Azt gondolná önről az ember, zavarja a népszerűség, nem is örül annak, hogy újabban már könyvben is „megörökítették”. Nem érzi ezt túlzásnak?
– A könyv is része a hegymászásnak, hiszen segíthet e sport megismertetésében. A Békás-szorosban, a Gyilkos-tónál nőttem fel, ahol nagyok a hegyek, de attól, hogy valaki ott lakik, még nem lesz feltétlenül hegymászó. Nekem fizikai és szellemi motivációm volt erre a sportra, s ezt táplálták azok a könyvek is, amelyek a kezembe kerültek a világ messzi tájairól: történetek a tűzföldi Fitz Royról vagy az Alpokba és a Himalájára eljutott expedíciókról. Most pedig én is hozzájárulhattam e könyvtár gyarapodásához. Amikor tizenhárom évesen mászni kezdtem, eszembe sem jutott, hogy fényképezőgépet vigyek magammal a hegyre, de rá kellett jönnöm, hogy anélkül múlékony kaland, kocsmai mese marad az egész. Pedig ezt az élményt meg lehet örökíteni, sőt jól le is lehet írni. Persze a nem írásból élő embernek nehéz döntés kiállni egy könyvvel a közönség elé. Bátorság kell hozzá. Most, úgy érzem, megérett rá a helyzet.
– Mi vezeti életveszélyes helyekre? Miért van igénye arra, hogy szenvedjen, fázzon, halálközelbe kerüljön?
– A hegymászás nagyon jó arra, amire lassan a nyugati társadalmakban tömegigény mutatkozik: kiszakadni a civilizáció védőburkából, elmenni olyan helyre, ahol magunkra maradhatunk a természettel, amelyről már szinte elfelejtettük, hogy mi is a részesei vagyunk.
– Sokkal kényelmesebb és veszélytelenebb mód erre a lakatlan sziget vagy a magányos hegyi túra.
– Csakhogy a szigeten is előbb-utóbb eluralkodnak a hétköznapok. Hozzám mindig közel álltak a természeti sportok. Valószínűleg szükségem van a veszélyérzetre is, de nem ez a fő motívum, hanem hogy élvezem a feladatot, a hegyi mozgást. Túl vagyok már jó néhány expedíción, amelyek mindig felszabdalták az életemet: indulás előtt lezártam, majd hazaérkezés után újrakezdtem.
– Érthető a számvetés, hiszen már több társa halálának is tanúja volt. Ez sem ijesztette el?
– A balesetek hozzátartoznak a mászáshoz. Szerencsés vagyok, mert 1996-ig nemhogy balesetem nem volt, de még a közelemben sem fordult elő tragédia. 1996-ban azonban mellettem halt meg az egyik társam. Ez elgondolkodtatott. Az élet végével gyakrabban találkozik az ember ebben a sportban.
– Jelenleg ön az egyetlen profi hegymászó Magyarországon, ám ahhoz, hogy meg is éljen belőle, fel kellett jutnia a Mount Everestre. Tudatos volt a pályaépítés?
– Erdélyben születtem, és a Ceausescu-korszak kevés lehetőséget nyitott a magyarságnak. A pályaválasztás is korlátozott volt. Eleinte csak annyit tudtam, hogy nem akarok erdélyi magyarként, lehetőségek hiányában tengődni. Elvégeztem a gyergyói fémforgácsoló iskolát, letettem a szakérettségit. Máig nem vagyok ügyetlen, a házam fémszerkezetét magam készítettem, s amikor ipari alpinistaként dolgoztam, nemegyszer hasznát vettem a tanultaknak. Nem volt olyan civil polgári foglalkozás, amely érdekelt volna, de soha nem gondoltam, hogy egyszer megélek abból, hogy hegymászó vagyok. A régi barátaimnak máig nem sikerült, és nekem sem volt nagy esélyem rá. Húszéves voltam 1988-ban, amikor áttelepültünk Magyarországra. Megnyílt előttem az út a Tátrába. Az erdélyi hegyek után a Kaukázus már expedíciónak számított, ott tapasztalhattam meg, hogy más terepen is hasznát veszem annak, amit tudok. Kiderült, hogy könnyen akklimatizálódom, és jó a technikám is. A romániai forradalom után ismét változott a helyzet, mert a román útlevelem miatt Csehszlovákia és Ausztria bezárult előttem. Csak a Szovjetunióba engedtek be. Az volt a magyar hegymászás jó korszaka. Évente szerveztünk expedíciót a Pamírra, a Tien-sanra. Amikor ott is bekövetkezett a fordulat, bonyolultak és drágák lettek ezek az utak is.
– A hegymászó télen azért dolgozik, hogy a keresetét nyáron a hegyre költhesse?
– Bizony, a keresetből kell finanszírozni a mászást. Van, akinél ez folyamatos családi konfliktust jelent. Gazdagabb társadalmakban a környezet jobban értékeli és tűri az effajta hobbit. Sok profi ugyanis ott sincsen. Kimondottan hegymászó-foglalkozás például az ipari alpinizmus, amelyet magam is űztem. Ablakmosás, magas, szűk helyre beékelődött fák kivágása, meredek tetők javítása, silók, tartályok külső-belső javítása. De dolgoztam ingatlankezelőnél is, ahol a málló vakolatot kellett helyrehozni. Persze ebben a szakmában is folyik a kiszorítósdi, a verseny a megbízásokért. Mivel egyre több expedícióra mentem el, s azok zömében nyáron indulnak, lassan kiszorultam a piacról, végül becsődöltem. Külső pénzt nem tudtam szerezni, ehhez valószínűleg nem vagyok elég tehetséges, az expedíciók pedig egyre drágábbak lettek.
– A hegymászás ugyanis nemcsak veszélyes, de igen költséges szórakozás is. Mert nemcsak a felszerelést, az utazást, az ott-tartózkodást kell fedezni, hanem még magas csúcsdíjat is szednek a helyi hatóságok.
– Ez érthető, hiszen a nemzeti parkoknak ebből van bevételük. Egyébként kimondottan csúcsdíj csak Ázsiában létezik. Abból ered, hogy az angol felfedezők kénytelenek voltak lekenyerezni a helyi kormányokat, pénzzel legyőzni, vagy inkább enyhíteni a hegyekkel és az ott lakozó istenekkel kapcsolatos babonás félelmeket. Ennek fejében kaptak összekötő tisztet, aki kísérte őket, és biztosította a kapcsolatot a hatóságokkal. Összekötő tisztek máig vannak, az alaptáborban ellenőrzik a csoportokat. Ilyen rendszer van Nepálban, Pakisztánban, Kínában, illetve Tibetben, valamint Indiában. Oroszországban nem a csúcsért, hanem a szervezésért kérnek nagy összeget. Ezzel szemben Dél-Amerikában nemzeti parki belépőt kell venni, ennek ára attól függ, hány napot kívánunk eltölteni a területen. Elegendő pénz híján persze az emberben dolgozik a vagányság, ilyenkor próbálkozik a „feketemászással”. Például elblicceli a csúcsdíjat. A Nanga Parbatot valószínűleg mi másztuk meg a világon a legolcsóbban annak idején: százezer forintba került a repülő, ötvenezret költöttünk, és ebben benne volt a teherhordók bére is.
– Végül is hogyan tudott továbblépni?
– A Nanga Parbat után, amikor már sem munkám, sem pénzem nem volt, csak nevem a szakmában, hiszen Hópárduc voltam, vagyis megmásztam a volt Szovjetunió öt legmagasabb csúcsát. Végül két hegymászóbolttól is kaptam támogatást. Tulajdonosaik adták össze a kétszázezer forintot a következő expedícióra. Persze ez is olyan „magyaros” mászás volt.
– Mi történik, ha valakiről kiderül, hogy bliccelni akar a hegyen?
– Kiutasítják az országból. Most is volt egy orosz, akit elkaptak. Ám csökkenteni lehet ennek a kockázatát, ha az ember ismeri a helyi szokásokat, ha tudja, hogyan kell beszélni az ázsiai emberrel. Sokan úgy mennek oda még ma is, mintha gyarmatra érkeznének.
– És mit szólnak a magyar kollégák? Egyáltalán létezik kollegialitás a hegymászók között?
– Van olyan társaság, amelyik ügyes a pénzszerzésben, de nem olyan ügyes a mászásban. Őket kétségkívül bosszantja ez a mentalitás. A mászók között is él az irigység, a vetélkedés. Azt mondogatják, hogy kiutasíthatják a magyar mászókat miattunk. De ez a veszély egyáltalán nem fenyeget.
– A vetélkedésről némi képet kaphattunk 2001-ben, amikor két magyar Himalája-expedíció indult el, és mászott szinte egymással szemben – mindkettő állami támogatással. Sokan kérdezték akkor: ilyen gazdagok vagyunk?
– A magyar hegymászók a második világháború után igen mostoha körülmények közé kerültek. Úri passziónak számított ez a sport, amelyhez itthon a körülmények sem voltak adottak. Csak 1996-ban indult el az első magyar Mount Everest-expedíció, amikorra a lengyelek, a csehek és a környező európai nemzetek már szép eredményekkel dicsekedhettek. Ehhez a Himalája-expedícióhoz a Környezetvédelmi Minisztérium adott egymillió forintot, amely a költségek tíz százalékát fedezte. A többit zsebből kellett állniuk a résztvevőknek. Ez erősen megrostálta a jelentkezőket, hiszen akinek van pénze, nem biztos, hogy jó mászó is. Ezen az expedíción már én is részt vettem, s akkor a legmagasabbra jutottam, 8300 méter fölé. Óriási vihar volt. Ha akkor többet tudtam volna az Everest sajátosságairól, talán sikerül feljutnom. De így is nagyon jól teljesítettem. Utána azonban nem látszott esély arra, hogy megint összejöjjön a pénz egy Himalája-útra. Aztán Mécs László váratlanul hozott támogatókat. A másik csapat, amelyik talán pénzszerzésben ügyesebb volt, mint mi, a hírre, hogy megyünk, szintén szervezkedni kezdett. Mindenki szeretett volna első lenni a csúcson. Mögöttük profi PR-ügynökség állt, jó helyzetben voltak. Mi kaptunk támogatást az Ifjúsági és Sportminisztériumtól, aztán elérték ők is, hogy kapjanak. Végül 6400 méteres magasságig jutottak…
– Csakhogy az önök csapata sem ért fel. Talán ennek is köszönhető, hogy tavaly, amikor végül sikeres lett a vállalkozás, a hazai sajtó mintha némi kárörömmel számolt volna be a nehézségeikről, a kudarcaikról. Azt a képet sugallta, hogy miközben bőrnadrágos turisták tömege szállja meg a Mount Everestet, a magyaroknak már megint nem sikerült feljutniuk. Érzékelte ezt a hangulatot?
– Ennek hátterében az előző évben gerjesztett szakmai viták álltak, amelyekbe azután a politika is belekeveredett. A 2001-es expedíciók nyomán cikkek és ellencikkek íródtak, a politikailag elkötelezett sajtóorgánumok megpróbáltak mindent kihozni a helyzetből, a mászók pedig ennek lettek az áldozatai. A sportolókat azonban nem a politikai nézeteik, hanem a teljesítményük alapján kellene megítélni. Mindezek miatt is született meg az a döntés, hogy 2002-ben egyetlen csapat induljon, vagyis a két társaság egyesüljön.
– Így olyan emberekkel is összekerült ebben az expedícióban, akiket egyébként nem választott volna?
– Az én válogatási szempontjaim mások lettek volna. Egyébként is másfelől, Tibetből szerettünk volna menni Ozsváth Attilával, de hát most így alakult. Ennek is örültem.
– Képes összefogni egy ilyen társaság a bajban?
– Attól kezdve, hogy összeáll öt ember egy vállalkozásra, csapat válik belőle. Az expedíció ugyanis nem baráti kapcsolat, ott csak a teljesítmény számít. S bár a hegymászás eredetileg katonai foglalatosság volt, és egyes kultúrákban máig megmaradt a katonai rendszabály, tehát a vezető feltétlen követése, az életben ez nem mindig érvényesül. A mászás csapatjáték, de éppen attól, hogy az egyéneket kell segíteni, tehát nem húzhatja vissza egyik ember a másikat. Ha hárman indulnak egy csúcshódításra, akkor mindenki addig megy, ameddig tud. Logikus és elfogadott, hogy az érje el a csúcsot, aki a legjobban bírja. Az a cél, hogy az expedíció legyen sikeres. Tehát mindenkinek ügyelnie kell arra, hogy a másiknak ne miatta kelljen visszafordulnia, és úgy kell taktikázni, hogy mentés nélkül vissza is tudjon jönni. A közvélemény a felfelé mászást tartja számon, de a lefelé vezető út a veszélyesebb. Azt mondják, az a jó mászó, aki le is tud jönni. Meg azt is mondják, hogy a csúcs félúton van.
– Meddig terjed a szolidaritás? Mi a fontosabb, a siker vagy a társ élete?
– A mentés felülírja a sikert. A nyugati ember számára egyértelmű, hogy az emberélet fontosabb. Az ázsiai, talán mert jobban elfogadja a halált, amikor látja, hogy a társának rosszak a túlélési esélyei, elmegy mellette, otthagyja.
– Beírta magát a magyar hegymászás történetébe. Mit gondol, meddig lehet ebből megélni?
– Az érdeklődés megmaradt irántam. Lettek támogatóim is, elsősorban felszereléssel, ruhával segítenek. A hétköznapi munkám annyi, hogy előadásokat tartok, kiállítást rendezek a fotóimból, levetítem a filmet, amelyet az expedícióról készítettem. Ez magától alakult így, de előttem volt a nyugati példa, ott is így élnek a profik. Persze a fotóknak, a filmeknek jóknak kell lenniük, azokat el kell tudni adni, s akkor jönnek a támogatók, abból meg ismét lehetőség az újabb útra. A profi focistának elég, ha focizik, a hegymászónak viszont fotósnak, filmesnek, előadónak, esetleg írónak is kell lennie.
– Viszonylag gyorsan jött most az új lehetőség, az újabb Himalája-expedíció. Mire számít?
– Két nyolcezer méter feletti csúcsot próbálunk megmászni egyetlen alaptáborból. Ezek egyikén sem járt még magyar hegymászó. Velünk tart egy női válogatott is, így az expedíció egyik fő célkitűzése a magyar női magassági rekord nyolcezer méter fölé emelése, amire egész jó esélyt látok. A fiúknak is jut feladat, mert a második magas csúcsot sportosabb stílusban szeretnénk megmászni, de összejöhet még egy extrém síelés is.
Erőss Zsolt 1968. március 7-én született. Jelentősebb hegymászóeredményei: 1981–1988: a Békás-szoros majd minden sziklaútjának megmászása, új utak megnyitásában való részvétel az Enyedi- és a Békás-szorosban. 1990: a Kaukázus, az Elbrusz nyugati csúcsa (5642 m), Usba-traverz. 1991: Tien-san, Hantengri (6995 m), Pobeda (7443 m). 1993: Pamír, Lenin-csúcs (7134 m). 1994: Pamír, Korzsenyevszkoj- (7143 m), Kommunizmus-csúcs (7495 m). 1995: Karakorum, Ogre (7000 méterig). 1996: a nagy jégutak az Argentiére völgyében. 1996: Himalája, Mount Everest (8300 méterig). 1997: Garva Himalája, Satopant (7060 méterig). 1999: Himalája, Nanga Parbat (8126 m). 2000: Nyugati-Karakorum, Disteghil (7885 m). 2001: Aconcagua (6960 m), Mount Everest ősszel (7800 méterig). 2002: Mount Everest tavasszal (8850 m).
rostbevitel
Súlyos rákot okozhat a rostszegény étrend
