Szeretet és gyűlölet tárgya lehet ugyanaz az ember. „Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, miért teszem én ezt, / Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín” – írhatta Catullus Lesbiának, a politikában viszont választani kell. Főleg vereség után, kiélezett helyzetekben a gyilkos indulat kerekedett felül, és a bűnös – bűnbakkereső – gondolatok céltábláivá gyakran a közösség vezetői váltak. A gyűlölettel és fanatizmussal kevert ösztön tarolt, s csak kevesen hirdették, hogy „az értelem mégis erősebb, mint a fellázadt ösztönvilág”.
Minél több a vereség egy nép történelmében, annál nagyobb az igény a szeretetre, humanizmusra, s annál véresebb a hatalomba mámorosodott gyűlölet. Így volt ez Magyarországon is, ahol az első számú célpontokká gyakran a miniszterelnökök váltak. Miniszterelnökök, akik kiérdemelték a nemzet megbecsülését, s olyanok is, akik rászolgáltak szinte egyöntetű megvetésére. A politikai gyűlölet óriási orientálóerőt jelentett, felerősítette a hétköznapi kis gyűlöleteket lakó- és munkahelyen, az emberi érintkezés minden területén. Így esett szét s vált kiszolgáltatottá sok alkalommal a magyar nemzet.
Jelképek halála
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc veresége után a gyűlölet logikája egyenesen vezetett el Batthyány Lajos perbe fogásához és kivégzéséhez. Az indulat politikai és ugyanakkor személyes eredetű volt. A bécsi udvarban gyűlölték a magyar miniszterelnököt, mert ő testesítette meg minden kudarcukat, megaláztatásukat és megalázkodásukat, személye emlékeztette őket minden aljas mesterkedésükre és szánalmas segítségkérésükre. Batthyány a magyar nemzet igazságának szimbólumává vált, s vesznie kellett annak ellenére, hogy tisztségéről lemondott, mielőtt a magyar törekvések átlépték volna a királyi szentesítés által kijelölt határokat.
Rendkívüli bíróság rendkívüli törvények alapján ítélte halálra Batthyányt, de rögtön kegyelemre is ajánlotta. Döntsenek azok, akik megrendelték a politikai koncepciós pert! Haynau döntött, s az első magyar választott miniszterelnököt kivégezték. A sorsa teljesedett be? Hisz egy 1840-es ügynöki jelentés szerint szeméből az akasztófa tükröződött.
Halálra ítélték utódját, Szemere Bertalant is távollétében. Sőt jelképesen kivégezték gróf Andrássy Gyulát is, de a nemzet ereje a „szép akasztott embert” 1867-ben mégis a miniszterelnöki székbe emelte.
A gyűlölet a történelmi Magyarország összeomlásakor megint felülkerekedett. Jelképes személyiséggé, istenített és gyűlölt emberré Tisza István vált, akire korábban már a magyar parlamentben is rálőttek. A háború végi felfordulásban a villájában ölték meg behatoló fegyveresek 1918. október 31-én. Az akció spontán jellegében kevesen hittek akkoriban, de nem azért, mert Ady Endre évekkel korábban kimondta: „Ez a gazember még lakolni fog.”
Az engesztelhetetlen gyűlölet immáron pártok, mozgalmak zászlajára került. A hatalom és a gyűlölet egy egész évszázadra egymásba fonódó, kapaszkodó erővé vált, s megfojtott minden szép, humanista kísérletet.
Károlyi Mihály azon a napon lett miniszterelnök, amelyiken Tisza Istvánt megölték. Ők korábban többször párbajoztak is, de Tisza a válságos napokban támogatásáról biztosította a Nemzeti Tanácsot, élén Károlyival, Károlyi pedig koszorút küldött Tisza koporsójára, amit saját pártja is elmulasztott. Ők talán ekkor már – későn, mindig későn – tudták, hogy a hatalmas feladat, az ezeréves magyar állam megóvása összefogást igényel. De a gyűlöletszellemet már nem lehetett megfékezni. Szándékos felizzítása politikai eszköz volt, amellyel már 1918–1919-ben tudatosan éltek, s nem felejtették el azóta sem. Hatásos fegyver, mert sokkal könnyebb felébreszteni és táplálni, mint a nemes érzéseket, a szeretetet, megbecsülést. A kisszerűség, az irigység könnyen lobbantható gyűlöletre. Budapest-országnak pedig: „… szervi baja az irigység. Akik itt élnek, az ember középszerű testi állapotát sem bírják sárgaság nélkül elviselni.”
Evidensnek tűnik: gyűlöletre csak gyűlölet lehet a válasz. Erőszakra erőszak. Törvénytelenségre törvénytelenség. Csalásra csalás. Halálra halál. Vörösterrorra fehérterror. Ez a szemlélet tette lehetetlenné, hogy 1919-es bukása után Magyarország maradéktalanul demokratikus államként szülessen újjá.
Bethlen István és Teleki Pál miniszterelnökök hatalmas és múlhatatlan érdeme, hogy ki tudtak lépni ebből az ördögi körből. Kordába szorították a fehér ellenforradalmat, és száműzték a politikai életből a kommunista pártot. Az antant és a kisantant rabló ösztöneire adott választ is úgy irányították, hogy a magyar nemzeti célokat ne az indulatok, hanem a lehetőségek szabják meg. Teleki Pál ennek jegyében menekült a halálba, Bethlen Istvánt pedig – nehogy a második világháború után újra érvényesíthesse kivételes képességeit – a Szovjetunióba hurcolták, ott is halt meg fogságban.
A gyűlölet ott lüktetett a XX. századi magyar szélsőségek mindegyikében, s vált az „elhivatottak” legfőbb összetartó erejévé – a tömeggel szemben. A Tanácsköztársaság alatt szedtek először túszokat a lakosságból, s így tettek később a nyilasok is. Világnézetük azonos tőről fakadt, ezért egyformán aljasodtak, alacsonyodtak le. „Ha csak dolgozni kellene az emberekért! Már az sem könnyű! De élni is kell köztük. S ez csaknem lehetetlen” – jegyezte fel a polgár 1944-ben.
Igaz pörök, hamis tanúk
A bűnös- és bűnbakkeresés, a magyar XX. század újabb megpróbáltatása a második világháború után minden korábbinál erősebben lángolt fel. A sérelmek hatalmasak voltak, a számonkérésben szinte mindenki egyetértett. „Akármi következik is: azokkal szemben, akik mindezt kitervelték és végrehajtották, akik a magyarság becsületét e szörnyűségekkel beszennyezték, nem kell a végén érzelmesnek lenni” – írta Márai Sándor.
Ám megint gyűlöletre gyűlölet felelt, s közben elveszett az eredeti nemes szándék. Az indulatokat ezúttal is politikai célzattal szították, és szimbólummá emelt miniszterelnökök ellen irányították. Bárdossy László nyitotta a sort a koncepciós elemekkel átszőtt politikai perével, majd Imrédy Béla, Szálasi Ferenc és Sztójay Döme következett. Mindegyikük felelőssége kétségkívül megállapítható volt a háborúba sodródásért, illetve a háború alatti borzalmakért. Persze egészen eltérő mértékben. A háború kitörése előtt bő fél évvel megbuktatott Imrédy Béla vagy Bárdossy László esetében egészen más volt a felelősség és a bűnösség aránya, mint Sztójay Döme vagy Szálasi Ferenc esetében, akik a német megszállás után, illetve puccsal kerültek hatalomra.
A számonkérésre indulatok jegyében került sor, s ez óriási károkat okozott. Tudatos politikai eszközről volt szó: egyesek így használták ki a maguk javára a hatalmas személyes fájdalmakat. Éppen az indulatok felkorbácsolása tette lehetetlenné, hogy a magyarság szembe tudjon nézni az elkövetett hibákkal, bűnökkel, és megtisztulva kerülhessen ki a velük való szembesülésből. Így aztán sokan úgy gondolják, hogy ez az „elhúzódó számonkérés” még a XXI. században is használható politikai fegyver.
A számonkérés módja azt eredményezte, hogy megtisztulás helyett még inkább bemocskolták a magyarságot. „Hamis tanúvá lettél / Saját igaz pörödnél” – rémlettek fel József Attila szavai. Az igazsághoz tartozik, hogy ezúttal is meg kell említeni a megszálló csapatok szerepét. A nyilasok 1944 decemberében, a német megszállás alatt a Szabadság téren akasztottak. Két hónap múlva, a szovjet hadsereg képviselőinek jelenlétében, az Oktogonon lámpavasra húztak fel embereket. Egyikre sem került volna sor a megszállók nélkül.
A második világháború után minden korábbinál erősebb támasszal jelentkezett a kizárólagos igazság, a kiválasztottság hirdetése. S ennek megfelelően minden más vélemény, gondolat megsemmisítése. A politikai szándékkal, gyűlölettel és bosszúval áthatott perek szükségszerűen vezettek el a háborús bűnösök megbüntetésétől a politikai ellenfelek likvidálásáig.
Emiatt vált lehetségessé, hogy Bárdossy László minden kétséget kizáróan szellemileg, sőt erkölcsileg is a bíróság fölé kerekedett. Nem a háború áldozatai, hanem Major Ákos volt hadbíró bírósága fölé. Könnyű összekeverni a kettőt.
Kivégezték Imrédy Bélát, Sztójay Dömét és Szálasi Ferencet is. Még a minden kritérium alapján bűnös Szálasi perében is voltak pillanatok, amikor Jankó Péter bíró szánalmas mészárszékké silányította a számonkérést, a büntetést. Ha valamiben hibázott Budapest népe, az az volt, hogy „nem tudta agyonverni önöket” – mondta. Sok helyen elhangozhatott volna ez az indulatos kijelentés, csak a tárgyalóteremben nem. A népbíróság éppen Jankó Péter személyén keresztül futott be jellemző utat: Jankó volt a bíró Szálasi Ferenc háborús bűnös perében, majd a Donáth György és társai elleni perben is. E koncepciós per már a politikai ellenfél likvidálását volt hivatva szolgálni 1947-ben. Végül Jankó volt a bíró Rajk László perében is 1949-ben. Ez utóbbi eljárás már azt mutatta, hogy a terror újra rendszerfenntartó eszközzé vált.
A gyűlölet a háborús miniszterelnökök után hamarosan a politikai ellenfél ellen irányult. Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök 1947-ben éppúgy megtapasztalhatta a féktelen mocskolódást, mint Sulyok Dezső, aki tudatosan nem vállalta a miniszterelnökséget. Reakciósokká, fasisztákká kiáltották ki őket is, az antifasiszta ellenállókat. Nagyon egyedül maradtak, akikre ráirányult a gyűlölet fegyvere. S velük együtt a félelem jegyében mindenki. Már nem volt menekvés.
Amikor 1948 után a Magyar Dolgozók Pártja megszerezte a teljhatalmat, az állandó ellenségkeresés jegyében milliónyi magyar állampolgár vált ellenséggé mint reakciós, osztályidegen, kulák, szociáldemokrata, feketevágó, szabotőr, kém, trockista, revizionista, összeesküvő, cionista, klerikális, fasiszta stb. A szeretet ellenállásreménnyé nemesült az ötvenes években, még ha sokan lemondóan be is álltak a sorba. „Reméltél, én is. Tudtuk, hogy hiába, / mint tudja, ki halottat költöget.”
Rémekkel játszani
1956 őszén a mocsok, a gyűlölet megfékezésére maga a forradalom volt képes. Nemes szándékai és céljai magyarázták e páratlan tettet. A gyűlölet felkorbácsolása a forradalom és szabadságharc álomszerű napjai után következett, a nemzet néma megvetése közepette. Jelképhelyzetbe – akaratán kívül – ezúttal Nagy Imre miniszterelnök került. Saját elvtársai irányításával koncepciós perben ítélték halálra. Ügyvédjével nem beszélhetett, a védelemnek egyetlen tanúját sem hallgatták meg. De hát így volt ez Batthyány Lajos perében is. Kihallgatója azonban a XX. század stílusában beszélt: „Vegyem tudomásul – idézte fel szavait Nagy Imre –, hogy ő nekem halálos ellenségem, ő engem gyűlöl, és legjobban szeretné az én torkomat kettéharapni.”
A fanatikus gyűlölet a forradalom után összetartó erővé vált. Mint a maroknyi Lenin-fiú esetében 1919-ben és a Budapesten rekedt nyilasok ámokfutásakor 1944-ben, amikor a söpredék állt szemben az egész nemzettel. A nemzet megvetésével szemben a gyűlölet hatásos összetartó erő. Nagyot hibázik, aki lebecsüli!
A XX. század végén, a szocialista rendszer összeomlásakor a magyar nemzet bölcs önmérséklettel igyekezett magát távol tartani a gyűlölet szülte indulatoktól. Hozzáfogott, hogy újrakezdje a százötven éves álom, a szabad és demokratikus Magyarország megteremtését. A megjelent csóvás embereket kitaszította, kinevette, s bízva magában gyakorolta a nagylelkűséget, megbocsátást. Az ezredforduló tájékán mégis felütötte a fejét a minden értelmet maga alá gyűrő, hatalomszerző gyűlölet. Jött lelkekből, jött agyakból, s végül megint politikai eszközzé vált. Ömlött a társadalomra a rafinált indulatkeltés, s nem maradt hatástalan. Anyák fordultak szembe gyermekükkel remegő indulattal, tanárok tagadták meg tanítványaiktól a legszentebb jogot az önálló gondolathoz, barátok kerülték egymást ügyesen kódolt jelek alapján. Elfeledett vádak, elfeledett indulatok öntötték el a mindennapokat. A legfőbb orientálóerő, a szeretet és gyűlölet tárgya megint egy miniszterelnök lett. Fellépett a politikában egy erő, amely játszik magában „rémekkel, halálos / társasjátékot és feketelistát / vezet, amelybe mindenkit beleír, / hullát szagol és csöndesen akasztat, / nem gyűlöletből, ám »történeti / szükségszerűségből«” (Kosztolányi Dezső).
A XXI. század magyarságának nagy megmérettetése, hogy a gyűlölet átterjed-e az egész társadalomra. Ha így lesz, az elmúlt évszázad vereségeinek szerencsétlen viszonyai térnek vissza, s a magyar nemzet kiszolgáltatja magát a kisszerű, de elszánt politikai múlt időnek. Ha nem ismeri fel az alattomos szándékot, és nem tud felülkerekedni a gyűlöleten, azzal olyan erőt szabadít magára, amely legyengíti, atomizálja, s végső soron a pusztulás szélére sodorja.
Másfajta elszántságot kíván a mostani helyzet. Dacos indulatot a humanista meggyőződés megtartására, konok eltökéltséget nívós, kvalifikált közéleti megjelenésre. Ahogy a nemzetben és demokráciában gondolkodók már annyiszor megpróbálták. A birodalmak megszálló csapatai és kiszolgálóik hosszabb-rövidebb időre győzhettek. Most is erős külső hatások érik az országot, de katonai megszállók nincsenek. Magunk vagyunk felelősek a nemzet sorsának alakulásáért. Tudva, hogy „a fanatizmussal szembeszállni egyetlen fegyver van: nem fáradni el, érvelni, logikusan felelni akkor is, amikor a fanatizmus sistergő nyállal szembefröcsköl”. Mert a szeretet csak így válhat politikai erővé. Egyébként megmarad a politikát elszenvedők gyönyörű vigaszának.
Európai Parlament
A spanyol képviselő keményen nekiment Von der Leyennek + videó
