A jövő izraeli kormánypártja előtt két út áll: vagy követi elődei hagyományait, és a régmúlt dicsőségén, az évezredes tradíciókon merengve fügét mutat a modern, megváltozott világnak, vagy kitör az eddigi elzárkózásból, és valóban beköti az országot a nemzetközi vérkeringésbe. Az első esetben minden marad a régiben. A katonaságot felvonultatják a palesztin területekre, a merényletek folytatódnak, amelyekre minden esetben megtorlás a válasz. Az ország pedig továbbra is csak az Egyesült Államokkal tart fenn valóban gyümölcsöző gazdasági és stratégiai kapcsolatot. Az újítás viszont azt jelentené, Tel-Aviv elfogadja a realitásokat, vallásos szélsőségeinek nem engedné, hogy beavatkozzanak a politikába, nyitna Európa felé, és kompromisszumos javaslatai lennének a palesztin viszály lezárására. Mindkettőre van lehetőség, de az utóbbira nagyon kicsi az esély. A nagy pártok ugyanis épp a hagyományosan kusza izraeli politikai rendszernek köszönhetik sikerüket. A zsidó államban nincs parlamenti küszöb, ezzel pedig segítenek a kisebb formációknak, elsősorban a telepeseknek és a szélsőségeseknek. A legutolsó knesszetbe tizenhárom párt küldött képviselőket, közülük két arab párt, egy zsidó–arab békepárti szervezet, öt szélsőségesen nacionalista vagy vallási fanatikus szövetség, ketten pedig az orosz bevándorlók érdekeit védik. A keleti hangulatú színkavalkád segít ugyan az ország minden kisebbségének parlamenti képviselethez jutni, de sokszor elkendőzi a lényeget.
Kakukktojás a sok furcsa szervezet között a Sinui szövetség. A fiatal párt magyar származású vezetője, Tomi Lapid esküdt ellensége az országot máig gúzsba kötő tradícióknak, a vallás és az állam összefonódásának, a modern világ vívmányait a Sátán praktikáinak kikiáltó ásatag gondolatoknak. Lapid pártja azt a klasszikus liberális eszmeiséget képviseli, amely Izraelben általában nem örvend nagy népszerűségnek. Az eszme sajátságos természetéből adódóan a Sinui sem értékteremtő, inkább értékromboló, legalábbis a tradíciókat halálig követni kész, ortodox zsidók szemében. Lapid szerint tarthatatlan, hogy a demokratikus világon belül egyedül Izraelben nincs állami házasságkötés, az még mindig az egyházak feladata. A felmérések szerint a liberális párt mégis előretört, s valószínűleg a harmadik legnagyobb erő lehet a knesszetben. Igaz, a friss erő az erősen korrumpálódott Likud és Munkapárt mellett nem valószínű, hogy valóra tudná váltani nemzetmentő terveit. A Sinui ugyanis szívesen beállna a nagyok mellé az egységkormányba, persze csak akkor, ha elvi ellenségei, a szélsőjobboldali pártok hiányoznak onnan. Ott viszont már a háborúról van szó, a demokrácia erősítéséről pedig egyelőre nem időszerű beszélni a knesszetben.
A szélsőségesek, a telepes- és vallási pártok viszont mindenképpen ott lesznek a Likud mellett, nélkülük ugyanis Saronék nem tudnak kormányt alakítani. Szövetségesei, a Nemzeti Vallásos Párt, az ultraortodox szefárd Sász vagy a Nemzeti Unió ugyanakkor sötét foltot jelentenek a Likud külföldi megítélésében. Ezen pártok – igaz, a Likudot sem kell félteni – elvetik a megegyezést a palesztinokkal, s folytatnák körömszakadtukig a harcot Izrael „megtisztításáért”, csak a zsidó állam határait tekintve van vita közöttük (Jordánián túl meddig tart az „igazi haza”). Saronék azonban nem a kis pártok, hanem a nagy ellenfél, a Munkapárt támogatására várnak. Az egységkormány létrehozása állandó téma, szakértők szerint ezzel is bizonyítva, mennyire nehézkes a parlamenti demokrácia működése Izraelben. Egységkormányt ugyanis a világ legtöbb országában csak végveszélyben, a haza megmentése érdekében hoznak létre, akkor is csak a közvetlen fenyegetés idejére. Izraelben mégis úgy tűnik, a legkényelmesebb politikai felállás az egységkormány. Az emberek nagy része nem akarja, hogy szavazata gyakorlatilag elvesszen, választott pártja pedig feloldódjon a furcsa házasságban.
Miért alakult ez így? Elemzők többször kiemelték vizsgálódásaikkor: Izrael túlzottan befelé forduló politikájával lehetetlenség a nyitás. Arrafelé a kampánytémák szinte kizárólag a palesztinok ellen viselt háborúról szólnak, békét ígérnek, de háborút hoznak. Ha valaki manapság az izraeli utcákon jár, szinte mindenhonnan Ariel Saront biztató feliratokat lát. A Likud vezére nem kertel, háború volt, van és lesz, de ez végül, egy talán nem is olyan távoli jövőben, biztonságot hoz az izraelieknek. A biztonság pedig jelenleg olyan bűvös szó Izraelben, amely minden ajtót megnyit. Aki győzelemre vezeti az izraeli hadsereget, az bírja a bizalmat. A Munkapárt ezért nagy nehézségekkel küzd. A kampány kezdetén két adu volt a kezében. Az egyik a telepeseknek adandó támogatás körüli vita kezelése. Szerintük a sok millió dollárral nem a szembenállás egyik legfőbb okát, a telepesrendszert kellene támogatni, hanem inkább az egyedülálló anyákat, a munkanélkülieket vagy a pályakezdő fiatalokat. A témát azonban a helyzetre jellemzően nem tudták olyan mértékig beágyazni a közbeszédbe, hogy az szavazatokat hozhasson a Munkapártnak. A lakosság ugyanis hajlandó újra és újra meghúzni a nadrágszíjat, ha a biztonságáról van szó, de nem fog szociális kérdések miatt tüntetni a rendkívül veszélyes utcákon. Ezért segíthetett volna másik nyerő lapjuk, a katasztrofális közbiztonság. A Likud Saron vezetésével elhozta a palesztin felkelést Izrael számára, a Munkapárt pedig bízik benne, a lakosság nagy ellenfelüket fogja vádolni az öngyilkos merényletekért, és ez a szavazatokban is meglátszik majd. A baloldaliak válasza azonban hiányzik. Ámrám Micna haifai polgármester békepárti, konszenzuskereső politikája a két és fél éves rettegés után egyáltalán nem nyerte el az izraeli szavazók szimpátiáját, s a legtöbben úgy vélik, a Munkapárt ezzel a módszerrel elveszítené mindazt, amiért olyan sokan meghaltak az elmúlt években. A bizalomhiányon nem sokat segít Micna ama kijelentése, miszerint „a terrorizmussal szemben egyedül a vasököl jöhet szóba”. A politikus ugyanis szinte azonnal hozzáteszi: „a palesztinokkal azonban kizárólag tárgyalásos úton lehet elképzelni a megegyezést, s bízom benne, egy nap mindenki rájön, hogy a békének nincs alternatívája.” Ezek a kijelentések Izraelben gyávaságot árulnak el, s a vasököl politikáját Saron úgyis jobban műveli, mint a kedves könyvtároshoz hasonló Micna. Még a Munkapárt szavazóinak többsége is inkább a nagy tekintélyű katona, Simon Peresz vezetésével képzeli el a szervezet jövőjét. A vita azonban eldöntetett, mivel a belső választáson Micna győzött, így ő fogja a mai napon felvenni a harcot Izrael kormányzásáért Ariel Saronnal és a Likuddal. Ha pedig a csatát olyan terepen kell megvívni, amely az „örökös katona” Saron hazai pályája, sok reménye nem lehet a mosolygós Micnának.
origo.hu
Itt van, amit mindenki várt: ünnepel Szoboszlai Dominik és Buzsik Borka – fotó
