Követelték volna meg a nagy autógyártó vállalatoktól, hogy fizessenek az utakért – ugyanúgy, ahogy a vasúttársaságoknak le kellett fektetniük, és fenn kellett tartaniuk a sínpályákat –, az amerikai nyugat meglehetősen másként festene manapság” – írja Eric Schlosser Fast Food Nation (Gyorsbüfénemzet) című könyvének első fejezetében. Hogy mi közük van a gyorséttermeknek – amelyek történetét, mindennapi életünkre és a gazdaságra gyakorolt rejtett, ám annál megdöbbentőbb hatásait dolgozta fel a szerző briliáns riportkötetében – a gépkocsikhoz? Nos, Schlosser könyvéből (amely most megjelent, bővített kiadása ellenére nem is a 2002-es, hanem a 2001-es év egyik nagy durranása volt az angolszász könyvvilágban) minderre fény derül.
A riporter a húszas évek Amerikájával indítja történetét. Ugyanis Kalifornia és a környező államok (amelyek épp akkortájt emelkedtek ki a legendás határvidék vadnyugati káoszából) gazdasági folyamatai teremtették meg az alapokat ahhoz a két világháború között, hogy Amerikában megjelenhessenek az első gyorséttermek. Los Angelesben kezdődött: ez a város testesítette meg a nyugtalanságot, az átmenetiséget és a sebességet, amely csakhamar az amerikai kultúra szerves része lett, valamint azt a nyitottságot is, amellyel minden újra fogékonynak mutatkozott. Jellemző adat: 1940-re már egymillió autó futott az utakon Los Angelesben és vonzáskörzetében, annyi gépkocsi, mint a másik 49 államban együttvéve. Ekkorra a General Motors, abban az időben a világ legnagyobb autógyára, már túl volt azokon a kivásárlásokon, amelyek során Amerika legnagyobb villamosvasút-vállalatait bekebelezve gyakorlatilag eltörölte a föld színéről az USA helyiérdekű vasútjait, miközben a roosevelti new deal során, majd még inkább a második világháborút követően, nem kis mértékben Hitler sikereit megirigyelve, az amerikai szövetségi kormányzat gigászi mértékű közútépítkezésbe kezdett.
Az autóskultúra Dél-Kaliforniában született, és csakhamar olyan találmányokkal büszkélkedhetett, mint a világ első motelje, a legelső autósbank („drive-in”) vagy autóstemplom azoknak, akik gépkocsijukból kívánták végighallgatni a vasárnapi igehirdetést. Természetesen az autóséttermek is hamar megjelentek. Ahogy Schlosser írja: „Az Egyesült Államok többi részén az autóséttermek szezonális jelenségek voltak, bezártak minden nyár végén. Dél-Kaliforniában úgy tetszett, egész évben nyár van, az autóséttermek sosem zártak be, és egy teljesen új iparág született.”
Az igazi forradalmi változás azonban 1948-ig váratott magára, amikor is a McDonald’s fivérek radikálisan új módszert dolgoztak ki hamburgereik és hot dogjaik elkészítésére. Belefáradva az evőeszközök és poharak pótlásába (amortizációjukat nagyban elősegítette, hogy már akkor is jelentős vásárlóerőt jelentettek a tinédzserek a gyorséttermekben), először is megszabadították étlapjukat minden olyan ételtől, amelynek elfogyasztásához kés, villa vagy kanál volt szükséges. A poharakat és a tányérokat papírral helyettesítették, az ételek elkészítéséhez pedig a magasabb fizetésű szakácsok helyett betanított munkásokat alkalmaztak. Ez utóbbi azért vált lehetségessé, mert a McDonald’s fivérek a világon először a konyhában is meghonosították Henry Ford autómágnás ötletét: a sorozatgyártást. Egy munkás ezentúl az ételek elkészítésének csak egy apróbb mozzanatát végezte, épp ezért a munkaerő könnyen helyettesíthetővé vált. Ez a mai napig rányomja bélyegét a McDonald’s foglalkoztatáspolitikájára, amelynek eredménye az, hogy az általa biztosított órabérek a világon mindenhol a legalacsonyabb kategóriában mozognak.
A világméretű terjeszkedés egy Ray Kroc nevű utazó ügynök ötletéből nőtt ki, aki jégkrém-automatával házalva fedezte fel a dél-kaliforniai San Bernardinóban a mindaddig egyetlen McDonald’s éttermet, amelyben rögtön meglátta az étteremlánc lehetőségét: az alapítókkal nyélbe ütött egyezsége után franchise rendszerű éttermekre kötött megállapodást a McDonald’s fivérek sikerére ácsingózó újabb étterem-tulajdonosokkal. Ennek az üzleti kockázatot megosztó vállalkozási formának az a lényege, hogy az étterem a felépítő, megnyitó és üzemeltető vállalkozó tulajdonában marad, aki rendszeres, meghatározott összeget fizet a McDonald’snak azért, hogy nevét, eljárásait használhassa. A vállalkozó emellett természetesen az előírások legszigorúbb betartására is kötelezettséget vállal.
Schlosser igazi nagy teljesítménye annak bemutatása, hogy miképpen alakította át az amerikai mezőgazdaságot és feldolgozóipart a McDonald’s és a hozzá hasonló gyorsétteremláncok robbanásszerű terjeszkedése – amire épp a franchise rendszer adott lehetőséget. A futószalagkonyha másik jellegzetessége ugyanis az, hogy nyersanyagait is ipari módszerekkel és az uniformizáltság igényével szerzi be a piacról.
Ez a forradalmi lendület a gyorséttermekből – amelyek azzal dicsekedtek, hogy segítségükkel most már a munkáscsaládok is étteremben ebédelhetnek – a háztartásokba is átterjedt: divatba jöttek az óriási feldolgozóüzemekben előállított, uniformizált, gyorsfagyasztott vagy egyéb módon tartósított élelmiszerek. A mezőgazdaságban ez oda vezetett, hogy ma már az egyre inkább koncentráltan jelen levő feldolgozóüzemek szabják meg a feltételeket, és a korábban a termelőknél maradt profit nagy részét is ők zsebelik be.
„Azáltal, hogy magukévá tették a mezőgazdaság új, ipari modelljét – azt, amelyik szűk látókörűen kizárólag a ráfordításra és az eredményre koncentrál, amely bátorítja az egyetlen terményféleségben való specializációt, amely erőteljesen támaszkodik a műtrágyára, a rovar-, gomba- és gyomirtó szerekre, a fejlett betakarítási és öntözési technológiára –, az amerikai farmerek a világ legtermelékenyebb gazdálkodóivá váltak. Minél nagyobb lett azonban a termelékenység, annál több farmer kényszerült földje elhagyására. Azok pedig, akik megmaradtak, ki lettek szolgáltatva azoknak a vállalatoknak, amelyek biztosítják a ráfordítást [például a nagy termést hozó vetőmagot vagy a gépesítéshez szükséges tőkét] és a feldolgozóüzemeket, amelyek megvásárolják majd az »eredményt«” – állítja Schlosser. Majd William Heffernant, a Missouri Egyetem vidékszociológia-professzorát idézi, aki szerint Amerika mezőgazdasága ma leginkább egy homokórára hasonlít: „A felső részén körülbelül kétmillió állattenyésztő és gazda található; az alján 275 millió fogyasztó, és a középen található szűk részben vagy tucatnyi multi, amelyek hasznot húznak minden tranzakcióból.”
Azt már csak mi tesszük hozzá: az uniós agrárpolitika válsága miatt hamarosan Európában – és így Magyarországon – is kiteljesedhet ez a folyamat, amely a családi gazdaságok ellehetetlenülésével és a vidéki tömegek elvándorlásával jár majd.
Az USA-ban ijesztő átalakuláson mentek keresztül a húsfeldolgozó üzemek is: a piacot ma már néhány óriásvállalat uralja, amelyek a vágóhidakat olyan gyárakká alakították át, amelyek nem szakképzett munkaerővel, hanem – legfőképpen mexikói bevándorlókból verbuválódó – alulfizetett betanított munkásokkal dolgoztatnak. A vágóhidakon rendszeresek a súlyos balesetek, a munkások nagy részének pedig semmiféle egészségbiztosítása sincs. A szövetségi húsellenőrök – nem kis részben az óriási pénzek fölött diszponáló nagyvállalatok nyomására – pedig nem kapnak elég pénzt a költségvetésből ahhoz, hogy az óriási vágóhidakat megfelelően ellenőrizzék. Schlosser ezzel magyarázza azt is, hogy eddig soha nem látott mértékben ütötték fel a fejüket az Egyesült Államokban olyan ételmérgezési hullámok, amelyek azelőtt csak nagyon ritkán jelentkeztek a húsfogyasztóknál. „Az ételmérgezések okairól szóló orvosi szakirodalom tele van eufemizmusokkal és száraz tudományos szakkifejezéssel […]. Ezek mögött egyszerű magyarázat húzódik meg arra, miért kaphat valaki manapság súlyos betegséget egy hamburger elfogyasztásától: szar van a húsban.” A fekália rendszerint azért kerül a feldolgozott termékbe, mert az állatok vágásakor egy bizonyos munkafázisnál rendkívül szakszerűen kell eljárni ahhoz, hogy ez ne történjék meg. Ipari méretekben és képzetlen munkaerővel viszont megnő a figyelmetlenség esélye.
A riporter külön fejezetet szentel könyvében egy másik, nem kevésbé nyugtalanító fejleménynek: a modern tartósító eljárások és az állandó ízvilág követelményei miatt a nagy élelmiszer-feldolgozók ma már rá vannak utalva arra az iparágra, amely a csomagoláson csak lakonikusan „természetazonos aroma”-ként feltüntetett vegyszereket gyártja. A természetben is megtalálható íz- és illatanyagok szintetikus előállítására azért van szükség, mert a feldolgozott termék nem egy esetben – például a dehidratizálás során – olyannyira elveszti ízét, hogy muszáj így pótolni. Természetazonos aroma a titka a McDonald’s finom sült krumplijának is: korábban a cég marhazsírban sütötte ki a burgonyát, ám ma a vegetáriánusok, illetve egyes fogyasztók vallása miatt kénytelen mesterségesen előidézni a megszokott ízeket még a sült krumplinál is.
Schlosser könyvének egyik nagy erénye, hogy következtetéseit több száz (!) interjú elkészítése után vonta le (forrásait és az elkészített beszélgetéseket közel százoldalnyi apró betűs jegyzettel dokumentálja – ez a magyarországi „riportkönyvek” olvasói számára merőben szokatlan jelenség). Beszélgetést készít a nagy gyorsétteremláncok alapítóival, a feldolgozóüzemek vezetőivel, de a földjükért küzdő gazdákkal és a húsfeldolgozó üzemek leszázalékolt munkásaival is.
Arra sem rest, hogy ellátogasson a kelet-németországi Plauenbe, ahol a McDonald’s a volt keleti blokk első gyorséttermét nyitotta. Az álmos keletnémet kisváros, amelyet 1945-ben – Drezdához hasonlóan – porig bombáztak a szövetségesek, talán a gyorsétteremláncok másik elgondolkodtató jellemzőjének legbizarrabb példája. A tengerentúli terjeszkedés egyik motorja ugyanis az, amit Jonathan Weber a Wired magazinnak „kulturális imperializmusként” értékelt, Ariane Mnouchkine francia színházi rendező pedig egyszerűen kulturális Csernobilnak nevezett, ám talán a Weber cikkében nyilatkozó egyik üzleti konzultáns határozott meg a legszabatosabban: „Amerika nem ország, hanem egy idea.” És ez a tengerentúlon óriási marketinges lehetőséget nyújt az amerikai álom ígéretét kínáló gyorséttermeknek.
A második világháború után Plauen az NDK-hoz került, ám a kommunista vezetés lassú agóniára kárhoztatta a települést: a város nagy részét sosem építették újjá. (A könyv Plauenről szóló fejezetéből választottunk ki néhány bekezdést, amely e cikk alatt olvasható.) A településen a munkanélküliség ma 20 százalékos, a szabadságot és függetlenséget sugalló amerikai nyugat kultúrája mégis soha nem látott vonzerőt gyakorol az ifjúságra. Miközben mondjuk Coloradóban már aligha viselnek cowboykalapot a tinédzserek, mert a gyorsan urbanizálódó vidék és az elnéptelenedő ranchek világában ez már inkább a letűnt múltat jelképezi, itt hétvégenként tömve vannak a westernbárok kalapot viselő németekkel, akik westerntáncot járnak, és jóllehet a gazdasági gondokkal küszködő városban rendkívüli népszerűségnek örvendenek az idegenek távozását követelő szélső- és radikálisan jobboldali pártok, senki nem tart attól, hogy aktivistáik haragja a gyorséttermek ellen fordul majd. Egyszerűen azért, mert ezeket az üzleteket – ahogy a plaueni McDonald’s egyik dolgozója a riportert felvilágosítja – már senki sem tekinti idegennek.
-----------------------------------------------------
Nem volt könnyű az élet Plauenben a kommunizmus bukása után. Először izgalom és optimizmus lett úrrá az embereken: ahogy más keletnémet városok lakói, újonnan megszerzett szabadságjogaikat ők is hamarosan arra használták fel, hogy életükben először a tengerentúlra utazzanak, vagy hitelt vettek fel, hogy új autót vásárolhasanak. […] A kommunisták uralma alatt Plauenben az embert már azért is letartóztathatták, ha nyugati tévéadást nézett, vagy amerikai rock and rollt hallgatott. Ma Plauenben számtalan csatornát lehet fogni kábeltelevízión és még többet műholdon keresztül. Az MTV (Music Television) népszerű, és a legtöbb rádióban sugárzott dal angol nyelvű. Megvolt azonban az ára annak, hogy a plaueniek újra kapcsolatba léphettek a világ többi részével: Plauen gazdasági életét csapás csapás után érte, a régi és nem kellően hatékony üzemek bezártak, az emberek pedig utcára kerültek. A berlini fal leomlása óta Plauen elvesztette lakosságának 10 százalékát annak következtében, hogy sokan a jobb élet reményében elköltöztek a városból. […]
Jelenleg a munkanélküliségi mutató Plauenben 20 százalék – ez kétszerese a német átlagnak. Negyvenéves embereket látni, egy elveszett generációt, akik túl fiatalok ahhoz, hogy nyugdíjba menjenek, de túl öregek, hogy beilleszkedjenek az új rendbe, ezért fényes nappal részegen tántorognak. Épp azok a gyári munkások jártak a legrosszabbul, akik bátran szembeszálltak a régi rendszerrel és megdöntötték: szaktudásuk nem kell, reménységük pedig a legkevesebb.
Mások elég jól jártak.
Manfred Voigt, a plaueni McDonald’s franchise-tulajdonosa most sikeres üzletember, aki feleségével, Brigittel Floridában vakációzik minden évben. A Wall Street Journalnak adott interjújában Manfred Voigt új sikereit rajta kívül álló okoknak tulajdonította. „Vakszerencse volt – magyarázta Voigt –, sorsszerűség.” Neki és feleségének nem volt pénze, és nem tudták megérteni, miért őket választotta a McDonald’s arra, hogy első kelet-németországi éttermét birtokolhassák, miért képezte és finanszírozta őket a vállalat. Ennek egyik lehetséges magyarázata, amelyet a Wall Street Journalban sosem vizsgáltak meg igazán, az, hogy a Voigt família a régi rendszerben egyike volt Plauen legbefolyásosabb családjainak. A Konsum, az állami tulajdonban lévő élelmiszerlánc helyi üzletét vezették. Ma a Voigt házaspár Plauen leggazdagabbjainak egyike, és két másik városbeli McDonald’s étterem tulajdonosa. Szerte a volt keleti tömbben a régi kommunista elitnek volt a legkönnyebb alkalmazkodnia a nyugati fogyasztói társadalomhoz. Megvoltak a megfelelő kapcsolatai, és sok esetben a szükséges szakértelme is. Plauenben most ők a legjövedelmezőbb franchise-ok tulajdonosai. […]
Minden csütörtök éjszaka azért jönnek össze az emberek a The Ranch [nevű szórakozóhelyen], hogy westerntáncot járjanak. A plaueni American Car Club tagjai nagy Fordokon és Chevy Chase dzsipeken érkeznek. Mások sok kilométeres távolságból jönnek ide, kifogástalan westernöltözékben, táncra készen. Legtöbbjük egyszerű dolgozó, és sokan közülük munkanélküliek. Koruk héttől hetvenévig terjed. Ha valaki nem ismeri a westerntáncot, egy Petra nevű fiatal nő órákat ad az érdeklődőnek. Az emberek utahi szuvenírpólókat hordanak. Marlborót szívnak, és sört isznak. Willie Nelsont, Garth Brooksot és Johnny Casht hallgatnak – és táncolnak, csizmájukat a levegőbe rúgva, megforgatják a partnerüket, lengetik cowboykalapjukat. Néhány órára az amerikai nyugat szelleme tölti meg ezt a fura kis bárt Szászország szívében, abban a városban, amelynek túl sok jutott a történelemből. És a régi álom él tovább: a korlátok nélküli szabadság, az önállóság és a szélesre tárt határvidék.
---------------
Eric Schlosser: Fast Food Nation – The Dark Side of the All-American Meal
Perennial, 2002
Orbán Viktor
Orbán–Trump-találkozó: sorsfordító egyeztetés Washingtonban
