Egy nap a szerkesztőségben

Kedves lapigazgató bácsi! Őszinte leszek: elfogyott a zsebpénzem. Ezért arra gondoltam, nehogy már csak a Big Brother-es Zsanett keressen százezer forintot, én is írok Love and Sorry nevezetű lapjába egy cikket.
A dolgozatom címe: Egy nap a szerkesztőségben. A mi szerkesztőségünk Budapesten, egy nagy kockaházban van. Ide járnak az újságírók dolgozni. Nem mindig volt ez így, mert régebben katonabácsik jártak ide, ám akkor a nagy kockaházat még nem hívták szerkesztőségnek, hanem laktanyának. De most már ez megváltozott.
Az viszont nem változott, hogy az újságírók is ott mennek be a házba, ahol régen a katonák. Csak a lift új, mert ez beszélni is tud, például megmondja, hogy hányadik emelet következik. Így senki nem megy rossz emeletre, csak azok, akik egyébként sem tudják, hogy hova akarnak menni. De őket a biztonsági őr bácsik eligazítják, és végül mindig megtalálják a helyes irányt. Szerintem még az is új egyébként, hogy mindenféle kólát is lehet venni a gépekből, mert asszem, ilyen a katonáknak nem járt. Vagy ha járt, akkor is ráfaragtak, mert olyan régen még nem találták fel a kólát. A kávét viszont igen, mert az nagyon ősi dolog, és szeretik is az emberek. Még az újságírók is. Ezért isszák.
De nem csak vidámság az újságírók élete, mert dolgoznak is. Vagyis cikkeket írnak. Ülnek sorban a számítógépek előtt, és szorgalmasan gyártyák (vagy gyárcsák, most nem tudom biztosan, mert a Zsanett megkavart) a mindenféle különböző történeteket, mint például kit ütött el a villamos, és lesz-e holnap időjárás.
Meg a képviselő nénikkel, bácsikkal is sokat foglalkoznak, mert ilyen nehéz a munkájuk nekik. De hát ők akartak újságírók lenni, nem? Na enynyi, mert nem szeretnék a pénzemért a Zsanettnál többet dolgozni.
Utóirat: Csak tessék nyugodtan szólni, hogy mikor mehetek a százezerért. Ja, és fotós sajnos nem lesz, mert azt mondták itt, hogy mindenféle hülyeségre nem fognak embereket rángatni. Amit mondjuk nem értek, mert szerintem a százezer forint meg az újságírás nagyon is komoly dolog.