Horthy Miklós személyes tanácsadója, Bethlen István 1944 márciusától, vagyis Magyarország német megszállását követően, letartóztatásától tartva, a kormányzó segítségével különböző helyeken rejtőzködött. December 7-én azonban elhagyta a vadászházakat, és a Somogy megyei Marcali térségében átállt a Vörös Hadsereghez. „Szeretnék szolgálatot tenni a hazámnak” – mondta ekkor az 57. hadsereg parancsnokának. Bethlent az átállásban az a remény vezette, hogy a háborút igazságos békekötés követi majd. Abban bízott, hogy a győztesek részéről valóra válik a legnagyobb jótett, „a nagylelkűség a legyőzöttek iránt. Ha a Szovjetunió ezt a nagylelkűséget tanúsítja Magyarországgal szemben – mondta –, a magyar nép azt sohasem fogja elfelejteni”. Hogy mégis csalódnia kellett, az Bethlen személyes tragédiája volt. A szovjet katonai vezetés a volt kormányfőt mindvégig fogolynak tekintette, házi őrizetben tartotta.
Az átállást közlő táviratot, valamint Bethlen István kihallgatásának jegyzőkönyveit Györkei Jenő hadtörténész szerezte meg évekkel ezelőtt Moszkvában, és publikálta is a Magyar Tudományos Akadémia Történeti Szemléjében. A vallomásokban – többek között – az áll: „1944. szeptember közepén (10-én) – Horthynál tanácskoztak Magyarország vezető katonai és politikai személyiségei. (…) én kifejtettem, hogy a háború folytatása nemzetellenes bűntett. Szükségesnek tartom egy küldöttség azonnali menesztését Moszkvába azzal a céllal, hogy fegyverszüneti tárgyalást folytasson.”
Gerlóczy Mariette, Horthy első szárnysegédje, Gerlóczy Gábor vezérőrnagy ma nyolcvanéves lánya egy korábbi interjúban elmondta nekünk, hogy édesapját 1944. december 4-én vagy 5-én tartóztatták le az oroszok a Fejér megyei Tarnócapusztán. Mindjárt el is vitték, a család többi tagját pedig leküldték a pincébe, és őrséget állítottak az ajtó elé. Három nappal később felkereste őket egy Davidovszkij nevű orosz őrnagy, aki jól beszélt németül, és levelet hozott a családfőtől. A levélben az állt, hogy Bethlen Istvánnal együtt Pécsett vannak, de valószínűleg Moszkvába viszik őket. Édesapjuk azt tudakolta tőlük, hogy vállalják-e a moszkvai utat, vagy pedig maradnak a székesfehérvári első vonalban. A család rögtön kijelentette, hogy mennek vele. Másfél óra múlva már úton voltak egy teherautón Bonyhádon és Dégen át Pécs felé.
Az úgynevezett Vasváry-villában aztán találkoztak édesapjukkal és Bethlen Istvánnal. Egy nyolctagú GPU-csoport (szovjet katonai rendőrség) látta el az őrzésüket. A volt pécsi polgármester, Esztergár Lajos fiától, Páltól tudjuk, hogy a rendkívül rossz körülmények miatt a város első emberének javaslatára néhány nap múlva átköltöztették őket a pálos templom szomszédságában lévő Eisler-villába. 1945. január 30-ig maradtak Pécsett. A hadihelyzet alakulása miatt azonban a család tagjait ezután felrakták egy teherautóra, illetve dzsipre – mert Bethlen Istvánt és Gerlóczy Gábort különválasztották –, majd keresztülhaladtak a dunaföldvári hídon, amelyet közvetlenül utána felrobbantottak. Soltszentimrére, egy hatalmas istállóba kerültek, a Kossuth út 2. szám alatti házba. Január 31-én indoklás nélkül átvitték őket a Mátyás út 35.-be. Eltelt három nap, és – újfent bejelentés nélkül – átszállították a családot a hozzátartozókkal együtt Kiskőrösre, ahol a fizikailag gyenge, súlyosan szívbeteg, de szellemileg tökéletesen friss Bethlen Istvánt, továbbá Gerlóczy Gábort és családját a Trepákné-féle villában szállásolták el.
Itt következnek a kronológiában a teljesen új és ismeretlen önéletrajzi sorok, Balogh páter visszaemlékezése. Idézzük:
„Február 1-jén jöttünk haza (Moszkvából, a fegyverszüneti szerződés aláírása után), és február 18-án Szegeden tartottunk egy nagygyűlést (Dálnoki) Miklós Bélával (1944. augusztus 1-jétől az I. Magyar Hadsereg parancsnoka, október 15-én átmegy a 4. ukrán front parancsnokságára. 1944. december 22-től 1945. november 15-ig az ideiglenes nemzeti kormány miniszterelnöke), én tájékoztatót adtam, mit jelent a fegyverszünet stb. Hazamenet Kiskőrös felé mentünk, mert Miklós Béla 300 holdas vitézi telke ott volt (a vitézi telek – tudomásunk szerint – maximum 50 hold lehetett). Amíg ő megnézte a birtokot, addig én Bethlen Istvánnal beszélgettem. Az ottani állatorvosnak a kúriájában lakott (Gerlóczy Mariette szerint a Trepákné-féle házban), volt egy lengyel titkára (Trenkvald vagy Trinkwald; az átállás első perceiben Bethlennek a tolmácsolásban segített), Galgóczy (Gerlóczy) tábornok volt ott még, egy Apponyi gróf (Apponyi Károly, a felsőház volt elnöke) és egy budapesti alpolgármester (Bódy Zoltán), aki nem vett részt a közéletben, őrizetben voltak. (Balogh páter névsora nem teljes.) Engem minden további nélkül beengedtek, és beszélgettem velük. Meg kell mondanom, Bethlen teljesen apatikus volt, ő tudta, hogy én ki vagyok, de nem érdeklődött a kormány tervei iránt, már őt akkor az nem érdekelte, elmondta, hogy a felesége Pesten van, a fiai (is) itt vannak, és a jegyző és mások törődnek vele, és csomagot küldenek a feleségének. Ilyenekről beszélt. Arról, hogy neki tervei volnának, nem beszélt. Ette a kockacukrot, mert jó a szívének. (G. M. ma azt mondja: akkor még nem tudták, hogy árt a szívnek…) Később elvitték Moszkvába, és Moszkva mellett helyezték el őket egy kúriában, amíg meg nem haltak (nem tisztázott, miért használ a páter többes számot). Kikapcsolták őket.”
Valószínűsíthető, hogy Bethlen rövid időre Miklós Bélával is találkozott, és szót váltottak. A következő néhány sor nem tartozik közvetlenül Bethlenhez, de árulkodó.
„Ezután végigjártam az országot, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Eger stb., ismertettem a fegyverszüneti egyezményt. A Dél-Magyarország (című lap) megvolt, de még mindig nem volt szállítható. Március 15-én mentem Rákosival Szegedre, ott mondta el a nagy beszédét. Én is elkísértem, mert akkor el volt terjedve, hogy tagállam leszünk, és a népnek kellett az én számból hallania, hogy ez rágalom. Erre nem volt jó Rákosi.”
Balogh páter vélhetőleg nem magától, hanem Rákosi kérésére keresi fel Kiskőrösön Bethlen Istvánt, hogy tapogatózzon egészségi állapota, illetve elképzelései felől. Amikor hazamegy, természetesen beszámol Rákosinak tapasztalatairól, aki ezek után a szovjetekkel is konzultál a volt kormányfő személyéről, és minden bizonnyal az ő tudtával viszik ki Moszkvába.
Balogh István az ötvenes évek közepén írta a birtokunkba került visszaemlékezését, pontosan értesülhetett Rákositól arról, hová szállították Bethlent. Vajon mi lett volna a következménye annak, ha a volt miniszterelnök hajlandóságot mutat az ideiglenes kormánnyal való kapcsolatfelvételre? Ugyanakkor tisztában volt a sorsával. Nem tagadta meg az elveit az életéért cserébe.
Ami a végjátékot illeti: Gerlóczy Mariette elmondta, hogy 1945. február 24-én délután három órakor jött egy dzsip Kiskőrösre, és Bethlen Istvánt édesapjával együtt elvitték. Kettőjüknek jutott egyetlen lópokróc. Két-három nap elteltével aztán édesapját visszaszállították, de Bethlent már soha többet. Gerlóczy Gábor soha nem tárta a nagyvilág elé, mi történt velük ezekben az órákban. Családi körben szóba kerülhetett az elválásuk, de Mariette lányuk ekkor már férjével együtt Romániában, Háromszéken volt. Innen internálták őket a Duna deltájába, és Mariette a szabadulás után sem tudott viszszatérni Magyarországra. Mindenesetre azután, hogy édesapja 1945 februárjában visszaérkezett Kiskőrösre, másnap délben, amikor mindenki együtt volt, megkérdezte valaki Davidovszkij őrnagytól, hol van Bethlen István. Az őrnagy azt felelte, hogy elvitték gyógykezelésre.
Nem sokkal később egy kicsiny cédulát juttattak el a család címére. Ez állt benne: „Most hagyom el hazám területét. István bácsi.” Ez volt az utolsó emlékük róla.
origo.hu
Európa a poszt-liberális világrend kapujában
