Blair pirruszi győzelme

Egy győztes csata majdnem olyan siralmas, mint egy vereség – mondta Wellington, Napóleon legyőzője a waterlooi síkon a szörnyű véráldozat láttán. Tony Blair hasonlót érezhetett szerdán este az alsóházi szavazás eredményhirdetése után. Szenvedélyes vita előzte meg a szavazást az ellenzék által benyújtott javaslat fölött, hogy a Ház mondja ki: még nem érkezett el a fegyveres beavatkozás ideje Szaddám Huszein ellen. A kormány technikai győzelmet aratott, hiszen az ellenzéki javaslatot az alsóház 434 szavazattal 199 ellenében elvetette, ám az eredményhirdetéskor elhangzott 199-es számot meghökkent moraj fogadta. Még az ellenzék sem számított ilyen méretű ellenállásra a háborúval szemben. A több mint 400 kormánypárti képviselő közül nem kevesebb, mint 121 voksolt a kormány ellen, 13 konzervatív honatya szintén fittyet hányt a frakció vezetőinek és az ellenzéki javaslatot támogatta, 52 liberális demokrata és 13 más pártbeli mellett.
A miniszterelnök számára több volt ez erkölcsi vereségnél, hiszen több mint száz éve nem hagyott cserben brit kormányt ennyi párthíve. A pirruszi győzelem gyakorlati vonzata még fájdalmasabb. Szerda reggel még csaknem 130 kormánypárti képviselő jelezte, hogy Blair ellen fog szavazni. Akik meggondolták magukat, azokat csak azzal az ígérettel lehetett megnyerni, hogy újabb alsóházi szavazás és ENSZ-felhatalmazás nélkül nem lesz háború. Ez lehetetlen helyzetbe hozza a kormányt, ha a brit és amerikai diplomatáknak nem sikerül rábeszéléssel, ígéretekkel, fenyegetéssel legalább olyan határozatot kicsikarniuk a Biztonsági Tanácstól, amelyet úgy is lehet értelmezni, hogy feljogosít a fegyveres fellépésre. Ilyen esetben ugyanis vagy meg kell szegnie ígéretét és újabb parlamenti vita nélkül kell hadba lépnie az úgynevezett „királyi előjogra” való hivatkozással (amelynek alapján az uralkodó, természetesen a miniszterelnök kifejezett kívánságára, háborút indíthat), vagy ki kell tennie magát egy sokkal megalázóbb szavazásnak – amely ráadásul könnyen de facto vereséggel is végződhet. Ha viszont Blair viszszatáncol, és hazarendeli a már Kuvaitban levő több mint húszezer brit katonát, akkor nemcsak nevetségessé teszi magát, hanem megszegi az amerikaiaknak tett ígéretét is. Majdnem elképzelhetetlen, hogy ilyen helyzetben miniszterelnök maradhasson. Politikai jövője tehát kizárólag a világpolitika alakulásától függ. Attól, hogy sikerül-e a kívánt határozatot megkapni a BT többségétől, vagy sikerül-e visszatartani az amerikai elnököt az ENSZ-től független beavatkozástól.
A brit közvélemény egyébként még mindig nem teljesen háborúellenes, a többség még mindig elfogadná a fegyveres beavatkozást, ha az ENSZ szentesíti azt, és ha a háborúban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália mellett mások is részt vesznek.
Ha egy hirtelen, rövid és sikeres akció napokon, egy-két héten belül nagy véráldozat nélkül leteríti Szaddám Huszeint, s kivált, ha kiderül, hogy a győzteseket az irakiak felszabadítóként fogadják, akkor Blair igazolódik, de ellenfelei még mindig hivatkozhatnak arra, hogy a katonai győzelem egész sereg politikai problémát megválaszolatlanul hagy. Nem csoda, hogy a brit miniszterelnök a tévékamera könyörtelen tanúsága szerint hetek alatt éveket öregedett.