Bulvárközszolgálat

Játsszunk el a gondolattal, hogy mi történt volna a magyar sajtóban akkor, ha tíz hónappal az 1998-as választások után a magyar közszolgálati televízióban reggeli műsort vezetett volna mondjuk Seszták Ágnes, délután közéleti vitával jelentkezett volna például Elek István, a szombat esti főműsoridőt pedig kibérelte volna vetésforgóban Bayer Zsolt, Lovas István és Bencsik András. Minden bizonnyal fekete kerettel jelent volna meg a 168 Óra és a Hócipő, Tamás Gáspár Miklós szőnyegbombázásra szólított volna fel a Narancsban, a televízió bejáratához csak szabad madaras aktivisták testén át vezetett volna az út, és statáriumot hirdetett volna a baloldali egységfront.
Ehhez képest 2003 elején, tíz hónappal a 2002-es választások után közéleti műsora van a köztévében a magyar hírlapos Szombathy Pálnak, a Nap-keltének állandó szerzője a népszabadságos Aczél Endre (nézzék csak meg: az MTV honlapján a Nap-keltére kattintva a Fotexnet érkezik…), a Lendvai Ildikóval elhíresült bizalmas politikai viszonyt ápoló Friderikusz Sándor nemsokára új adásokkal jelentkezik, valamint a szocialistabarát Juszt László is az MTV műsorvezetője lesz. Az altáji ügyekben mértéktartó és roppant tárgyilagos Blikk főszerkesztője, Pallagi Ferenc reggel uralja a képernyőt (főszerkesztő-helyettesének, Bánó Andrásnak is több műsora van a közszolgálatiban), a ciciket a címlapján alig megtűrő Mai Lap-vezér, Riskó Géza (csak azt a Zámbó Jimmy-emlékestet tudnám feledni!) vasárnap esténként vívja reménytelen csatáját a magyar nyelvvel; míg a magyar kultúrkincs legújabb gyöngyszeme, a Story Magazin első embere pedig a hétvége nagy nézettségű műsoridejében oszthatja az igét a magyaroknak Ötcsillagos találkozások címmel.
Jó lenne tudni az MTV mai vezetésének véleményét az összeférhetetlenségről. Érdekelne a minőség kapcsán felállított belső mérce – ma már órákig lehet ömlengeni közszolgálatilag egy művészileg felejthető, emberileg pedig (fogalmazzunk politikailag korrektül) „kihívásokkal küszködő” elhunyt énekesről. Kíváncsi lennék a fizetési listára is: gyaníthatóan nem embertársi szeretetből, hanem jóféle adóforintokért cserébe hagyják a fenti urak verejtékes munkájukat a köz oltárán. A kedves nézőnek pedig csak az tűnik fel: miért nem kérdez a Magyar Nemzet az Össztűzben.
A konzervatív publicisták, újságírók és főszerkesztők minden bizonnyal korlátolt, buta és kameralázzal megvert emberek, jelenlétükben elsötétül a közszolgálati képernyő. Ellentétben a baloldali társaikkal, akik sármosak, jól fésültek, és még a beszédhibájuk is olyan édes, hogy mindenképpen meg kell mutatni az adófizetőknek. A magyar tévénéző pedig hasonlatos egy szenilis aggastyánhoz: minél bárgyúbb műsort csinálnak neki, annál szélesebb a vigyora és a pénztárcája. Minden bizonnyal így van ez jól, hisz senki nem tiltakozik, a dolgok csendben mennek a maguk útján, legfeljebb egyre többen olvasnak elalvás előtt Márait a tévézés helyett.
Amerikában tizenöt éve ehhez hasonló volt a helyzet – a médiát gyakorlatilag a demokraták uralták, konzervatív műsort vagy médiaszemélyiséget nagyítóval sem lehetett találni. Aztán a piac ráeszmélt arra, hogy a konzervatív ember is mos fogat, vásárol mobiltelefont, és van hitelkártyája, ezért megpróbálták őt is neki szánt vagy az ő értékrendjét követő műsorokkal megszólítani. Az áttörés megtörtént: a FoxTV a második legnagyobb az Államokban, de a legnépszerűbb rádiós műsort is egy deklaráltan jobboldali fickó vezeti.
Talán ez a jó stratégia itthon is: amíg nem vagyunk elég erősek a saját médiahálózat kialakításához, a műsorokhoz való jogot kell kicsikarni. A többi már csak szakmai kérdés. Nem politikai.