Bogár a borostyánban

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

„Mint bogár a borostyánban, / alszom kihűlt szavaimban” – írta Bikich Gábor 1976-ban Sírvers című ironikus négysorosában. Mióta végleg eltávozott közülünk, jóslata megmásíthatatlan érvényességű. Mert nemcsak az itthoni irodalmi tudatból hiányzik: már külhonban kivonult az irodalmi életből, éppúgy, mint Márai – az emigrációból is emigrált.
Mivel a kézikönyvek és lexikonok igen mostohán bánnak életrajzi adataival – s tegyük hozzá rögtön: költészete méltatásával is –, nem árt az ismereteket feleleveníteni: Bikich Gábor 1923. április 6-án született, és 2002. június 26-án hunyt el Budapesten. A Verbőczy István Reálgimnázium után a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán végzett. Horváth János tekintetét egész életében magán érezte: „Bátran mondhatjuk, hogy a magyar tudós mintaképe volt, akinek a szívében a szeretet a bírálattal, a hűség a tárgyilagossággal megfért… Az irodalmat mint társadalmi jelenséget előbb és különb eredménnyel vette szemügyre a hazai marxisták csapatánál… Könny és köszönet kísérje. Ha nyelvünk és irodalmunk szolgálatára bármit is cselekszünk, mércéül mindig ott a kérdés, hogy Horváth János rábólintana-e” – búcsúzott 1961-es névtelen nekrológjában mesterétől.

Először mégis a színészet bűvöletébe került, és a XX. századi színház meghatározó egyéniségénél, Max Reinhardt tanítványánál, Bárdos Arthurnál tanult, aki maga mellé vette a Madách Színházba, később, 1945–48 között rendezőként a Belvárosi Színházba.
Bikich 1948-ban ösztöndíjjal Párizsba utazott. Anyja szívszorító intelemmel búcsúztatta: „Eszedbe ne jusson hazajönni!” E tanácsra nem volt szüksége, mivel megtagadta a párizsi magyar ösztöndíjasok nyilatkozatának aláírását, melyben Mindszenty bíboros példás megbüntetését kérték. Ezért megfoszották állampolgárságától a ninivei hatalmak. Élete csak akkor zökkent ismét rendes kerékvágásba (volt közben hajógyári munkás is), amikor az 1951-ben megalakult Szabad Európa Rádió alkalmazta (Beteg János néven) mint rendezőt és színészt. Itt kamatoztathatta kivételes versmondó képességét. Sallangmentesen adta elő a költeményeket, visszafogottan, majdhogynem szenvtelenül; nem „interpretálta” a verset, hanem a költőt szolgálta.
Ugyanakkor kapcsolódott be az induló Látóhatár szerkesztésébe; majd az utód folyóirat, az Új Látóhatár irodalmi szerkesztőjeként 1963-ig főként a forradalom után külföldre került fiatal nemzedék szépirodalmi próbálkozásait nyesegette kitartó türelemmel és avatott hozzáértéssel. Irodalomszervezői tevékenységére szerkesztőtársa, Borbándi Gyula így emlékezik vissza évtizedekkel később: „jó ízléssel, nagy szakértelemmel és kellő szigorral gondozta a szépirodalmi részt”, éppen ezért kiválása után „munkáját pótolni nem tudtuk”.
Az irodalmi életből való visszavonulása után még két alkalommal lépett a nyilvánosság elé. Először tizenkét év elteltével: a Szepsi Csombor Kör meghívására Londonban újabb műveiből mutatott be ízelítőt. Másodszor 1979-ben az általa szerkesztett Külhoni Szövegtár első és egyetlen kötetében szerepelt. A rádiótól 1982-ben nyugalomba vonult, és a Róma közelében lévő Braccianóba költözött, itt élt a világtól elvonulva haláláig. Csak közeli barátaival érintkezett, elsősorban Szabó Zoltánnal, akit még ösztöndíjas korában ismert meg: ő igyekezett a Párizsban tanuló, irodalmi ambíciókat dédelgető fiatalokban tartani a lelket, amíg lehetett. Aztán 1949 kora nyarán Szabó Zoltán is lemondott arról, hogy a Magyar Köztársaság kulturális külképviseletét tovább vállalja.
Bikich Gábor elsősorban kényes ízlésű, igényes és finnyás stiliszta, született szerkesztő, akinek életműve sajnos torzóban maradt. Kényes ízlésére egyetlen példa: a Sors bona című prózaversében (1956) fordul elő ez a mondat: „Nem az én anyám vergődő csontjaira csurgott a gáz.” A gázkamrák összefüggésében a szabványalakot, a „csorgott”-at szinte kegyeletsértőnek, majdhogynem gúnyolódásnak érezte. Az ige „csurog” változata viszont érzékletesen leírja azt, ami történt – fejtegette egyszer. Igényessége árnyalatnyi jelentéskülönbségek gyakori és hosszas mérlegelésében nyilvánult meg, hogy a szavak, mint összecsiszolt kövek, hajszálrepedés nélkül illeszkedjenek a versmondatba. Finnyássága nem engedte, hogy az általa kétes értékűnek ítélt ügyekben erkölcsi álláspontjából jottányit is engedjen. Antikommunista létére is fenntartotta magának azt a jogot, hogy ne kelljen szóba állnia minden antikommunistával.
Irodalmi munkásságának összegzéséhez néhány tucat prózavers, egy-két formakereső elbeszélés, kimunkált fordítás és hegyes, olasz párbajtőrrel pontosan szúró kritika áll rendelkezésünkre. Prózaverseiből egyívnyi válogatást tett közzé a Szabó Zoltán által szerkeztett Kilenc költőben (London, 1959). Az ott közölt művekről állapította meg Cs. Szabó László: „Neki van a legnagyobb nyelvbősége a kilencből… akusztikus hatású a költészete.” Iróniájának mellékterméke, ahogy Takáts Lujza álnéven olvasói levelekben kötekedett kortársaival, olykor saját magával is, doppelgängerként. Összes műve talán egy karcsú kötet anyaga. Hogy lappanganak-e még kéziratok, nem tudjuk, csak az ő kijelentését bírjuk: „az írással azonban eddig sem hagytam föl… az Újszövetség fordításába is belefogtam, több mint a felével megvagyok” (1979). Ám ez a vékonyka életmű önmagában is értékes kísérlet, ahogy a párizsi kritikus, Albert Pál megfigyelte: „valami egész új műfajt találhatna ki magának, nevét se tudva, csak helyét gyanítva, az objektiváltabb prózavers és a színház határán”.

Lényeges dolgokról tehát prózaverseiben beszélt, rímtechnikáját bökversekben csillogtatta („Nyálazzuk a litániát / daloljuk a liturgiát; / lófarkot és kalapácsot / hirdetjük a szolgaságot.” Különbség, 1979), vagy maró öngúnnyal önmaga ellen fordítja a főnévi igenevet egy 22 soros vers minden sorában: „Élni, élni s nem beszélni / baráti szót nem cserélni / … / Isten napját elfecsérni / Műveinket elvetélni” (Kenyérkereset, 1975). A rímet, talán a francia példa nyomán, mégis kiselejtezte költői eszköztárából, mert csak a gondolatok gúzsbakötésére szolgál; legtöbbször a klapanciagyárosok mentsvára. Egy jegyzetben folytatja a gondolatot: „De verset nem csak ezért nem írok. Ki, mióta eszemet tudom, annyi költemény ütemén ringatóztam, a magyar költők iránt való áhítatból is tartózkodom a rímes beszédtől, mint Péter, aki inkább fejjel lefelé csüngött a kereszten.”
Ars poeticáját hosszabb prózaversben fogalmazta meg, a Képtelen természetrajzban is felhasznált Nagy Lajos-szofizmából kiindulva: „A teve a sivatag hajója. A teve tengere a sivatag. A hajó sivatagja a tenger” – a lehetséges változatok tudatosan vállalt, szőrszálhasogatóan szofista elemzése után („Aki előbb látott sivatagot, mint tengert, miért nevezze a tevét hajónak?”) jut el a lényeghez:

A hajó jár, a teve ring. A valóság is csak variáció.
A bárkák aszú csontjain átcsap a hullámzó homok.
A teve korhadt roncsai a levegő kék tengerében áznak. Beszédes bordáikban megbotlik a búvár.
S ha majdan ő is elfekszik, a buborék belőle hova száll? Sejtjeiből családja sarjad. Levetett kagylói csillognak a csöndben. Darává, homokká őrlik társai.
A kitalált nép mért minket talált ki? Ha liszt lesz belőlünk, mért nem lesz kenyér? A vért homokkal szokták felitatni.
A költő játéka a nyelv.
A nyelv játéka a költő.
(Teve-változatok,
avagy a poétai mesterségről, 1975)

Bikich Gábor a szó leghagyományosabb értelmében vett alanyi költő, aki legszívesebben gyertyafénynél, lúdtollal pergamenre írna, és aki Tóth Árpádhoz hasonlóan szívesen „farigcsál” egy dalon. Noha e „dal” nem mentes az iróniával palástolt szociális érzékenységtől sem: a túlélő bűntudatos szorongásával beszél a századközép infernójáról, amikor a történelem ingája ordas eszméktől vezérelve előbb jobbra, majd egy szép új világot hirdető üdvtan szerint balra lendült ki – s ő, a költő mindezt átvészelte.
Életrajzi ihletésű jegyzetében így számol be arról, amit átélt: A budai ostrom idején, hogy az oroszok szállásunkról kituszkoltak, egy barlangban óvatos gazdagok biztonságba helyezett, de már ki is fosztott ládáin húztuk meg magunkat… Reggel bátyám egy véletlenül megmaradt esőköpenyében indultam el, és már alkonyodott. Az eget hidegségében is gyöngéd, rózsaszínű pír borította be. Oly rég nem ettem már akkor, hogy az sem segített rajtam, ha ugráltam, topogtam. Csak fáradtabb lettem tőle, fázni pedig ugyanúgy fáztam. Nem kísérleteztem hát tovább. Fölhagytam minden küzdelemmel. Nem volt hová húzódnom, hát berendezkedtem a szabadban, mint valami szellős teremben. A hideg is lehet ruha rajtunk. Szívembe fogadtam a csikorgó fagyot, és, noha golyók vijjogtak nem is olyan messzire, és a dübörgés, kattogás, sivítás, pukkanás, lelőtt repülőgépek zúgása-robbanása egy pillanatra sem hagyott alább, keblembe béke, a boldogság egy fajtája költözött.
Másik jegyzetében pedig arról beszél, amit tulajdon szemével látott: „Budapest ostroma után az oroszok beteg lovakat hajtattak velem Törökbálintra. Mentemben német és magyar hadifoglyokkal találkoztam. Megrendítő emberi roncsok. Éhségtől és hidegtől zöld arccal egymásba kapaszkodva vánszorogtak, némelyik fél lábon ugrált, mert aki leroskadt, abba őre közvetlen közelről egy sorozat töltényt ereszett. A holttestek ott maradtak az úton. A hadifoglyok átugráltak rajtuk, de a tankok, szekerek, teherkocsik az út sarába sajtolták őket, és én sírva néztem, hogy vérük és kiloccsant velejük, a »fényes ember-agy«, ahogyan Kosztolányi mondotta, a lovak vizeletével csurog az árokba.”
Ezzel az életrajzi háttérrel készít katalógust az el nem szenvedett gyötrelmekből egy nagylélegzetű prózaversében:
Élek. A béke boldog évadán nem az én horpaszomon nyílott ki a sérv. Nem engem oktatott az ínség közös ágyra járni. Nem én figyeltem a köhögéssel betájolt sötétben, hogy az ingyenleves szagából mikor röhög rám, mint ismerős ló a ködből, a halál. Nem engem nyomott férges priccsére a jogrend. […] Nem engem találtak dermedten egy közúti padon. […]
A büszke Duna-parton is egy barátomat lőtték a sötét folyamba énhelyettem. Nem engem tereltek puskatussal, s nem én szenvedtem ki húszéves koromban, végelgyengülésben. […] Nem velem fűlt a hamvasztó kemence. Az okos bombák felebarátaim fejére estek. Az orosz erdőkben csak távolabbi rokonaim tüdejét járta át a szurony és golyó. A kenyérosztó hősök nem az én sikoltó húgomról tépték le az inget. Nem engem hajtottak egy romba dőlt ház alól Proszkurovba. Nem az én hasam püffedt fel ott a híg levestől…
Az elhullott Budapesten nem az én tetememről hámozták le a gúnyát egy új világ hírnökei. Győztestársaik is csak az országot adták el alólam, nem engem. Én megmaradtam. A vergődő kincsével kisorsolt háló engem eleresztett. Most vidáman csapkodok a fűben. Nincsen víz? Vodka és whisky van. S én, akivel még nem végzett a béke: a gyilkos rajongók s a haszonért aggódó alkuszok bölcs frigye sem, most mit kivánjak?
Álmom csendes, étvágyam kitűnő.
(Sors bona, 1956)
Ismételjük meg tételét: „A valóság is csak variáció.”
Bikich Gábor élete a megvalósult variációt példázza.