A bomba felrobbant

A múlt hét péntekjén fölrobbant az időzített bomba, amelyik tavaly május óta ketyegett a Medgyessy-kormány alatt. Kiss Elemér kancelláriaminiszter távozása nem egyszerű személycsere; jóval több annál. Alighanem az első állomás azon az úton, amelyik a Medgyessy Péter által megálmodott háromlábú kormányzati struktúra összeomlása felé vezet. Nem zárható ki, hogy az átszervezés valóságos láncreakciót indít el a közeljövőben. Ez a folyamat pedig akár a miniszterelnök pozíciójának a megrendülését is előrevetítheti.
Az MSZP és az SZDSZ – bár a törvényhozásban az ő 198 szavazatuk tartja lélegeztetőgépen ezt a fura konglomerátumot – valójában csak egy részét birtokolja a végrehajtó hatalomnak. A tavaly májusban megalakult kormányban szembetűnően súlytalan maradt a két koalíciós párt. Olyan stratégiai fontosságú ágazatok kerültek a Medgyessy Péter vezette, pártokhoz nem kötődő érdekcsoport kezébe, mint a pénzügy, a közigazgatás egész sor szeletét magába olvasztó Miniszterelnöki Hivatal, a kultúra és az igazságügy. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a miniszterek mellett a kormányzati struktúra más kiemelten fontos pozícióját is ellepték a szinte kontrollálhatatlanul működő pártonkívüliek: a miniszterelnök kabinetjének és legszűkebb tanácsadói körének prominenseit, a kormányzati kommunikációs biznisz haszonélvezőit vagy a Magyar Fejlesztési Bankhoz hasonló pénzosztó központok moguljait sorolhatjuk ide.
A szocialistáknak megmaradtak a válságágazatok és néhány olyan terület (külügy, belügy, honvédelem), amelyeket a pártvezetők ambíciói miatt nem lehetett elzsákmányolni. A szabad demokraták pedig az egyébként kiemelten fontos oktatás mellett csupán azokat a pozíciókat kapták meg, amelyek ugyan látszólag a jövőépítés szempontjából vonzóak lehetnek, de valójában néhány jó hangulatú sajtótájékoztatón kívül nem sok lehetőséget kínálnak arra, hogy egy párt demonstrálni tudja a koalíciós jelenlétét. Pénz, jog és propaganda: mindezek lényegében a miniszterelnök vazallusainak a kezébe kerültek.
Ez a garnitúra nem egy polgári köztársaság felelős politikai elitje, hanem egy abszolutista hatalomgyakorló udvartartása. Olyan politikusok, akik soha nem mérettek meg a választók előtt, sőt nem keveset közülük még a rivaldafényben se nagyon láthatott eddig a nagyérdemű. Ron Werber-i laboratóriumokban kikísérletezett kirakatemberek, és a nemzeti ünnepeken kitüntetett udvaroncok: ők jelentik a jelenlegi koalíció igazi erejét. Kiss Elemér bukása nem más, mint az első állomása annak a leszámolási folyamatnak, amelyet az eddig államtitkári székekben füstölgő szocialista pártkatonák indítottak el. Milyen érdekes: a posztjáról lemondott kancelláriaminiszter utódaként szinte reflexszerűen dobta be a köztudatba a kormányfő stábja Draskovits Tibor nevét, aki a tízezer dolláros Werber-tanulmányban megfogalmazott átszervezés egyik kulcsembere, ezenkívül Medgyessy Péter és Bokros Lajos egykori államtitkára. Aztán egyszer csak mi történik? Előlép az MSZP tagságától szorongatott, pártelnökségét féltő Kovács László, valamint a tőle elválaszthatatlan Lendvai Ildikó, és velük együtt a megvilágosodás: a kancellária irányításához mégsem olyan fontos az eddig természetesnek tartott közigazgatási-jogi szakértelem és a feddhetetlenség. A lényeg a politikai súly, az MSZP-hez való kötődés, és ezt ki más képviselné, mint a honi hőerőgépész-szakma egyik jeles alakja, Kiss Péter munkaügyi miniszter.
Az a Kiss Péter, aki 1998 és 2000 között ügyvezető alelnökként lényegében Kovács László helyettese volt, és akit aztán Németh Miklóssal együtt sikerült kiszorítani az emlékezetes 2000 végi kongresszuson a „nádori” székből. Az a Kiss Péter, aki ezt követően a marxista elveket soha el nem fogyó hevülettel pufogtató Baloldali Tömörülés elnöke lett, jó érzékkel fölismerve, hogy az a szocialista pártvezető, akinek nincs a háta mögött minimum három megye vagy egy platform, az angyalföldi alpolgármesterségnél többre nem viheti.
Kiss Péter áthelyezése elindította a láncreakciót. Draskovits Tiborról két nap alatt kiderült, hogy mégsem annyira alkalmas kancelláriaminiszternek, kabinetfőnökként viszont pótolhatatlan. Az eddig pénzügyi államtitkárként tevékenykedő Burány Sándor átvitorlázott a munkaügy élére, míg a pénzügyi államtitkári széket beígérték Veres Jánosnak, az osztódással szaporodó Szabolcs megyei lobbi legfrissebb felfedezettjének. Az ő megjelenésük mellé tegyük hozzá, hogy a Kovács László oldalán mindig derűsebb mosolyra váltó Juhász Endre lett a jelöltje a váratlanul olyan fontossá váló EU-miniszteri széknek, amelyet pedig korábban a szabad demokraták emlegettek saját hitbizományukként.
Ez az átrendeződés félreérthetetlenül bebizonyította Medgyessy Péter gyengeségét a személyi ügyekben, hiszen bármit állít, az ő jelöltje Draskovits Tibor volt a kancellária élére. Egyértelművé vált Kovács László sebezhetősége is. Kiderült, hogy a továbbiakban már nem mer asszisztálni az MSZP-tagság számára egyre idegesítőbb személyzeti politikához. Mi több, ő maga protezsálta be a miniszterelnök-helyettesi székbe azt a Kiss Pétert, aki nem csupán az egyik potenciális riválisa, hanem az SZDSZ-től nagyobb távolságot tartó balszárny egyik vezéralakja is. Az sem kétséges, hogy az MSZP-mércével mérve még fiatalembernek számító Kiss karrierje építésekor aligha óhajt megállni ennél a mostani szerepkörnél, ezért az előrelépése felboríthatja a Kovács László 2004-ben várható távozását váró félhivatalos utódjelöltek, Juhász Ferenc, Szili Katalin és Lamperth Mónika helyezkedési terveit. Kiss Péter és Burány Sándor az eddig viszonylag kevés kormányzati pozíciót birtokló budapesti lobbihoz tartoznak, míg a liberális sajtó által igen kedvelt trónörökösök a köztudottan agilis Baranya–Szabolcs-tengely szószólói. A közelgő MSZP-kongresszus személyi változásai ezért is érdemelnek majd komoly figyelmet, mert Kovács László leendő utóda a fenti két erőcsoportból fog kikerülni.
Medgyessy Péterről bebizonyosodott: képtelen arra, hogy teljes egészében a saját koncepciója alapján állítsa össze a kormányát. Nem csupán a politikai háttér bizonytalansága, a pártonkívüliségből adódó kiszolgáltatottság okozza ezt, hanem az is, hogy egyre jobban érzékelhető: hiányzik belőle az a vonás, ami Antall Józsefben, Horn Gyulában és Orbán Viktorban megvolt. A három korábbi miniszterelnökkel szemben nem képes minden személyi kérdésben keresztülvinni az akaratát, és nem tud a képzeletbeli ház, azaz a koalíció urává válni.