Ha itt lesz május elseje…

A piacgazdaság, majd a privatizáció megjelenésével, később pedig a KGST-n belüli szállítások megszűnésével összeomlott a gépgyártás, a járműgyártás, vagyis azok az iparágak, amelyek felvevőpiacot jelentettek a magyar acéliparnak. A képlet egyszerű: a hagyományosan nagy acélfelhasználó vállalatokhoz új befektetők érkeztek, és az új befektető már olyan piacról vásárolt, amilyet szimpatikusnak talált, vagy amellyel már korábban kapcsolatban állt, és ez az acélbeszállító általában nem magyar volt.
Az iparág vezetői ezt már úgy 1990 táján felismerték, és felvetették: ha szükség van továbbra is magyar acéliparra, akkor erről határozott döntést kell hozni, és ennek megfelelően cselekedni. Akkor úgy is nézett ki, hogy kell. Így aztán 1993 közepétől kapott az ágazat némi piacvédelmet, de csak a volt szovjet, a csehszlovák, valamint a lengyel és román áruk ellen. Ez a kvótarendszer, amelyet a magyar acélipar az akkori MDF-kormánytól kapott, nagyon hasznos volt, mert nem eresztette rá az importot az amúgy is meggyengült magyar iparra, legalábbis abból az irányból nem.
A padlót fogott vállalatok elkezdtek fejlődni, az acéligény nőtt, és a magyar vállalatok beszállításai is nőttek. A növekedési időszak azonban csak 1996-ig tartott, mert az akkori gazdasági kormányzat hirtelen kivette ebből a piacvédelemből a CEFTA-országok gyártóit – a cseheket, lengyeleket, szlovákokat –, így aztán nagy lendülettel elkezdett beömleni a volt KGST-országokból is az import acéláru. Cseh gyártók például lehetőséget kaptak arra, hogy Magyarországon kereskedelmi telepet hozzanak létre, így aztán nem lehetett csodálkozni azon, hogy a Novahut Hungária ’97–98-ban óriási mértékben felfuttatta a cseh vas- és acéltermékek magyarországi eladásait. Nagy nehézségek árán végül 1998 decemberében sikerült lehúzni a sorompót a cseh áruk előtt, fél év múlva azonban beütött a teljes liberalizáció.
Önmagában ez még nem lett volna baj, mert a piacon érvényesülhet a „győzzön a jobbik” elve, csak nem mindegy, hogyan dől el, hogy ki a jobb. Minőségi gondok ugyanis nem voltak a magyar acélárukkal, az árversenyt pedig rengeteg más tényező tette inkorrektté. Például az a körülmény, hogy a magyar gyártók elszegényedtek. Mint Zámbó József, a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés kereskedelmi igazgatóhelyettese elmondta, néhány fontos termék előállítását emiatt nem is lehetett fenntartani, mert nem volt pénz a fejlesztésre, pedig igény volt az új árukra.
A pénztelenség számos okra vezethető vissza. Mikor megtörtént a kétszintű bankrendszer létrehozása, a vállalatok nagy része alultőkésített lett, és nemhogy a fejlesztésre, de a fennmaradásra, a folyamatos, napi működésre is alig maradt anyagi erejük. Ha nem jut kedvező bankhitelekhez, fejleszteni tudvalevően csak akkor tud egy cég, ha a piacon van, mert csak a folyamatos értékesítés teremthet alapot a fejlesztésre.
A liberalizált kereskedelem mellett elvileg az szólhat, hogy így le lehet törni a „drágán gyártó magyarok” árait. Azoknak a termelőknek az árait, akiknek már amúgy sem volt nyereségük! Hogy miért nem? Ugyanazért, mint a cementiparban, a műtrágyagyártásban, egynémely mezőgazdasági cikk vagy éppen a sertéshús esetében: a behozatal tönkretette a hazai termelőbázist, aztán lehetett mutogatni: lám-lám, mennyire ráfizetésesen termel…
Azt is érdemes végiggondolni, hogy miért lehet olcsóbb az import? Bizony nem kis részben az ottani állami segítségre támaszkodva. A módszerek országonként változnak. Nemcsak olcsósága miatt kelendő azonban az importáru, sőt nem is mindig olcsóbb. Gyakran ugyanis egyéb érdek diktálja a feldolgozónak, hogy onnan, a külfölditől vásároljon.
Némi egyszerűsítéssel így fest a folyamat: mikor megérkezik a befektető, természetesen eldönti, hogy milyen kapcsolatrendszerben működik, hogy honnan szerez be alkatrészt, anyagot – például acélt. Többnyire hoz magával egy beszállítói kört. Érdekes, de tény: nem is mindig befolyásoló tényező ilyenkor az ár. Acéltermékeknél például kimutatható, hogy érkeznek be sokkal drágábban is acéltermékek külföldről, mint amennyiért idehaza meg lehetne venni.
Egy példával illusztrálva: a magyarországi gyár külföldi tulajdonosa az ötven egységbe kerülő anyagot megveszi egy külföldi cégtől száz egységért, és ezzel el is tüntette a magyarországi gyártás nyereségét, tehát nem kell utána adót fizetnie. A kész gyártmányt eladja külföldre, ugyanannak a cégnek, amelytől az anyagot vette, látszólag nyereség nélkül, a valóságban viszont osztoznak az ötven százalékkal megdrágított anyag árkülönbözetén. Mindenki nyert így az üzleten, mindenki jól járt – kivéve a magyar nemzetgazdaságot.
Hallatszanak időnként olyan vélekedések is, hogy jó-jó, fontos az acél, stratégiai ágazat, de elég lenne kisebb acélipar is. Zámbó József, az MVAE kereskedelmi igazgatóhelyettese a vélekedésre számokkal válaszol: fajlagosan, akár a lakosság létszámához viszonyítva, akár a GDP arányában egész Európában – Szlovéniát kivéve – Magyarországnak van a legkisebb acélipara, és nemcsak most, hanem már vagy másfél évtizede. A kapacitás is, a termelés is és a felhasználás is itt a legkisebb. Persze napjainkban is hallatszik még olykor a derűt keltő mondás, mely szerint Magyarországból a vas és acél országát akarták létrehozni, de egyrészt ezt néhány gazdaságilag (is) alulképzett korabeli politikus kivételével senki nem gondolta komolyan, másfelől pedig a háborút követően, az újjáépítés éveiben valóban rendkívül sok acélra volt szükség az épületek, gyárak, hidak helyreállításához.
A magyar acélipar azonban az igazi, megrendítő erejű csapásokat – hacsak nem történnek addig védőintézkedések – az Európai Unióba történő belépést követően szenvedheti el. A szakemberek előtt ismeretesek azok a számsorok, amelyek azt mutatják, hogy a már EU-tag országok és a szomszédos államok acéltermelése mindenütt jóval nagyobb, mint az ottani belföldi felhasználás – és ebből súlyos gondjaink származhatnak, ha majd itt lesz az a bizonyos május elseje jövőre. Ez a hatalmas felesleg ugyanis fékező tényezők híján nyilvánvalóan rá fog ömleni – vagy legalábbis ráömölhet – a friss EU-tag Magyarország piacára.