A kultúra, az író és az énekes

Végre minden szempontból megfelelő követe van a magyar kultúrának külföldön! Nem gulyáson hízott mucsai fülemüle, nem is pusztában száguldozó, árvalányhajú népies lovag, hanem egy – saját bevallása szerint – Kossuth-díjra is érdemes író és az ő csalogánytorkú kedves neje. S e nem elég méltón ünnepelt tehetsége az immár világhírnévnek örvendő kis magyar irodalomnak – ráadásul – miniszter is. A londoni magyar kulturális központ tavaly nyári programját ismertető kiadvány képregényként tárja elénk a kiinduló tétel – követünk és neje a legmegfelelőbb – igazságának mély rétegeit. Mindjárt a címlapon pörög-forog Magyarország többféle zöldben pompázó térképe, s a kapaszkodót kereső tekintet rá is talál az egyik sarokban, valahol Hegyeshalom felett az író-miniszter klasszikus arcélére. A kompozíció oly tökéletes, hogy brit férfiak és nők tömegei rohantak megismerni azt a népet, amely ily fiakat szül Európa közepén. Belül aztán feltűnik újra a görög isteneket megszégyenítő fej, átellenben már ott mosolyog a csalogánytorkú asszonytárs is. Ám nehogy ócska kis exhibicionista brosúrára gondoljon valaki! Lágyan egyensúlyozza ugyanis a montázst a háttér, amelynek homályából felsejlik az Amadinda és a Muzsikás együttes képe. Ezáltal az értelmezési mező kiszélesedik, és megértjük a lényeget: minden csak azért volt, van és lesz a magyar kultúrában, hogy e két nagyszerű ember puszta létével keretbe foglalhassa azt az egész világ előtt. A programok közül is érdemes néhányat kiemelni, hogy érzékelhetővé váljék, milyen értő gondossággal villantja fel a magyar kulturális élet egy-egy jellemző szeletét a ködös Albiont ostromló kultúrmisszió. Volt természetesen „Talk”, amiben Bogyay Katalin, a londoni kulturális intézet vezetője beszélgetett Görgey Gábor miniszterrel utóbbi írói munkásságáról. A színházi programban aztán elő is adták a Jumping the Gun című Görgey-darabot. A „Löncstájm” koncert főszereplője – nem fogják kitalálni! – Iván Ildikó volt, a miniszter úr bűbájos felesége. Fellépett az Amadinda és a Muzsikás is. De ennyit a múltról. Hiszen máris itt az új szenzáció.
Rómában, a Teatro Valléban előkelő bállal zárult a múlt hét végén a magyar évad. Tavaly nyár óta 54 olaszországi városban hatszáz eseményen hétszáz magyar művész népszerűsítette kultúránkat, szenzációs sikerrel. A bált és a Turizmus Rt. által szervezett fogadást, amely nem egy gulyáspartinak, hanem valóságos gasztronómiai csodának bizonyult, csaknem ötszázan tisztelték meg jelenlétükkel az olasz kulturális élet legnevesebb személyiségei közül. Az ünnepség méltó lezárása volt a kiemelkedő eseménysorozatnak. Talán éppen ezért fogadta megrökönyödéssel mindenki, hogy Görgey Gábor miniszter más elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni hivatali idejének egyik legfontosabb eseményén. Riadalom kelt a bálteremben, „talán már le is váltották”, így sutyorogtak az egyre kíváncsibb kultúremberek. Sovány vigaszt jelentett nekik, hogy kollégái igyekeztek pótolni a Kossuth-díj várományosát, vagyis mindjárt három államtitkár sertepertélt az ünneplő tömegben. Ám aki ért a diplomáciai matematikához, az tudja, hogy három államtitkár sem tesz ki egy minisztert. Nem beszélve arról, hogy a nem kevésbé sikeres franciaországi magyar évad zárásán jelen volt Rockenbauer Zoltán akkori miniszter mellett Orbán Viktor kormányfő is. Vajon miért érdemelnek többet a franciák? – sutyorogtak az erre amúgy is érzékeny olaszok tovább. És egyáltalán! Hová tűnhetett a magyar miniszter? Mély megnyugvás hullámzott végig a bálozókon, amikor megtudták, hogy nincs semmi vész, csak angolosan lelépett, s Londonban élvezi az életet. Nála pedig ez egyet jelent a gyönyörű énekszó élveteg habzsolásával. Mert nem fogják elhinni, ki adott áriaestet azon a vasárnapon Londonban, a Fókuszban a magyar nők elnevezésű rendezvénysorozat megnyitóján: persze hogy Iván Ildikó, az író-miniszter csalogánytorkú felesége. Dehogy ünnepelte hősszerelmes férfiúnk egy fideszesek által elkezdett programsorozat lezárását holmi bálon, rohant inkább Londonba az asszony oldalán. S ha már ott volt, az is érthető, hogy sebtében tartott egy sajtótájékoztatót, amelyen saját minisztériumának is váratlanul ismertette az Angliában ősszel kezdődő magyar évad szervezésének irányelveit az ámuló britek előtt. Amit a felesége hangjától elbűvölt férfiú mondott, az egyrészt gordiuszi csomóként vágta ketté az évtizedek óta bonyolódó népi-urbánus vita gubancát, másrészt hegyes sercintéssel köpött le mindent, amit előtte próbáltak tenni a magyar kultúra európai népszerűsítéséért. Kinyilatkoztatása így szólt: a kultúra évének elsődleges feladata a modern Magyarország pusztátlanított, gulyástalanított imázsának terjesztése. Ez szép. Ez már nem is modern. Ez egyenesen posztmodern dekonstrukció. Ki a pusztával a magyar kultúrából, Veres Péter, Illyés, Móricz: félre. A puszta nem elég modern. Ez igazán méltó gondolat egy európai követhez. Mellékesen azért megjegyezném, hogy aki ott volt Strasbourgban, a dóm tövében 2001 karácsonya előtt, és a szegediek gulyását együtt ette a franciákkal, miközben varázslatos széki muzsika töltötte be a teret, az mégis mást gondol kissé erről. Mert mutogathatja nemzeti kultúraként a miniszter úr a feleségét úton-útfélen akár a bazári majmot, de ezzel a pusztátlanítással vigyázzon. Olyan lesz ez, mintha hagymának keresné a közepét. Addig hámozza majd a magyar kultúráról a neki nem tetsző rétegeket, míg nem marad a kezében semmi. De hát nem is az ő dolga a hámozás, akarom mondani a szervezés, vannak arra hivatott, nagyszerű szakemberek. Bár mintha rájuk nem tartana igényt a Temze-parti páros. Nincs például a szervezők között az a Hungarofest Kht., amely közmegelégedésre megszervezte és lebonyolította mind a francia, mind az olasz évadot. Az immár két alkalommal is fényesen bizonyító csapat tapasztalataira, szakértelmére az „angolosok” nem tartottak igényt. Belébújik ilyenkor a kisördög az emberbe, s arra kezd gyanakodni, hogy az író, aki szocialista-liberális miniszter, nem értékeli kellőképpen a fideszes időkben elért sikereket. Vagy netán a munka nélkül maradó emberekkel akarja betemetni a kulturális szakadékot, amely közte és a „népnemzeti bugrisok” között tátong?
Szakmai berkekben azt is rebesgetik, hogy a londoni kulturális központ egymilliárd forintot kap a lebonyolításra, vagyis annyit, amennyibe a francia és az olasz évad együttesen került. Csak azt nem tudni, hogyan. A milliárd egyelőre nincs sehol, a pénzügyi tervekben még senki nem bukkant a nyomára egyetlen fillérnek sem. Hiába no, nehéz dolog bánni az imázzsal!
Követünk, kinél – ezek után lássuk be – jobbat aligha találhatnánk nemzeti kultúránk népszerűsítésére, jó hírre érkezett haza Londonból. Kiderült, hogy nyárig nem változik a kormány összetétele. Ez azért melengette meg a szívét, mert ő is hallotta már a folyosói pletykát a minisztériumban, miszerint februárban menesztik, és csak író lesz ismét, Kossuth-díjra várva. Nyilván ezért szervezte meg gyorsan a sajtótájékoztatót, hogy még ő jelenthesse be Iván Ildikó, kedves felesége újabb londoni fellépéseit. Ezt megint elkapkodta. De sebaj, ha nem rúgják ki, legfeljebb majd a székéből is angolosan távozik.