Minden nő genetikus öröksége a „húzd meg, ereszd meg” játék taktikai képessége. Ha ezt az adottságot nem kamatoztatja, és túl gyorsan túl sokat ad akár szexuálisan, akár érzelmileg, érdektelenné válik a férfi számára. Ez a tudásunk nyilvánvalóan törzsfejlődési örökség, mert a nősténynek kellett gondoskodnia az utódokról, és ha nem volt elég izgalmas a hím számára, nem az ő kölykei kapták a húst. Ősi természeti törvény, hogy a szervezet a gyenge inger felé közelít. Aki tizenötös égő mellett kénytelen olvasni, igyekszik minél közelebb húzódni a lámpához. Ha viszont reflektorral világítanak a szemébe, elmenekül. Évezredeken keresztül az anyaság adta meg a nő társadalmi rangját – lehetett bármilyen szegény, ha gyermekei voltak, tisztelték. Azok a nők, akik most lépnek szülőképes korba, úgy nőttek fel, hogy anyjuk dolgozott, őket a bölcsőde és a napközi nevelte. Nem láttak maguk előtt mintát. Hiába van bennük vágy arra, hogy otthon maradjanak, amikor megszületik a baba, egész nap a lakás–bolt–játszótér háromszögébe vannak zárva, és inni vagy drogozni kezdenek, mert nem bírják a kötöttséget elviselni. Azt is tudomásul kell venni, nem minden személyiség alkalmas arra, hogy automatikusan jó anya legyen, saját igényeit háttérbe szorítsa a gyerek igényeivel szemben. A társadalom pedig semmiféle segítséget nem ad ehhez, a média nem mutat mintát. Tudjuk jól, a munkahelyen rossz néven veszik, ha valaki szülni megy. Összekeveredtek az értékek: szülni fiatalon kell, karriert csinálni ráér később. Ma pontosan fordítva van.
– A hatvanas évek szexuális forradalma söpörte volna el a hagyományos nemi viselkedési mintákat?
– Először is nem hiszem, hogy Magyarországon ez a bizonyos forradalom átsöpört volna, a kommunizmus alatt igencsak belekukucskáltak mindenkinek a nadrágjába. A világ másik felén inkább a második világháború változtatta meg az attitűdöket. John Osborne Dühöngő ifjúság című könyvében nagyszerűen leírja azt a folyamatot, ahogy a fiatalok önálló társadalmi réteggé váltak a háborút követően. Ilyesmi nem volt korábban. A gyerekek arra törekedtek, hogy felnőtté váljanak, a primitív népeknél tizenéves korban felnőtté avatják a kiskamaszokat, komoly próbákat kell kiállniuk, pedig még biológiailag is alig érettek. De a magyar parasztgyerek is férfimunkát végzett már pendelyes korában, tehát nem létezett ez a kötöttségektől mentes, egzisztenciális szempontból is lebegő, felnőttség és gyereklét közötti állapot. Amikor ez a társadalmi csoport kialakult, a senki földjén találta magát, ami azt jelenti, hogy nem voltak szabályai, szokásai, viselkedési mintái. A hatvanas évekre lépett abba a korba az 1945 körül született generáció, hogy nekiálljon megváltani a világot. Megszűnt a vallás egyeduralkodó szerepe – nemcsak keleten, hanem nyugaton is –, ezzel együtt az erkölcsi követelmények és a nevelési eszmék egy része is átértékelődött. Azelőtt Európában mindenhol, otthon és az iskolában, egy idea, a vallásos világkép szerint nevelték a gyerekeket. Ez volt az idealizmus. A materializmust pedig mindannyian ismerjük: nehéz azzal értelmet adni az életnek, hogy szeresd Sztálin elvtársat. Nyugaton a fogyasztói társadalom is éppen olyan materialista világot épített fel, mint a keleti blokk, csak ott nem voltak ennyire nyilvánvalóak a szándékok. Ott az új isten a pénz lett. Ebben az új világban – milyen érdekes – az ifjúságnak szüksége volt valamire, ami helyettesíti az eszmerendszert, de mégsem racionális. Ez lett a zene. Miután nevelésükre, helyesnek tartott fejlődésükre nézve nem voltak világos koncepciók, a fiatalok nyájba tömörültek, és elkezdődtek a nagy őrjöngések a rockkoncerteken. A nyájösztön primitív viselkedési módokhoz vezet, de mégiscsak annak a természetes igénynek a megjelenése, hogy szükségünk van egy vezérürüre, aki megmutatja, merre kell menni. A következő lépés a pénz és az agresszió elutasítása volt – ez lett a hippimozgalom.
– A fékevesztett szexualitás is hozzájuk köthető.
– Az az elvem, hogy nincs elvem – ez a ló túlsó oldala. Viktória királynő 1901-ben halt meg, a XX. századot mégis meghatározta az ő erkölcsi szabályrendszere, illetve az ellene való lázadás. A kultúra mindig a fajfenntartáshoz volt köthető. Amikor a libidó nem redukálódhatott a nemi aktusra és kielégülésre, ez a feszültség, ez az energia – amely, ugye, nem vész el, csak átalakul – a tehetségen keresztül talál magának utat. Ha a pásztor egész nyáron egyedül volt a hegyekben, kifaragta magából a felgyülemlett feszültséget. Ha a lány nem állt kötélnek, a legény gyönyörű dalt költött abból az élményből, hogy de szép vagy, Zsuzsi, milyen kék a szemed… A világ legnagyobb művészeit is ugyanez motiválta, még akkor is, amikor a középkorban szoptató Máriákat festettek, lehetőleg úgy, hogy minél több kilátsszon a melléből. Évtizedeken át írattam pszichológus hallgatóimmal dolgozatokat arról, hogy szerintük mi a szerelem. Tudjuk, nincs a világon még egy dolog, amelyről enynyit írtak volna, de állítom, mi rátaláltunk a gyerekekkel arra az egy mondatra, mely tényleg megfogalmazza a lényeget. Ez a mondat úgy szól: a szerelem a szexualitás esztétikuma. Ahogy a Notre-Dame szörnyei is szépek azért, mert művészi tehetség szülte őket, a szerelemben sincs undorító vagy ronda, minden felmagasztosul. A keleti kultúrákban létezett a templomi prostitúció: a szakralitás és a fajfenntartás mindig is szorosan összefüggött. Ahogy a másik ősi ösztön, a létfenntartás sem választható el a fajfenntartástól. A létfenntartás márpedig mindig is a férfi dolga volt. A parasztcsaládokban – ahol nemcsak a fogamzásgátlás hiánya miatt volt anynyi gyerek, hanem mert szükség volt a munkás kézre – az egészen kicsi gyerekeket is befogták dolgozni. Az asszony szült, szoptatott, főzött, gyereket nevelt. Amikor – körülbelül kétszáz éve – befogták fizetésért dolgozni, még ha kevesebbet keresett is, mint a férfi, a történelemben először mégiscsak fenn tudta tartani magát egyedül is. Innen aztán egyenes út vezetett az úgynevezett szingli életformához, amikor a nőnek már semmiféle retyerutyára nincs szüksége.
– Ezzel együtt megjelent a tudatos gyermektelenség.
– Sajnos ennél sokkal nagyobb arányú a nem tudatos gyermektelenség. Ezen azt értem, hogy nem azért meddő a házasság, mert szervi okokból nem lehet gyerekük, hanem a psziché utasítja el az anyaságot. Amióta a nők beszálltak a létfenntartásba, részt kérnek a szexualitásból is. Azelőtt a szex valuta volt, amellyel a nők a kenyérért és a fedélért fizettek. Az önálló fizetés a férjhezmenetel kényszere alól is feloldozta a nőket, persze azért ma is mennének, ha volna, aki viszi őket. Ami viszont igazán forradalmat csinált, az a fogamzásgátló szerek elterjedése volt, még akkor is, ha fogamzásgátlás már az ókorban is volt. A fogamzásgátló ráadásul nem férjspecifikus, így nyíltak meg a promiszkuitás kapui.
– Képes az emberi psziché ilyen gyorsan alkalmazkodni az erkölcsi változásokhoz?
– Szakmai ártalom, de nem tudom kivonni magam annak hatása alól, ami harmincöt év alatt, a szexszel való foglalkozás során ragadt rám. Az ágy felől nézem a dolgokat: egy egészséges férfinak jó esetben automatikusan gyönyört okoz a nemi aktusban való részvétel. A nőknél ez nem ilyen egyszerű, pedig nekik is a kielégülés volna a vágyuk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a magyar férfiak nyolcvanhat százaléka alig egy percig vagy még addig sem bírja a csatát… Pedig az elmúlt tíz évben azt tapasztalom, hogy borzasztóan bántja őket, ha a nőnek nincs öröme a dologban. Azelőtt ez egyáltalán nem érdekelte őket; ha szakemberhez fordultak, azért tették, mert saját elvárásaiknak nem feleltek meg. Ebből a szempontból sokat fejlődött a társadalom szexuális kultúrája. Hozzáteszem, az én gyerekkoromban a közgondolkodás elutasította azt, ha egy nő nyíltan kijelentette, hogy jól érzi magát a nemi helyzetben, akár házasságon belül is. Ma ennek pontosan az ellenkezője igaz, szegény férfiak egyre rosszabbul teljesítenek a nők szexuális agressziója miatt.
– Tényleg agresszívabbak lettek a nők? A praxisa ezt igazolja?
– Nézzen körül… Kezdeményeznek az ismerkedésben, a csókolózásban, az ágyba bújásban… Nem kell már őket hajkurászni. Az egész világ, a női lapok mind azt harsogják, hogy a nőknek ugyanazt szabad, amit a férfiaknak. Nem az egyenjogúság ellen vagyok, hanem az érzelmi elsivárosodás ellen. Azt kérdezte, alkalmazkodott-e az emberi psziché a megváltozott világhoz. Ugyan! A férfiak most is vadászni akarnak, a nők pedig szívük mélyén most is biztonságra vágynak. Igen ám, de a pozitív érzelmeket, a szeretetet, a szerelmet tanulni kell. De ki tanítja meg? Ki viszi át a szerelmet? – kérdezi Nagy László. Nagy hibának tartom, hogy nem létezik az udvarlásnak az a formája, amely az én nagylány koromban még természetes volt. Megesett, hogy egyszerre nyolc fiú kísért haza a táncból úgy, hogy a mamám jött velünk. Volt az ismerkedésnek, a szimpátia kialakulásának, a barátkozásnak ideje, módja anélkül, hogy szexuális kapcsolat alakult volna ki közöttünk. A fiúk természetesnek vették, hogy többen is járnak hozzánk, ha csak egy maradt, az már komoly dolognak számított. Ma a kamaszok az első aktus után mutatkoznak be egymásnak. Ha kialakul az együttjárás, az kizárólagosságot feltételez, a fiatalok párokra szakadnak ahelyett, hogy megismernék egymást. Nem az a kifogásom, hogy nemi életet élnek, hanem hogy felelőtlenül, éretlenül, ismeretlenül csinálják. Nem adnak lehetőséget egymásnak arra, hogy a másikat egyéb tulajdonságai miatt szeressék meg, ne a szexuális teljesítőképességért. Ha elfogadjuk, hogy a szerelem a szexualitás esztétikuma, akkor abban benne kéne lennie a várakozásnak is – hogy az eszmeiség is kialakulhasson. Szerintem nagyon okosak voltak azok az asszonyok, akik a szűzhártya fontosságát kitalálták. Az az ára, mondták, hogy el kell venned, el kell tartanod engem is, a gyerekeimet is. Most ingyen van, nincs is becsülete. Lehet, hogy a mai nők szexuális technikája sokkal jobb, mint a nagyanyáiké volt, de a férfi megfogásához és megtartásához biztos, hogy a mai öregek jobban értettek.
– A mai divatos nőideál egyre soványabb és egyre nőietlenebb: miért?
– Azért, mert maszkulinizálódik a társadalom, a nők is egyre férfiasabbak lesznek, a divat ezt tükrözi. A hormonokat is a tudat irányítja. Volt olyan férfi páciensem, aki kövérkés, puha, mama kedvence fiúcska volt akkor is, mikor már belépett a férfikorba. Nem is nőtt ki a szakálla. Telt-múlt az idő, ma már nem él Magyarországon, a mamájától is elszakadt, elkezdett udvarolni. Mondanom sem kell, hogy borostás volt, amikor legutóbb találkoztunk. Ez ilyen egyszerű. Ha férfi vagyok, nő a szakállam, ha gyerek vagyok, nem. Klinikai pszichológus koromban sokat foglalkoztam olyan nőkkel, akiknek túlzott szőrnövekedése volt, kamaszokra jellemző pattanásokkal. Az egyik csoport rendkívül érdekes volt a számomra: ezek a lányok húszas éveikben jártak, amikor meghalt az apjuk, aki addig domináns személy volt a családban. Maradt a gyenge anyjuk, aki azt sem tudta, hol kell leoltani a villanyt.
– Ők lettek a férfiak a családban…
– Kinőtt a szakálluk! Tehát a ma annyira idealizált soványság is a női szerepnek, pontosabban az anyaságnak valamiféle hárítása, amit a média és a társadalmi hatások is megerősítenek.
– Az egyes koroknak vannak jellegzetes pszichés problémái?
– Erre én is kíváncsi voltam, és úgy tettem fel a kérdést, amikor kezdőként az I. női klinikára kerültem, hogy bizonyos személyiségjegyek köthetők-e egyes betegségekhez, hiszen az elmebetegségek esetében ez így van. Aztán rájöttem, hogy a nőknél egészen máshol kell keresni a panaszok okát: valahol ott, hogy azt a tényt, hogy nőnek született, elfogadja-e. Ha nem, akkor erre a fiatal lányok egy részének – tudat által vezérelt – hormonrendszere úgy reagál, hogy a nőiessége egyáltalán ki sem fejlődik, nem alakul ki a havi ciklus, csökevényes a másodlagos nemi jelleg. A betegek második csoportja az anyaságot hárítja. Tudatosan úgy, hogy szedi a fogamzásgátlót, nem tudatosan pedig azzal, hogy nem marad terhes. A harmadik tünetcsoportot az anyaszerep elutasítása okozza: a gyerek már ott van a hasában, de az asszony szorong attól, hogy meg kell szülni és fel kell nevelni. Ezért elvetél, nem tud szülni, rosszul van, hány. Figyelje csak meg: meddig szokott a hányás tartani? A harmadik hónap végéig, amíg el lehet vetetni a gyereket. Ez nem azt jelenti, hogy a nő nem akarja a babát. Akarja, de megrémül attól, hogy ha gyereke lesz, felnőtté kell válnia.
– Jót tett az az embereknek, hogy a média a legnagyobb nyíltsággal és részletességgel beszél a szexualitásról?
– Szerintem ez rossz dolog, mert az ember nem állat. Még ha vannak is olyan alantas ösztöneink, amilyeneket most kiteregetnek szemérmetlenül, ezzek leérteékelik emberi mivoltunkat. Éppen attól vagyunk emberek, mert kiépítettünk magunknak egy szabályrendszert, korlátokat, tilalmakat. Nincs, aki ne akarná falhoz vágni a kölkét, mert úgy felidegesíti, vagy agyoncsapni a szomszédot, de éppen attól ember, hogy ezt nem teszi meg. A háború előtt sok esetben álszent dolgokat írtak az újságok, de nem azért, mert akkor mindenki hülye volt. Azért ömlesztettek jó példákat az emberekre, mert azt gondolták, abból csak ragad rájuk valami. Mikor a bajok gyökerét keressük, elsőnek azt a kérdést válaszoljuk meg: ma mire tanítjuk gyerekeinket?
***
Lux Elvira (1929) klinikai pszichológus
1969–89-ben a SOTE I. Számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján dolgozik, adjunktus, nőgyógyászati pszichoszomatikát, az ELTE-n szexuálpszichológiát tanít. A Magyar Szexológiai Társaság elnöke
Főbb művei: Szexuálpszichológia (1981), Női szerepek (1982), Lépéspróbák egymás felé (1987), Szabad egy szexre? (1989), Szex-kontroll (1992), Férfisorsok (1995)
origo.hu
Tartanak Brüsszelben a Patrióták megjelenésétől
