Egyebek között?

A túlzásoktól soha vissza nem riadó hírlapírók több mint száz esztendeje írják, mondják, bizonygatják, hogy nemzetünk legfőbb – vagy tán egyedüli – kincse s átka a hazai agrárium. A magyar földművelés, állattartás, szőlészet, borászat, gyümölcs- és zöldségtermelés. Aki a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és az Argumentum Kiadó most megjelent, közös kiadványát, az Agrárvilág Magyarországon, 1848–2002 című kézikönyvet (enciklopédiát?, lexikont?, történelmi ismertetőt?) végiglapozza, megérti, miért fogalmaztak-fogalmaznak oly szertelenül e tárgykörben a zsurnaliszták. Mert csakugyan kincse is, átka is volt e népnek az elmúlt százötven évben a mezőgazdaság. Aki ezt a drámai kettősséget nem ismeri, szülőhazájának sem múltjáról, sem jelenéről, sem jövendőjéről nem formálhat felelősséggel véleményt.
Alighanem szakembereknek is, laikus közembereknek is szánták azt a szép kiállítású, gazdag képanyaggal és kiválóan használható függelékkel (pályaképekkel, törvénytárral) ellátott könyvet, amelynek szerkesztője Estók János, szerzője – Estók mellett – Fehér György, Gunst Péter és Varga Zsuzsanna. Aki számára esetleg riasztóan szakszerű a legapróbb részletekre is tekintettel levő mezőgazdaság-történeti leírások sora vagy az agrárpolitikai folyamatok hiteles ismertetése, a lapszéleken futó időrendi felsorolásból és a könyv végén található miniszteri pályaképekből is elegendő adatot szemelgethet ki magának, hogy százötven esztendő magyar agráriumáról távlatosan gondolkodhassék. Már a miniszterek listája is ezernyi meghökkentő felismeréssel szolgál. Kiderül ugyanis, hogy – kormányok jöttek, kormányok mentek – a földművelésügyi tárcát, mint a mezőgazdasági fejlődés irányítóját és felelősét, igazából nem sokra tartották. Koronként úgy kezelték, mint a belpolitika, az ipar és a kereskedelem vagy a hadügy szolgálóleányát. Szakember ritkán került az oly sok néven nevezett minisztérium élére, a hozzáértésnél gyakorta többet nyomott a latban, ki kinek a familiárisa, párttagtársa. Az egymást gyakran – válságos politikai időkben pár hetes, pár hónapos vetésforgóban – váltó miniszterek legfőbb érdemeként nemegyszer csak azt jegyezheti fel a XXI. századi krónikás: hagyták, hogy hivatalukban szakemberek tegyék a dolgukat.
Ezt írják a legelső, inkább büntetőjogászként, mint mezőgazdaként kiváló földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszterről, Klauzál Gáborról is, aki mindössze négy hónapig állt az általa fölépített hivatal élén. A korabeli magyar agrárium szerteágazó bajainak orvoslásához úgyszólván hozzá sem foghatott, a feljegyzésekből úgy tűnik, minisztertársai nem is reméltek tőle effélét. Öregnek tartották posztjának betöltésére. 1848 áprilisában, kinevezése napján Klauzál Gábor még negyvennégy esztendős sem volt… Klauzált Trefort Ágoston követte, aki két ízben ült ugyanabban a miniszteri bársonyszékben. Először, 1848 szeptemberében, csupán tizenhat napig. Másodjára, a kiegyezés után, már több esztendeig. Trefort azt tartotta, hogy csak az ipar és a kereskedelem fejlődése biztosíthatja a mezőgazdaság felemelkedését. Jóval később a centralista Trefortétól igencsak elütő politikai nézeteket valló főhivatalnokok is az ipar elsőbbségét hirdették. És mert a mezőgazdaság, mint az 1960-as években elindított gazdasági reform meglepően jól működő kísérleti terepe, messze eredményesebbnek mutatkozott, mint a hazai ipar, restrikciós pénzügyi politikával, a központi támogatás csökkentésével és az adóterhek növelésével vetettek véget a „felemás fejlődésnek”. Vannak, akik ettől az időtől számítják a magyar agrárium hanyatlását…
Az európai integrációval kapcsolatos, megannyi „földszagú” aggodalomra is választ nyújtó könyvnek azok a legérdekesebb részei, amelyek az egyszer már jól-rosszul megtanult, ideológiai parancsra elferdített vagy elfedett történelmi eseményekkel hozhatók összefüggésbe. Mit jelentett a magyar agrárium számára a jobbágyfelszabadítás (a ’48-as forradalom egyetlen olyan vívmánya, amelyet az önkényuralmi kormányzat sem kérdőjelezett meg, sőt megerősítette s újra is szabályozta), a dualizmus korában a Monarchia ötvenmilliós, védett piaca; a nemzeti jövedelemnek mekkora hányadát állította elő az I. világháború előtti, boldog békeidőkben a mezőgazdaság (a hatvan százalékát), és milyen tragikus mennyiségi és minőségi visszaeséshez vezetett, hogy a férfiakat besorozták, az állatállományt pedig katonai célokra sajátították ki. De megtudhatjuk azt is, milyen kétkulacsos politikát folyattak az első és a második kommün idején a földosztók. (A ’19-es rendeletet pár nappal a kihirdetése után másik – titkos – utasítás követte, amely kimondta: ahol a termelés másként nem biztosítható, ne nagyon osztogassanak földet…) A Trianon utáni válságról a dermesztően egyértelmű tények felsorolásával tudósít a könyv: hogyan lehetett gazdálkodni az erdőitől, legelőitől, legjobb gabonatermő vidékeitől megfosztott országban, a felerészben mészszegény, szikes, savanyú talajon. Pár év elteltével azonban a magyar búza a világ élvonalába került, és világrekorder magyar háziállatokról adott hírt a nemzetközi szaksajtó… Majd ismét háború következett, fejadaggal, beszolgáltatásokkal, munkaerőhiánnyal, romlással… És olyan bátor közélelmezési, közellátásügyi főhivatalnokokkal, mint amilyen Bárányos Károly volt, aki ahogyan tudta, fékezte a német gazdasági követelések teljesítését, majd a szovjetekét is.
Pontos képet kap a könyv olvasója az 1945 utáni Magyarország agráriumát ért megpróbáltatásokról is, kezdve az újabb földreformmal, amelynek legfőbb kárvallottjai az új földtulajdonosok voltak, akiknek a kicsiny parcellákkal együtt a mezőgazdaság helyreállításának terhe is a „birtokukba” került. „Kaptál földet, adj kenyeret!” – így utasította őket a falragasz. A felelős vezetőkhöz egyenesen a Szovjetunióból érkeztek a parancsok. Sok ezer tonna jóvátételként szállítandó búzáról, többek között. És az országnak nem volt vetőmagja. Aztán mégis bevetették a földeket, háziállatokat neveltek, még ha rendőr ellenőrizte is a szántás mélységét, a disznóvágást…
Jó könyv ez az Agrárvilág Magyarországon, érdemes arra, hogy minden jelentősebb kézikönyvtár polcán ott legyen. Négyszáz oldalon közreadott, seregnyi állítása közül csupán egyetleneggyel támad kedve vitázni az embernek. Az Ajánlással, amely szerint „az elért eredmények, egyebek között, a szakértelmiségnek és az állami gondoskodásoknak köszönhetőek”. Ezzel is csak akkor, ha az „egyebek között” kifejezés mögött nem a földek, falvak népét sejtheti az olvasó. A magyar agrártársadalmat, amely – százötven év könyv alakban közreadott történelmi példatára tanúsítja – mindig meg tudta menteni, fel tudta hozni, egészen a világszínvonalig, a válságba jutott mezőgazdaságot. Ezért is érdemelne „kicsivel” többet, mint ez a furcsa kitétel.