehéz Jókai vagy Móricz, ha nincs alapozás. Egyébként Mórán kitűnően lehet a szövegértő olvasást tanítani, minden kis írásán el kell gondolkodni, mint a fabulákon. Mórát nem kihagyni kellene, hanem erőteljesebben bevinni a tanításba.
A vitában nem esett szó az olvasástechnika megtanításáról. Nyilvánvalóan nem szeret az olvasni, aki nem tud, márpedig a gyerektársadalom 30 százaléka olvasási problémákkal küszködik. Két dolgot mindenképpen tisztázni kell. A nem olvasók nem diszlexiásak. Elképesztő ez a diszlexiaőrület. A diszlexia ritka betegség, ezer közül két-három gyerek az, mondta Samuel T. Orton, aki a jelenség máig legelismertebb kutatója. Ezenkívül a tömeges nem olvasás nem logopédiai probléma, hanem közoktatási. Ki kellene űzni az alsó tagozatból a találgatásra épülő, rossz módszereket. Képtelenség, hogy az elsős gyerekeket némán olvastatják, s így a dekódolási problémák rejtve maradnak. A néma olvasás a felnőtt, illetőleg a gyakorlott olvasó technikája, a kisgyerek számára a hangos olvasás a természetes; ez fejlődési fokozat, melyet tilos kihagyni! Tudja-e a tanító, hogy a némaság alatt mi történik a gyerek agyában? Végigmegy-e minden egyes betűn? Nem csak úgy kitalálja a szó végét? Elgondolkodtak-e azon, hogy miért második és harmadik osztályban omlanak össze a gyerekek? Két éve a főiskolán egyik csoportomban öt tanítványom minden második szó végét félreolvasta! Hogy tud az ilyen tanuló olvasni, hogy tud tanulni? Vissza kell térni a hangoztatáshoz, a hangoztató módszerhez, a beszédre való alapozáshoz (ahogyan 1978 előtt volt). Illyés Gyula írja a Puszták népében, hogy olvasni minden gyerek megtanult a pusztán. Most miért nincs így? Változott az ábécé? Változott a magyar nyelv? A hatéves gyerek pszichikuma? Mi változott meg?
A felmérések félelmetesek. Nem csak a sokkoló eredmények miatt. Bizonytalanságot keltenek, s a bizonytalan helyzetben felütik fejüket a világmegváltó ötletek. Az első sokkoló felmérést követően – 1970 után – álltak elő a globális olvasástanítás világmegváltó ötletével, melynek velejárója a néma olvasás korai erőltetése. Az eredményt láthatjuk. Egy emberöltő kell a javításhoz. Most meg az irodalomtörténetet akarják kihajítani. Gondolkozzunk! Minden efféle változtatás generációkra hat.
Mindenki diszkréten hallgat a magyarórák tűrhetetlenül alacsony számáról. Íme egy kis statisztika. Az alsó tagozat óraszámait közlöm (a számok a heti óraszámot jelentik). 1950: 11 – 12 – 14 – 12 (ebből beszélgetés 3, 3, 3, 2; olvasás-írás elsőben 8; másodiktól olvasás 4, 5, 4; írás 3, 2, 2; fogalmazás 2, 2, 2, nyelvtan 3.-tól 2, 2). 1956: 11 – 12 – 12 – 12 (ebből beszélgetés 1.-ben 1; olvasás 5, 6, 5, 5; írás 5, 2, 2, 1; fogalmazás 2.-tól 1, 2, 2; nyelvtan 3, 3, 4). 1963 (megszüntették a beszélgetést): 10, 10, 11, 11 (ebből elsőben heti 10 óra, 2.-tól olvasás 5, 4, 4; írás 2, 2, 2; nyelvtan 3, 3, 3; fogalmazás 3.-tól 2, 2). 1978-ban bevezették a ciklusos, vagyis kéthetenkénti óraszámítást. Ez a legjobb esetben heti 9 órát jelentett, negyedikben 7-et (itt az orosz miatt vettek le az órákból, s ez az óraszám azóta se került vissza). A kerettanterv ismét levett az órákból, tehát 2000: 8 – 8 – 8 – 7, s úgy hírlik, hogy ismét van a miniszternél egy javaslat, mely megint csökkenteni akarja az anyanyelvi órák számát. (Egyébként vannak iskolák, amelyekben 7 óra van elsőben, mert az idegen nyelvnek adnak több órát!) Nem lehet elvárni a tanártól, hogy többet teljesítsen heti 7 (esetleg kevesebb) órában, mint amennyit teljesített heti 12-14 órában! Hasonló óraszámcsökkenés minden iskolafokon kimutatható. Gyerekkoromban 5. osztályban mindennap két-két magyaróra volt, azaz heti 12, a mai óraszám: 2 irodalom, 2 nyelvtan. Egyszerűen nincs idő sem az élvezetes tanításra, sem a gyakorlásra. Ez a helyzet (is) eredményezi a módszerek romlását. Ezt miért nem méri fel végre valaki? Honnan fúj az ellenszél?
Az alapkészségeket elsőben kell megtanítani – erre Amerikában is rájöttek –, hiú ábránd, hogy az alsó tagozat kitolásával – a hat elemivel – javítani lehet a helyzeten. Amit Jancsi nem tanult meg, nem tanulja meg János sem. Vannak biológiai sorompók. Tessék megkérdezni a pszicholingvistákat!
A magyartanítás s vele együtt az olvasás problémáját elsősorban az alacsony óraszámban, a tesztes módszerben és a rossz olvasástanítási módszerben kell keresni. Az irodalomtörténet vonatkozásában kompromisszum javasolható: az alsóbb iskolafokon felesleges, de a négy középiskolai osztályban kötelező! (Javaslom, hogy kérdezzék meg az ország minden egyes magyartanárát az irodalomtörténet tanításáról; ebben a kérdésben felmérések nélkül valóban nem szabad dönteni.) Kompromisszum javasolható az irodalmi, nem irodalmi szövegek vonatkozásában is. A nem irodalmi szövegek között is lehet igényeset és könnyűt, majd fokozatosan nehezedőt, valamint nyelvi szempontból helyeset és stílusosat találni. Tanításuk az érettségin bevezetendő esszéírás miatt is kötelező.
A kompromisszum szükséges, a jókedv és a szeretet is, a megfelelő óraszám és az okos módszerek is, nemzeti identitástudatunkat pedig ki őrizze, ha nem mi, magyartanárok?
A szerző főiskolai tanár
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
