Állítólag már az intézmény vezérigazgató-helyettesének az asztalán van az a tervezet, amelynek elfogadtatása után magánkezek adják-veszik a Liliomfit éppúgy, mint az Egy erkölcsös éjszakát. A magyar filmvilágot ért csapások – megszüntetett gyárak és telepek, kiüresedett stúdiók, pályaelhagyásra kényszerített kitűnő szakemberek – sorában nem ez volna a legmeglepőbb. De bizonyosan a legtragikusabb. A magyar film megoldásra váró gondjairól, a szakma önszerveződéséről és dacosan reményteli jövőjéről Gyürey Verával, a Magyar Nemzeti Filmarchívum igazgatójával, Tóth Erzsébettel, a Magyar Mozgókép Közalapítvány főtitkárával, Grunwalsky Ferenccel, a Magyar Operatőrök Társaságának vezetőjével, a Filmszakmai Kerekasztal nevű szakmai szervezet egyik vezéralakjával, valamint Port Ferenccel, a Filmforgalmazók Egyesületének elnökével beszélgettünk. A Magyar Nemzet kerekasztalához meghívtuk az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. (ÁPV Rt.) vezérigazgató-helyettesét, dr. Vági Mártont, valamint a Mokép Rt. vezetőjét, Horváth Györgyöt is, ám az ÁPV Rt. nem kívánt részt venni e tanácskozáson, a Mokép Rt. vezetője pedig az ÁPV Rt. illetékesével folytatott egyeztetés után döntött úgy, hogy nem nyilatkozik e témában.
Magyar Nemzet: A 90-es évek elején, amikor atomjaira hullott szét a magyar irodalom, és nem lehetett egy asztalhoz ültetni azokat a költőket, elbeszélőket, akik korábban élni, halni sem tudtak a másik barátsága nélkül, példaértékűnek tűnt az a szakmai szerveződés, amellyel a filmesek megteremtették maguknak a továbbélés korszerű formáit. Egy ideje – a 90-es évek derekától? – azonban a filmesek közt dúlnak háborúk. És miközben egymást is hibáztatják a szakma ziláltságáért, szegénységéért, olykor azt is kinyilvánítják: rendezettebb körülmények között tanakodhatnának a magyar film jelenéről és jövőjéről, ha tető alá hozták volna az oly sokat emlegetett-vitatott filmtörvényt. Törvény nélküli állapotukban azonban a szakma is, a magyar mozi közönsége is kiszolgáltatott.
Grunwalsky Ferenc: Most nincs akkora balhé a filmszakmában, mint pár évvel ezelőtt: csupán a különböző koncepciókról vitázunk. És ez már a megoldás felé vezető út. Az ellentéteket és az indulatokat korábban az gerjesztette, hogy eltűnt a pénz a szakmából. Most ellenben reménykedhetünk, hogy forrásaink bővülnek, és a központi pénzek el is jutnak a filmesekhez. A koncepcionális különbségek a pénz elosztása és a szakmai önállóság – önkormányzatiság – modellje körül alakultak ki. Ezeket a nézetkülönbségeket azonban össze sem lehet hasonlítani azokkal, amelyek a puszta létért vívott harcban feszültek egymásnak.
Tóth Erzsébet: Abban a rendkívül bonyolult, sokszínű és sokágú világban, amelyben a filmkészítők, -gyártók és -forgalmazók dolgoznak, mindig is voltak, és mindig is lesznek érdekellentétek. Melyik szakmában, melyik művészeti ágban nincsenek? Ezeket általában a külső szemlélők tartják számon. Felhasználhatók fontos döntések elodázására…
Port Ferenc: Az a baj, hogy a szakmának nincs olyan koordináta-rendszere – nevezhetjük akár filmtörvénynek is –, amely szabályozná az együttműködés keretfeltételeit. A filmesek tizenkét éve várják azt a kerettörvényt, amely az érdekellentétek kezelését is lehetővé tenné, a politikusok pedig ez idő alatt, a filmtörvényre hivatkozva – majd, ha lesz törvény, megoldjuk azokat a problémákat, amelyekkel a filmesek jelentkeznek, mondogatták –, elodázták a legfontosabb döntéseket is. Ami viszont pozitívum, hogy – körülbelül két és fél esztendeje – megalakult a filmesek legitim képviseleti szerve, a Filmszakmai Kerekasztal. Ez a fórum lehetővé teszi, hogy a mindenkori politika ne ossza meg az éppen időszerű érdekellentétek mentén a mindenkori filmestársadalmat. A Filmszakmai Kerekasztal kidolgozta a filmtörvény koncepcióját, a tervezetet eljuttatta a kultusz- és a pénzügyminiszter asztalára. Vélhetően ennek hatására növelték meg a költségvetési támogatást. Ígéretes folyamat indult el, amely azonban az utóbbi néhány hónapban valahol elakadt.
Gyürey Vera: A filmtörvénynek abban lehetne fontos szerepe, hogy rangsorolja a támogatásra feltétlenül érdemes ügyeket. A filmszakma hosszú éveken át kivételes támogatást élvezett. Kivételezettsége azonban megszűnt egy ideje, s ez sokakat zavarba ejtett. Akik ma a legtöbbet hadakoznak akár a filmtörvénytervezet, akár a Filmszakmai Kerekasztal ellen, a kivételezettek közé tartoztak. Nem veszik észre, hogy Magyarországon rendszerváltás volt, vagy ha észreveszik is, azt szeretnék, ha ők a rendszerváltásból kimaradnának. Azt is tudomásul kell venni, hogy az utóbbi években megváltozott a társadalom viszonya a művészetekhez, általában a kultúrához. Így a filmművészethez is. És ma sem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyar közgondolkodás – függetlenségi harcainak, történelmi hagyományainak köszönhetően – mindig is verbális volt. Az 50-es évek végén, a 60-as évek elején a film rövid időre a társadalom számára figyelemre méltó s fontos művészet lett. A kulturális vezetés azonban a mai napig nemigen tud mit kezdeni a mozgóképkultúrával, annak piaci orientációjával, támogatási módszereivel… Több száz éves tradícióról lévén szó, nehéz számon kérni bárkitől is, hogy filmes ügyekben sem következetes, sem határozott döntések nem születnek.
Tóth Erzsébet: A mozgóképről való gondolkodás stratégiai kérdése a XXI. századnak és az európai integrációnak is. Az európai országok évtizedek óta határozottan körvonalazott audiovizuális elképzelések szerint cselekednek. Erre késztette őket mind a közgondolkodás, mind a mozgókép mindennapokat átható jelenléte, mind pedig az Európa és Amerika között zajló hatalmi harc a kulturális elsőbbségért. A magyar filmesek – az európai rokon művészeti ágakkal és kulturális közösségekkel fenntartott kapcsolataiknak is köszönhetően – tíz éve szorgalmazzák: legyen nekünk is audiovizuális stratégiánk. És szorgalmazzák a nem jogállami keretek közt létrejött szerződésrendszer legitimációját. Annak a kulturális kincsnek a védelmét, amely napi forgalomban levő áru is. De miközben a hazai audiovizuális stratégia megfogalmazását és érvényesítését sürgetjük, elvesztek e lehetséges cselekvési terv legfontosabb elemei. Nincs ipari, jogi háttere, financiális támasza. Szakadék tátong az európai filmes szervezetek és a magyar társaságok között, még azokhoz a programokhoz sem tudunk újra társulni, amelyekhez 1992-ben – példaértékűen – integrálódtunk. Magyarországon arról beszélünk a legtöbbet, hogy kié legyen a pénz, és ki ossza el. Hogy van-e magyar audiovizuális stratégia, van-e megerősített magyar örökségvédelem – ezekről a kérdésekről azonban hallgatunk.
Gyürey Vera: Ezért ért meglepetésszerűen, hogy 2002 őszén kétnapos tanácskozásra hívták Torinóba Csehország és Magyarország filmarchívumának vezetőjét: számoljanak be róla, hol tart a nemzeti audiovizuális értékek megőrzése hazájukban, fordít-e erre pénzt államunk. Kizárólag a Magyar Mozgókép Közalapítvány és a Magyar Történelmi Film Alapítvány által támogatott Magyar Nemzeti Filmarchívumnak köszönhető, hogy nem kellett azzal a bejelentéssel előállni: a nemzeti audiovizuális értékek nálunk méltatlan helyzetben vannak. Torinóban azután be kellett számolni róla, hány filmet őriztünk meg, hányat újítottunk fel, és milyen támogatással. Amikor jeleztem a hazai hivatalos fórumoknak a brüsszeli meghívást, csodálkoztak is: valahol mindezt számon kérik?
Magyar Nemzet: Annak ellenére tehát, hogy a rendszerváltozás utáni ígéretes felzárkózási akcióink félbemaradtak, és képtelenek vagyunk újra a nagy európai filmes szervezetekhez kapcsolódni, Nyugat-Európában mégsem feledkeztek meg annak a kis kelet-közép-európai országnak a filmterméséről, amelyik – romantikus hevülettel így is mondható – a térség filmnagyhatalmának számított. Vajon reprodukálható a régi rang és dicsőség? Vagy – a szétzilált szakma, a pusztulófélben levő ipar „jóvoltából” – visszahozhatatlan a magyar filmművészet nemzetközi elismertsége?
Tóth Erzsébet: Éppen most nem szabadna ezt a szót kiejteni: visszahozhatatlanul, hiszen minden gond ellenére jelen van a mai magyar filmalkotók között az ifjú nemzedék, a huszonévesek tehetséges csapata, amelyik új hanggal, új arccal jelentkezett – tehetségükhöz, alkotói képességükhöz kétség sem fér. Nem beszélve arról, hogy ma – talán kivétel nélkül – mindnyájan bízunk benne, hogy azzal az erőtérrel, amellyel a Filmszakmai Kerekasztal rendelkezik, a hazai filmművészet szárnyalását nehezítő adminisztratív akadályokat is le lehet győzni.
Grunwalsky Ferenc: Mi, filmesek, mondhatni bokszolóalkatok vagyunk, mióta az eszünket tudjuk, verekszünk. Verekedés közben nagyon ritkán gondol arra az ember, hogy hol tart. Menet közben van, és legfeljebb azt érzi, van-e elég ereje, van-e lehetősége küzdeni és győzni. Seregnyi olyan jelet látok mostanában, amelyet eddig nem láttam. Nem mondom, hogy könnyebb a bunyó, hogy kevesebb erőfeszítés is elegendő, de mi, filmesek „fafejűek” vagyunk, nem adjuk fel küzdelmeinket. A filmesek szakmai köreiből származik a korszerűsödési igény, ha tetszik, alulról jövő kezdeményezésként, s annak fölismerése: nekünk kell felhívnunk a politikusok figyelmét arra, hogy milyen gondokon kell segíteniük. Ha nem segítenek, kierőszakoljuk. Ma már szerencsére nem csupán azzal törődik a szakma, hogy tud-e valaki forgatni, vagy sem, hanem áttekinti az egész mozgóképes világot, a mozihálózatot éppen úgy, mint azt, hogy mi legyen a filmjogokkal. Olyan önkormányzati modell van kialakulófélben a filmestársadalomban, amelyik, ha kell, vitázik, ha kell, helyesbíti önmagát. Ebben a modellben senki sem nyerheti túl magát. Lehetnek sikeres és kevésbé sikeres csoportok, domináns személyiségek, túlsúlyban levők is akár, de senki sem telepedhet rá a másikra. Ezért is megyünk a magunk útján, akár a tankok.
Magyar Nemzet: És a „tankok” mögött ott robog az ifjúság, az újabb és újabb nemzedékek hada, amelyiknek mit sem számít már a szó, a verbalitás. A mozgókép bűvöletében nő fel, előbb tud videózni, internetezni, mint olvasni, s a felnőttek nemzedéke nemigen gondoskodik jófajta „tananyagról” számára. Nem úgy, mint első olvasókönyvének igényesen összeállított leckéivel…
Port Ferenc: Egyetlen jellemző számot mondanék annak szemléltetésére, hogy mennyire uralja életünket a vizuális kultúra: a magyar állampolgár évente átlagosan 430 filmet tekint meg, moziban, televízióban, videón, műholdas közvetítéssel. Ennek csupán a töredéke hazai termés. Sajnos nincs realítása, hogy ebben a filmzuhatagban Magyarország ismét „filmnagyhatalom” legyen. Reális cél lehet azonban, hogy olyan nemzeti filmgyártás jöjjön létre, amelyik a nemzeti identitás alakításában meghatározó szerepet játszik. Már csak emiatt is megkerülhetetlen kérdés: mi lesz a sorsa a kulturális örökségünk részét képező filmvagyonnak?
Magyar Nemzet: Évi huszonöt játékfilm – ezt írja elő a Filmszakmai Kerekasztal koncepciója. Attól tartok, nem a nemzeti filmgyártás talpkövének tartott játékfilm mennyisége miatt tolják félre a döntéshozók ezt a filmtörvénytervezetet sem, akár a többit. És nem is azért, mert jobban tisztelik az írott szót, mint a mozgóképet.
Port Ferenc: Hanem azért, mert olyan törvényt kellene alkotni, amelyik összehangolja a kulturális, a pénzügyi, a gazdasági és az igazságügyi tárca, valamint az európai integrációval foglalkozó főhivatalok szempontjait. Az elmúlt tizenkét évnek az volt a gondja, hogy ezt a irdatlan koordinációs munkát egyedül az ágazati minisztérium tartotta a kezében, ám az egyeztetések során mindig előbukkantak azok az elemek, amelyek sértették a többiek érdekeit. Ráadásul mindez rendszerint a kormányzati ciklus végére vált nyilvánvalóvá, s a következő ciklusban kezdődött minden elölről. Okulva az eddigi tapasztalatokból, azt gondoljuk, a Filmszakmai Kerekasztal is azt szorgalmazza, hogy a kormány határozza meg, mit lát jónak megvalósítani a törvénytervezet alapján. S amit a kormány meghatározott, épüljön be a szövegbe az ágazati egyeztetések során.
Magyar Nemzet: Úgy véli, ez a törvényalkotási „táncrend” eleve lehetetlenné tenné, hogy a mindenkori politika által méltányolt művészek, művészcsoportosulások saját jól felfogott érdekükben hol innen, hol onnan torpedózzák meg a törvénytervezetet?
Port Ferenc: Hazánkban a vezető filmművészeknek mindig is volt szerepük a politika legitimálásában. Ez a „szerepvállalás” a rendszerváltozás után is megmaradt, és – ha korlátozottabb formában is – változatlanul a nemzetközi hírű művészek hitelesítették-hitelesítik a politikusokat. Mindez olyan informális kapcsolatrendszert működtetett, és működtet jelenleg is, amely sokszor erősebbnek bizonyul, mint akár a szakmai szervezetek összessége. Most éppen a Filmszakmai Kerekasztal működését szeretnék néhányan megkérdőjelezni. Hogy miért? Mert a szervezet azt az elvet képviseli, hogy ne hatalmi s politikai érdekviszonyok mentén, az egyéni érdekek előtérbe helyezésével történjen a közpénzek elosztása, hanem a szakmai érdekeknek és a filmtörvény alapvető jogainak az összeegyeztetésével. A többé-kevésbé bevált és demokratikusnak mondható gyakorlat szellemében.
Magyar Nemzet: Sok filmes panaszolja, hogy a mostani gyakorlat, a közpénzeket osztó Magyar Mozgókép Közalapítvány sem mentes a politikai befolyástól. A rendelkezésre álló összeg arányairól döntő nemzeti kuratórium a filmművészetet kedvelő, de laikus közéleti emberekből verbuválódik, mondják. Sőt az is előfordul, hogy a szakkuratóriumok élén is politikai szerepvállalásukról ismert személyiségek állnak.
Tóth Erzsébet: Az alapítványi konstrukció azért kétszintű, hogy legyen olyan résztvevője, felelőse is ennek a döntési mechanizmusnak, aki stratégiai célokat is figyelembe vesz, és képes a hazai mozgóképvilágot a maga teljességében áttekinteni a forgatókönyvtől az archívumig. A Magyar Mozgókép Közalapítványt időnként „illik” kritikával illetni, reformját követelni, annak ellenére, hogy 1990-ben kialakított struktúrája ma is állja az összehasonlítást az európai országok hasonló létesítményeivel. Az Európai Unió e tárgykörben decentralizált, szakmai döntéseket vár el tagországaitól, azt szorgalmazva, hogy ott szülessenek meg a határozatok, ahol a szakértelem is érvényre jut. Ezek az előírások a Magyar Mozgókép Közalapítvány szakmai kollégiumaira bízvást érvényesnek mondhatók. A jelenlegi jogszabályi környezet csakugyan nem biztosítja azt a hátteret, amely a Magyar Mozgókép Közalapítványnál évtizedesnél is régebbi gyakorlat. Centralizált döntést ír elő s egy kuratóriumot; ezért kell bizonyos átalakításokat elvégezni, hogy az – ismétlem – európai mércékkel mérve is elfogadható módszer, amelyet alapítványunk folytat, jogilag is megállja a helyét.
Magyar Nemzet: Ma jószerint senki nem tudja már, hogy jogilag mi állja meg a helyét, és mi nem, mi illik az európai jogrendbe, s mi nem. Többek számára az is kérdéses ma már, hogy kié a közpénzekből született filmalkotás, amelynek tulajdonlását a rendező is követeli meg a forgalmazó is, a közember meg azt gondolja, mivel az ő pénzecskéje is benne van valamiképpen, a magyar film az ő tulajdona.
Gyürey Vera: A magyar filmek 1948 után kivétel nélkül mind állami pénzekből készültek, álláspontom szerint tehát állami tulajdont is képeznek. Az állami tulajdon őrzésével, gondozásával, felújításával és bizonyos értelemben terjesztésével az állam megbízta az általa közgyűjteménnyé minősített Magyar Nemzeti Filmarchívumot, amelynek korábban Magyar Filmintézet volt a neve. Valamennyi közpénzből készült magyar film azóta is az archívumban van, a negatívokat is itt őrzik. Szisztematikusan újítjuk fel a filmeket, külső és belső támogatásokból. Kétszázötven játékfilmet dolgoztunk fel csak az 1945 utáni időkből, felsorolni sem lehet, hány híradót, egyebet. Az általunk felújított filmek kezelői jogával rendelkezünk, azaz mi nem értékesíthetjük őket. A Mokép Rt.-vel, az 1948 és ’87 között készült magyar filmek forgalmazói jogainak tulajdonosával megállapodást kötöttünk, hogy a felújított filmeket százezer forintért kölcsönadjuk neki, hiszen a régi, roncsolt kópiákat nem lehet sugározni. Hogy ők mennyiért adják tovább, és hány helyre, nem foglalkoztat bennünket. Az viszont igen, hogy egyetlen film felújítása – ha nincs különösebb gond vele – minimálisan nyolcszázezer forint. Lehetetlen állapot alakult ki ily módon, több mint anomália: a közpénzekből és önerőből felújított filmeket úgy adjuk oda a forgalmazónak, hogy ő a kereskedelmi hasznából egy fillért sem forgat vissza filmfelújításokra. Ezt a visszás helyzetet megszüntetendő a Nemzeti Filmarchívum január elsejétől a Mokép Rt.-vel kötött szerződését egyoldalúan felbontotta.
Magyar Nemzet: A nagyközönség számára aligha nyilvánvaló ezek után, hogy a nemzeti közvagyonnak tartott magyar film végtére is kinek a tulajdona.
Port Ferenc: Az 1987-ig forgatott filmek száz százalékig állami pénzekből készültek. Ez a hatalmas „tömb” a magyar filmszakma legértékesebb kincse, de az ország kulturális öröksége szempontjából is jelentős tétel. 1987 után – talán 1992-ig – a Mokép állami vállalatként szintén segítette néhány, döntő mértékben állami pénzből készülő film világra jöttét. E művek jogai – részben – azoknál a stúdióknál vannak, amelyek az ÁPV Rt. felügyelete alá tartoznak. A forgalmazási, azaz a hasznosítási jog több területre oszlik: a mozikban való vetítésre, a televíziós sugárzásra és a videón, valamint DVD-n való terjesztésre. Ez utóbbi a filmek megőrzése szempontjából és az iskolai oktatásban való jelenlét miatt is igen fontos. Aki ezekkel a jogokkal rendelkezik, folyamatos és biztos bevételi forráshoz jut. Az általam ismert valamennyi filmtörvénytervezet a filmeket jogilag a nemzeti vagyon részeként kezelte, s mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy e nemzeti kincs helye a Nemzeti Filmarchívumban van. Ám nemrég olyan privatizációs elképzeléssel találkoztunk, amely a nemzeti filmvagyon értékvédelmi szempontjai elé helyezi az egyik filmforgalmazói vállalatnak a gazdasági érdekeit meg az alkalmazottak munkavállalói érdekeit. Az ÁPV Rt. privatizációs tervezetében ugyanis az szerepel, hogy első lépésként közpénzből kivásárolná a filmek tulajdonjogát, majd átadná a Mokép Rt.-nek. Aztán privatizálná a Mokép Rt.-t, ahol a magánosítás során előnyben részesítené a munkavállalói tulajdonszerzést. Valójában tehát az a helyzet állna elő, hogy magánkezekbe kerülhet a nemzeti filmvagyon. Lássuk be, ilyen abszurd elképzelést nem tálaltak mostanában. Természetesen lehet az állami forgalmazó vállalatot privatizálni. Fontos, hogy működőképessége biztosított legyen, hogy a munkavállalói érdekeltséget a tulajdonszerzés lehetőségével is erősítsék. De mindezt ne a nemzeti filmvagyon terhére tegyék!
Magyar Nemzet: Kinek állhat érdekében ez az eljárás?
Gyürey Vera: Bizonyos filmrendezői csoportoknak, akik a magyar filmből származó, szerény megélhetést biztosító haszonforrásra számítanak. Nem biztos, hogy mindezért az ÁPV Rt.-t kell hibáztatni, lehet, hogy rá is valamilyen nyomás nehezedik.
Tóth Erzsébet: Ahol a kötelezettségek állami cégre hagyhatók, az előnyöket pedig privatizálni lehet, ott aligha beszélhetünk jó konstrukcióról…
Magyar Nemzet: Hogyan lehet ennek az elképzelésnek a megvalósulását megakadályozni, és idejében megtorpedózni ezt az abszurd tervet?
Gyürey Vera: Hivatalos állásfoglalásokkal kellene megvédeni a nemzeti filmvagyont a magánosítástól. Ha másként nem megy, a botrányt is vállalni kell.
Tóth Erzsébet: Abban a rendkívül bonyolult, sokszínű és sokágú világban, amelyben a filmkészítők, -gyártók és forgalmazók dolgoznak, mindig is voltak ellentétek.
Grunwalsky Ferenc: Mi, filmesek, mondhatni bokszolóalkatok vagyunk, mióta az eszünket tudjuk, verekszünk. Verekedés közben nagyon ritkán gondol arra az ember, hogy hol tart.
Gyürey Vera: Akik ma a legtöbbet hadakoznak akár a filmtörvénytervezet, akár a Filmszakmai Kerekasztal ellen, nem veszik észre, hogy Magyarországon rendszerváltás volt, vagy ha észreveszik is, azt szeretnék, ha ők a rendszerváltásból kimaradnának.
Port Ferenc: Az a baj, hogy a szakmának nincs olyan koordináta-rendszere – nevezhetjük akár filmtörvénynek is –, amely szabályozná, hogy melyek a legfontosabb közösségi és alkotói érdekek, melyek a működtetés alapfeltételei.
Spanyolország
Több ezer hektár lángokban – Spanyolország újra súlyos erdőtüzekkel küzd + videó
