Csíkban, este, buszon. Hideg, sötét, munka vége, hazafelé. A földgolyóbison ilyen alkalmakkor kevés helyen cikázgat a jókedv – Csíkban meg amúgy sem cikázgat. Inkább kunkori morcosságokat látni, sok befelé fordulást, tegnapba nézést, de a férfihoz méltó gondok azért még megvannak.
Négyen ülnek együtt.
Öreg székely ember az egyik, mellette egy olyan lecsúszott egzisztenciaféle, elhasznált ruhás, hosszú hajú, ötvenes férfi.
Az öreggel szemben hatéves forma fiúgyerek, mellette az anyja. Fiatal, csinos, szőke, szintúgy hosszú hajú…
Körben pedig a zsúfoltság mint nézőtér, s a lassan pattanásig feszülő idegek.
A gyerek fejhangon hisztizik. Azon a frekvencián, amit már a denevér is hall. De sajnos sehol egy denevér, egy óriás denevér, amely hamm! – bekapná a kölköt…
– Ééééhes vagyok!
– Mindjárt hazaérünk, kicsim…
– De ééén most akarok! – és apró öklével elkezdi püfölni az anyját.
Aztán új játékot eszel ki. Rugdossa a szemben ülő öreg székelyt. Ütemesen, konokul, kicsi, de sajnos majd megnövő lábával, éppen térden. – Aaakarok, csokit aaakarok! – és rúg…
Baj lesz ebből, az már bizonyosság. Az öreg székely emberfeletti önuralomról tesz tanúbizonyságot, a busz is emberfeletti önuralomról tesz tanúbizonyságot, de a kölök már közel áll hozzá, hogy a mocskos üvegen keresztül kirepüljön a sötét, fagyos éjszakába, és ott maradjon aztán, lebegve a teremtésben mint varjúkárogás, mint még egy átok a Csíki-medence felett…
A nő mosolyogva nézi az ő mindenségét. Az öreg székelyre is vet egy pillantást, szeretne cinkosan összekacsintani, viszonzást vár, hogy mennyire kedves és puha minden…
Az öreg tekintetében nem ez tükröződik. Az öreg tekintetében egy akkora pofon tükröződik, amekkorával ki lehet telelni, az öreg tekintete most kifejezetten kemény és sarkos. A busz némán szurkol őneki…
– Fogja vissza a gyereket egy kicsit, kérem…
Olyan csöndesen mondja, hogy az már háború. Aztán az ócska busz motorja is elhalkul, mintha rápisszegtek volna. Minden szempár odaszegeződik, neki a nőnek, várjuk, hogy most visszafogja.
Az asszonyka mosolya nem törik öszsze, inkább elterül, még szélesebb lesz, s kedves, puha hangon, törődve, okosan, s éppen csak egy icike-picikét kioktatóan beszélni kezd…
Arról beszél, hogy mennyire vigyázni kell a gyerek lelkére. Ebben a korban különösképp. S hogy miért nem szabad elfojtani a gyermekek spontán megnyilvánulásait, mert az mennyi sok frusztrációt okoz később, felnőttkorban…
Amikor ott tart, hogy „sok frusztrációt okoz később”, bizony benéz a buszba az egész Csíki-medence. Évszázadok pillantanak be közénk, küzdelmes, haragos, elmúlott nagy évszázadok, s réges-rég halott székelyek… Mind kiveszi szájából az öreg pipa csutoráját, és inkább csodálkozva, mintsem mérgesen kérdezi: – Hát már itt is? Már itt is megbolondult mindenki… Lófő székelyek vágtatnak most a buszunk mellett, régen elzúgott csaták hősei, s meglóbálják vértől iszamos buzogányaikat. Székely anyák derengenek elő a fekete éjszakából, székely anyák, akik eltemették fiaikat, és csöndesen, befelé zokogva átkot mormolnak. Néz, csak néz a buszba a Csíki-medence, mi pedig odabent vacogó lélekkel eldöntjük, hogy nem csak a kölök fog átrepülni a mocskos üvegen…
Az asszonyka pillanatnyi szünetet tart. Nem teszi le a hangsúlyt, még van mondandója, csak levegőt vesz. És a levegővételnyi csöndességben a lecsúszott egzisztencia megmenti őt a haláltól…
A lecsúszott egzisztencia ugyanis kiveszi szájából a rágógumit. Majd lassú, akkurátus, megfontolt, szép mozdulatokkal belehúzza azt a nő szép, hosszú, szőke hajába. Keni… Rendezgeti… Igazítja… Hogy jusson minél több helyre belőle. S annyira magától értetődő, annyira természetes, ahogy mocskolja összefelé, hogy a nő némán, mozdulatlanul, bénultan tűri…
Ahogy a rágógumi hosszú szálakban elnyúlva végérvényesen elrendeződött az asszonyka hajában, a lecsúszott egzisztencia hátradőlt, és kedves, puha hangon, széles, ölelő mosolygással így szólt:
– Teljesen igaza van, asszonyom. Engem is éppen így neveltek…
Úgy mosolyodott el az ablakokon benéző Csíki-medence, mint a karácsonyi csengettyűszó. Dörmögtek egyet a lófő székelyek is, és elvágtattak az éjszakába, megkímélve a mórestől mindnyájunkat. Visszakerültek a szájakba a csutorák is – helyreállt a világ rendje. Az öreg székely kibámult a sötétbe, s úgy rázta vállát a nevetés, mint gyerekkora óta még soha.
A busz is felsóhajtott.
Átcikázott felettünk a jókedv. A kölök lába megállt a levegőben. Tudta, érezte, még egyetlenegyet rúg, és ezzel a cikázó jókedvvel lesz irgalmatlanul felpofozva.
Nem veszett még el a nemzet, nohát, na…
origo.hu
A többség elítéli Magyar Pétert és a visszavonulását akarja
