A 21. század elitje (2.)

El kell gondolkodnia az embernek azon, vajon Brooks mennyire használt övéinek, a bubóknak (vagyis a burzsoá-bohémeknek) ennek a könyvnek a közzétételével. A bubóknak tetszik a saját szerepük, és azért is konzervatívok, mert meg akarják őrizni a hatalmukat. Ez a könyv, amely öntudatra ébresztésükre és dicsőítésükre íródott, leleplező hatású lehet. Sok-sok kiskerti pecsenyesütésen fogják őket kinevetni miatta, kétségbe vonva kulturális hitelüket. A bubókat ugyanis épp saját fegyverükkel, a nevetségessé tétellel lehet legyőzni. Ha az átlagember megtudja, hogy van olyan fölötte álló a társadalmi ranglétrán, aki úgy fejezi ki a tisztaság utáni vágyát, a fogyasztással szembeni kétségeit és társadalmi-politikai szolidaritását, hogy ötszáz dollárt (durván százhúszezer forintot) képes adni egy valódi tibeti pulóverért, akkor bizony nyeríteni fog a röhögéstől. Sose becsüljük le egy kulturális hitelvesztés társadalmi következményeit.
A bubóknak már kedvenc kerületeik, városaik, sőt második otthonaik is vannak. Nem fogom részletezni, aki nem élt Amerikában, annak nem sokat mondanak ezek a nevek. Ami a fontos: ezeken a magas árfekvésű környékeken svéd típusú az önkormányzat, német zsánerű a járda, viktoriánus stílusúak a házak, a kézművesség indián (politikailag helyesen: bennszülött amerikai), a kávé olasz, a szatócsbolt meg a gyümölcs, a zöldség, a tej, a kenyér és a hús (de még a bor is) bio, az emberi jogi csoportok nyugati parti jellegűek, a jövedelmek Beverly Hills-i méretűek. A hely persze gyönyörű természeti környezetben fekszik, rendszerint nem messze egy egyetemi campustól. Itt az autók megállnak, és megvárják, míg egy gyalogos keresztezi az utat. Bicikliutak vannak mindenütt, feltörekvő kiskereskedések használják ki a bubók fogyasztási szokásait. A divatáruüzletben keveredik a méregdrága haute-couture a hippi használtruha-bolt termékeivel. Az antikváriumokban ott állnak a marxista könyvek a polcokon, még ha a tulaj tudja is, hogy már nem szabadulhat meg tőlük. Az afrikaidob-bolt mellett található a feminista fehérneműüzlet, odébb az ínyencek kenyérboltja meg a kézművesbútor-kereskedés. (Apropó feminizmus: Brooks, ha a bubókról mint osztályról vagy annak egy tagjáról beszél, mindig „she”-t, vagyis női névmást használ, ami legalábbis figyelemre méltó.) A lemezboltokban túltengenek a világzenepolcok, minden new age (amit sokan összekevernek az ezoteriával, a hamis történelemmel és a különben gyógyító természetzenével). Minden alternatív: az életmód, a média, a kulturális ipar maga. A könyvesboltokban a leghosszabb polcok az etnikaiak, melyeknek háromnegyed része feminista könyvekből áll. Itt nem hiszik azt, hogy ha valakinek bestseller lett a könyve, akkor már az írói céh árulója.
Az itt lakók élete tulajdonképpen a hobbijuk kiterjesztése. Az évente csak az értékpapírjaikból több millió dollárt kereső emberek házi őszibarackdzsemet, bort, borecetet, jázminkenyeret, tésztát stb. készítenek; föstenek, szobrászkodnak, kerámiáznak, szőnek-fonnak, bár nem takácsok, könyvet írnak, és persze minden eladó. A hobbi is hozzon pénzt. Ha valami sürgős elintéznivaló, munka akad, ott a mobil, a számítógép és vele a net. Aztán hátradőlhetnek régies verandáikon, és hallgathatják Joplint vagy a Grateful Deadet. Egyik hónapról a másikra a második otthon lesz az első. Nem akarnak többé eltűnni a nagyvárosi dzsungelben, a kisvárosi csöndet, biztonságot, egymásrautaltságot szeretik.
Egy bubónak sima, kellemes a modora, megnyerő személyisége van. Beszédeikben, de főleg villámpostáikban Jack Kerouac stílusát használják. Rövid mondatokban beszélnek, akár a hobók (mínusz káromkodások). A mai cégek szinte társadalmi mozgalomként ábrázolják magukat (minden háztartásba számítógépet). A régiek csak az emberek munkáját akarták, a maiak az alkalmazott lelkét is. Ma nem elég pénzt csinálni, hogy vezető lehess, ma meg kell találni a dolgok, a termékek értelmét, jelentését, sőt szakralitását. Az üzletemberek kezdenek úgy beszélni, mint a művészek. Ez a felvilágosult kapitalizmus kora. A bubókapitalizmus az „én”-t hangsúlyozza. Közben az egyetem, az utazások, az önmegismerés, mind a munkát szolgálják. A munkáét, amely mára hivatássá, elhivatottsággá, szólíttatássá, métier-vé vált. Ami régen a művészek vagy a papok kiváltsága volt. A burzsoázia önmagát a művészek energiáinak felszívásával újította meg.
Az „eszmék piaca”, a „szellemi tulajdon” divatos szavai a bubóknak. Az értelmiség és mindenki más, vagyis a félműveltek, félgazdagok közötti szakadék egyre tágul, miközben az értelmesebbek megpróbálják letagadni a szakadék létét. Maguk merülnek a tömegkultúrába, mert tudják, hogy a piacképesség és a szalonképesség a legfontosabb. Van egy barátom, aki Ngougit és más afrikai írókat tanított Amerika egy vidéki egyetemén, és kivolt a feneke a nadrágból. Aztán egy szép napon fogta magát, és a hobbiját (ami a rock and roll volt) vette elő. Meghirdette az első Elvis Presley-kurzust Amerikában. Dőltek hozzá a hallgatók, a média, a pénz. Az már nem egy egyszerű, vidéki kis egyetemi tanár többé, akiről a Wall Street Journal, a pénz lapja is ír. Az egyetemi tőke (a tudományos fokozatoké), a kulturális tőke (egy terület és a megfelelő etikett ismerete), a nyelvi tőke (a nyelvhelyesség ismerete és a nyelv helyes használatának képessége) és a szimbolikus tőke (címek, díjak, kitüntetések, tagságok, mint PEN Klub stb.) birtoklása átváltható egymásba.
A nagy frontemberek mögött fiatal értelmiségiek, beszéd- és tanulmányírók állnak, akik a többes szám első személyt magától értetődően használják. Amikor már elég kapcsolati tőkéjük van, ha van eszük (és többnyire van), úgyis önállósítják magukat. A munkájuk java része kapcsolattartás. Bemennek a munkahelyükre, három órát telefonálnak, aztán üzleti ebéden vesznek részt, utána négy órát telefonálnak megint. Egyszer egy reklámipari cápára vártam egy filmrendezővel egy étteremben. A srác késett. A rendező felhívta a mobilján. Ott ült a kocsijában az étterem előtt, és szívbaj nélkül telefonált még egy órát a kocsiban, miután méltóztatott letenni a seggét az asztalunknál. Félreértés ne essék: ő akart tőlünk valamit, és nem fordítva.
Ezek a fiatalok könnyű kezűek. Négy óra alatt megírnak egy tanulmányt, amit a régiek négy hónap alatt. Képesek még a doktori címüket is feltüntetni a borítón. Kemény prózastílusuk van, amely azért könnyűnek tűnik. Az első két fejezetnek olyannak kell lennie, mint egy templomhomlokzat. A következők, mint amikor végigsétálunk az apszis boltíve mellett. Miközben félreérthetetlenül haladunk a megjósolható csúcspont felé, kilátást adunk néhány érdekes mellékkápolnára is. Az utolsó bekezdésnek olyannak kell lennie, mint amikor eljutunk a kereszthajóhoz, amelyet mindenhonnan ér a fény. Ne használjunk pontosvesszőt; az már kihalt, és nagyképűségnek tűnhet. A témánk legyen valami olyasmi, amellyel a tévé, a rádió vagy a magazinok is szívesen foglalkoznak – mondjuk a tizenévesek nemi élete. Örök téma.
Hogy a legtöbb figyelmet magunkra vonjuk, tanulmányunknak hibásnak kell lennie. Más szerzők tucatjai fognak nekünk esni, aminél jobb reklám nincs. Fukuyama megírta A történelem vége című marhaságát, és esszéisták ezrei cáfolták. Végül a cím. Ha már „Vége” valaminek, akkor inkább legyen a „Halála”: mondjuk az „Önkielégítés halála”. Na. Megy ez. Ha nem jön be egyik se, akkor a szerzőnőnek meztelenül kell megjelennie egy tévéműsorban, és máris megy a szekér.
Aki – mint én – nem megy már el kora reggeli tévéműsorba, hogy két percet áldozzanak a könyvére olyan nézőknek, akik még életükben nem vettek menetrendet se, a késő éjszakai beszélgetős műsorok idején meg már alszik, az magára vessen. A tévében különben is az a sikeres, aki önmaga karikatúráját képes adni. Vannak, akik már így születtek, és azt is el tudják játszani, hogy közösülnek az objektívvel. A tévé figyelemfelkeltő és nem rábeszélő médium. Ha megvannak az esszék, a könyv, a vitafórumok, konferenciák, tévéfellépések, akkor meghívást kapunk egy vacsorára, ahol a pénzelit, a divatelit, a film- és tévészínészelit, a médiaelit, na és a politikai elit keveredik. Befutottunk, alighanem.
És akkor jön az a betegség, amit úgy hínak, hogy SJE. A státus-jövedelem-egyenlőtlenség kór. Az osztályon felüli vacsorák, az ötcsillagos szállodák csillogásából és kényelméből a saját, hétköznapi életünkbe csöppenünk vissza, és az nem jó érzés. Amikor belépünk egy terembe, amely tele van pénzvilági ragadozókkal, a kisagyunkban felébred a gyanú: ezek tényleg kedvelnek engem, vagy csak egy másfajta szolgának néznek, aki szórakoztatja őket?
A milliomosok, milliárdosok is szoronganak, csak ők attól, hogy bár elérték a sikert, de nem biztos, hogy megkapják a fontosság nélkülözhetetlen becsületrendi szalagját is. Nem is beszélve az úgynevezett halhatatlanságról, amiről senki se tudja, hogy mi. Palotáikban úgy élnek, hogy ők bizony halhatatlanok, de ebben – jogosan – nemigen bíznak. Nekik fizetni kell azért a díszvacsoráért, ahová az egyszemélyes agytrösztöket – a presztízst erősítendő – ingyen hívják meg. Fordított betegség ez, mint az értelmiségé. Ez a JSI. A jövedelem-státus-instabilitás.
Az értelmiséget azért fizetik, hogy érdekes legyen, a pénzoligarchiát azért, hogy megbízhatóan unalmas maradjon. Ezért van az, hogy bankárok (mint Magyarországon Princz Gábor) kétségbeesetten próbálják felmutatni bohém gyökereiket. Vagy regénnyel, vagy színházi rendezéssel, vagy megvásárolt tévéműsorral. Akik az üzleti életben pontosan tudják, hogy szenvedés nélkül nincs nyereség, azt hiszik, a szellem világában ezt megspórolhatják. Ez a bubók egyik alapvető tévedése.
FOLYT. KÖV.