Dél-Amerika színre lép

Dél-Amerika olyannak tűnik északról nézve, mint egy állandóan zsivajgó gyerekszoba, amely felbosszantja a szalonban ülő felnőtteket. A nagyok időnként a gyermekekre csukják az ajtót, és nem hagyják zavartatni magukat. Máskor szórakozottan megsimogatnak egyes gyermekfejeket, barackot osztanak, vagy pofont adnak, valójában azonban tudják, hogy a rend úgyis helyreáll. Tehát fontosabb dolgok felé fordítják figyelmüket.
Legalábbis így volt ez Fidel Castro megjelenéséig (1960). Ekkor az egyszerű caudillotípus metamorfózison ment keresztül, és helyet adott a baloldali népvezérnek, aki nem elégedett meg azzal, hogy bezsebelje a pénzt, és rokonainak zsíros üzleteket, állásokat szerezzen, hanem valami zavaros ideológiát is belerajzolt programjába. Ezzel felébresztette álmából Uncle Samet, aki gyorsan beavatkozott a „gyerekszoba” eseményeibe, megszállt egy-két stratégiai pontot, és kijelentette, hogy helyreállítja a demokráciát. Ez megtörtént már az ötvenes években is (Guatemala), két-három évtizeddel később is (Nicaragua), ennek kellett volna történnie 1960 óta Kubában. De nem történt meg, és nem biztos, hogy megtörténik.
Most több helyen egyszerre tör ki egyfajta forradalom. Csődhelyzet uralkodik Argentínában, szakszervezeti vezérből („Lula”) lett elnök Brazíliában, Uribe képtelen békét teremteni Kolumbiában, Chavez egyszerre forradalmi és ellenforradalmi (Venezuela), Amerika első számú szomszédja (barátja), Vicente Fox Mexikóban szintén megoldatlan ügyei között vergődik. (Úgy látszik, nem elég, ha az Egyesült Államok elnöke becenevén szólítja kollégáját, és spanyol szavakat fűz a kézfogáshoz.)
Igaz, mindezek az országok megszűntek „banánköztársaságnak” lenni. Ezt indirekt módon Pinochet tábornoknak köszönhetik, aki elsőnek mutatta meg a castroista Allendével szemben (1973), hogy a marxizmus legyőzhető Dél-Amerika forrongó földjén. Újfajta forradalomról beszélhetünk, amelyet a városi polgárság vezet; ennek elszántsága részben a hegyekről leáramló paraszttömegek tízezreinek elégedetlenségéből táplálkozik. A polgárságot az uralkodó oligarchia már nem képes visszaparancsolni a nagyvárosok utcáiról. Egy új hatalmi csoport van születőben, amely révén technokraták veszik át a főszerepet a fővárosi ügyvédek, a politikusok és a hadurak hármas szövetségétől.
Washingtonnak minden oka megvan rá, hogy odafigyeljen, hiszen előfordulhat, hogy más gócpontok – Korea, a Balkán és a Közel-Kelet – mellett újabb „terrorista” erők jelentkeznek, ez alkalommal az Egyesült Államok hátsó udvarában. Nemrég még semlegesíteni lehetett a Panama-csatorna átruházását Noriega diktátor börtönbe vetésével; de a magból több palánta is keletkezett, a venezuelai Chavez nem az egyetlen. Mások is felbuzdulnak attól a ténytől, hogy Washington mind több színtéren van elfoglalva, így a havas és a homokos tájakon kívül esetleg a dzsungelben is kénytelen lesz hadat viselni. De a régi elégedetlenkedők sem tűntek el a színről: ha visszatekintünk, látjuk, hogy Castro mégiscsak iskolát nyitott, és ez működik Moszkva beavatkozása nélkül is. Che Guevara szellemét nem sikerült visszadugni a palackba.
Emlékszem, milyen félelem fogadta Chilében a hatvanas években annak hírét, hogy küszöbön áll Salvador Allende elnökké választása. Augusto Pinochetnek sikerült kettétörnie a castroista doktor politikai karrierjét, ezzel megmentette az egész déli kontinenst a marxista hullámtól. Ugyanezt a félelmet tapasztaltam a hetvenes években Brazíliában, ahol „Lula” neve okozott ijedelmet a választások előestéjén. Most Chile kivételével (ahol a poroszok szervezték meg a hadsereget még a XIX. században, amely a mai napig a földrész leghatékonyabbjának tekinthető) Dél-Amerika bizonyos mértékben erősödő castroizmus elé néz. Itt sokkal több katonát kell majd állomásoztatnia Washingtonnak, mint a most megelőlegezett hatszáz fő, amelyet Izrael védelmére küld. Nem beszélve arról, hogy a megaláztatások (lásd Argentína esetét a Nemzetközi Valutaalappal) sora nem éppen a rokonszenv irányába vezet.
Mexikó külügyminisztere azért mondott le, mivel nem volt képes javítani a Washingtonhoz fűződő viszonyon. E tekintetben a bizalmatlanság kölcsönös, és a gyökerei több száz évre nyúlnak vissza, azt is mondhatnánk, tátongó űrre, amely elválasztja az angolszász és a hispániai világot. Függetlenségük kikiáltásának idején (1812) Bolivar utódai az amerikai alkotmányt vették mintának, hiszen akkortájt Madrid „reakciós” volt. A spanyol–amerikai háború (1898) reményeket keltett a dél-amerikai elmékben, de azután egy félgyarmati viszony alakult ki a két Amerika között, és egyenlőségről ma sem lehet beszélni közöttük. A dél-amerikai értelmiségi és politikai osztály kétféleképpen néz az észak-amerikai Nagy Testvér felé: egyrészt a hipotetikus egyenlőség vágyával, másrészt annak a tapasztalatnak a birtokában, hogy a hatalom vitathatatlanul a kontinens északi felének kezében van.
A tehetséges fiút délről is a Harvardra küldik. Nem csupán azért, hogy ott közgazdaság-tudományt tanuljon, hanem hogy a szervezés titkát is elsajátítsa. De ne felejtsük, Fidel Castro is diák volt (Mexikóban), mielőtt politikai aktivista lett! Ott tanulta a marxizmus–leninizmusát.
Említettük Mexikó külügyminisztere, Castaneda hirtelen lemondását. Amit ő kívánt megoldani, az a két Amerika közötti bizalmatlanság alapja. A dél-amerikai tömegek nagy részének célja, hogy előbb vagy utóbb átlépje (titkos utakon) az északi határt, és behatoljon az ígéret földjére, ahol munkalehetőség, iskola és felemelkedés vár rá. Washington viszont tart az új bevándorlási hullámtól, a spanyol ajkú népesség áradatától, a délről csempészett drogtól, a bűnözéstől. Ez egyszerre megoldhatatlan napi politikai és történelmi probléma, mivel olyan migrációról van szó, amely ösztönös és megállíthatatlan. Washington gátat akar szabni neki, bár időnként felmerül egy-egy új formula, például a letelepedési engedély megadása azoknak, akik egy bizonyos időpont előtt érkeztek az Egyesült Államok területére. Ez azonban – amint azt mindkét kormány jól tudja – csak a gondok eltussolása vagy átmeneti megoldása. A birodalom végül is beadja a derekát az őt ostromlóknak. A kérdés, amely egyébként az Egyesült Államokban tabu: vajon érzi-e Washington a saját birodalmi terhét, megérti-e a felelősségét, és képes-e vállalni a sok helyszínen való „rendcsinálást”?