Bagdadi tétek

Fogy az idő. A Perzsa-öböl térségében már vagy 200 ezer katona állomásozik, s türelmetlenül nézi, ahogy a hőmérő higanyszála egyre feljebb kúszik. Ők ugyanis nem napozni jöttek ide, vegyvédelmi felszerelésben pedig igencsak kellemetlen a sivatagi meleg. Tudja ezt Szaddám Huszein is, s érzi a körülötte növekvő feszültséget. Ezért aztán régi jó szokásához híven az utolsó pillanatban most is enged. Éppen annyit, amennyit mindig kell. S akkor, ez esetben a fegyverzetellenőrök mai újabb jelentése előtt, amikor kell. Tegnap például hozzájárult az asz-Szamúd–2 rakéták leszereléséhez. Felmerül azonban a kérdés: miért nem tette ezt meg idáig?! Jó tíz éve volt rá! Miért kell ehhez 200 ezer katonát kivezényelni ellene? Bizonyos mértékig megértem tehát Donald Rumsfeldet, aki erre csak rázza a fejét. Túl régóta játsszák ők már ezt a macska-egér játékot ahhoz, hogy meghatódjon. Az amerikai védelmi miniszter szerint tehát a rakéták esetleges megsemmisítése nem az együttműködés jele, Bagdad ugyanis mint mindig, most is csak a nyomásnak engedett.
Azonban mielőtt még túlságosan is megérteném az amerikai héják vezéralakját, felmerül bennem a kérdés, hogy miért is kell éppen most leszerelni Irakot. Miért a nagy igyekezet, hogy Szaddám Huszeint összehozzák az al-Kaidával? Miért éppen most telt be a pohár?
Azt hiszem, felesleges ezeken törni a fejet, hiszen ez a történet már régen nem Szaddám Huszeinről szól, hanem a hosszú távú amerikai nemzetbiztonsági és geopolitikai érdekekről. Ennek része, hogy az Egyesült Államok ellenőrzést akar gyakorolni az olaj felett – s itt nemcsak Irakról van szó –, valamint tíz-húsz éves távlatban garantálni akarja a majdani stratégiai egyensúlyt Európával, Kínával, esetleg Oroszországgal. Körülbelül ennyi ideje van ugyanis arra, hogy viszonylag zavartalanul rendezhesse be magának a világot. A tét ugyanis valójában az új világrend. Az, hogy ebben például az Amerika iránti lojalitás marad-e az irányadó. Miként alkalmazkodnak az új viszonyokhoz, a változó kihívásokhoz a megroggyant biztonsági struktúrák, az ENSZ, a NATO s az ilyen szempontból ébredező Európai Unió?
Az Egyesült Államok jelenleg éppen e szervezetek tűréshatárát tesztelgeti. Elsősorban az ENSZ-ét, ahová most a NATO-ból ismét átkerült a diplomáciai vetélkedés súlypontja. Washington először bedobta, hogy az ő értelmezésében a BT 1441-es határozata bőven elegendő az Irak elleni fellépéshez. Aztán a növekvő – s immár nem csak francia–német ellenállást –, valamint a fő szövetséges, Tony Blair nehéz hazai helyzetét látva Bush váltott, s úgy tetszik, szükségét érzi egy legalább felhatalmazásként értelmezhető újabb BT-határozatnak. Közben a világ egyedüli uraként dühöng, e formaság ugyanis meg-megtépázza tekintélyét. Guineának, Kamerunnak, Angolának kell udvarolni, s fizetni a voksokért, ami még mindig kevesebbe kerül ugyanakkor, mint amennyit Törökország kért a második front megnyitásához elengedhetetlen területek átengedéséért vagy Oroszország a vétó elvetéséért.
Az idő közben szalad, s az új világrend körüli diplomáciai csaták érezhetően át-átírják a washingtoni forgatókönyveket. Egy dolog azonban nem változott: Szaddám elmozdítása egyre inkább csak idő kérdése. A tét ugyanis jóval nagyobb az ő személyénél.