Hét szem gesztenye

Vidéki ismerőseim jártak a napokban nálam. Jött az egész család. Az iskolában téli szünet volt. Az utcákon hó, csúsztak a síkos járdák.
Az apa mérgelődött: „Vettem már nekik mindent, de a kisebbik, Istvánka csak nyűglődik: apu, gesztenyét szeretnék enni. Sült gesztenyét. Tudod… Persze, mondtam nekik, tudom, de az régen volt. Diákkoromban. Most hiába kerestem a régi gesztenyesütő asszonyokat, eltűntek Budapest utcáiról” – panaszolta széttárt karral.
Azám, a gesztenyesütögetők! – támad rám orvul az emlékezés. Diákkoromban a legkedvesebb téli csemegém volt a sült gesztenye. Az újvidéki Búza téren állt egy gesztenyesütő asszony, emlékszem rá, a diákoknak mindig a szebb szemeket válogatta. Ott vártam, mellette toporogva a hidegben, mindennap Icukát, a szerelmemet, akihez verseket írtam. Gimnazista lány volt. Akkor meghaltam volna érte, úgy szerettem.
A vele kapcsolatos emlékeim egyike is a gesztenyesütő asszonyt hozza vissza: ha behunyom a szememet, még most is érzem a parázson sülő gesztenye illatát, a Duna felől érkező hideg szél csípését az arcomon, és szívemben búsongva visszatér egy találka szomorú vége.
A Kiszácsi utcában laktam egy kis szobában kosztos diákként. A háziasszonyom, egy kövér özvegy főzött, mosott rám. Aznap nem volt otthon, kéthetenként a fiához ment a Futaki útra takarítani, ahonnan csak késő este tért haza. Micsoda alkalom! Ébredezett bennem a kalandvágy: Icukát magamhoz édesgetem.
Bizsergetett az izgalom! Kiláttam a térről egész a templomig, arról jött mindennap Icuka az iskolából. Előbb majd megvendégelem, veszek gesztenyét, aztán belékarolok, és felviszem kis diákotthonomba. Az első igazi nagy kaland! Vacogtam a gyönyörűségtől. Igaz, nekem nincs bélyegalbumom, képes levelezőlapom, könyvem se sok, tehát nem lesz mivel felcsábítanom, de megpróbálom.
Már jön is! Szalag lobog a hajában. Tanító az apja, a szomszéd községben lakik. Már két éve ismerem, járok hozzájuk, nagyon kedves mamája van. Amikor a moziban voltunk a múltkor, megszorította a kezem. Térdemet a térdének nyomtam, nem húzta el.
Az utolsó lépéseket már futva teszi meg, így szokta. Piheg. Nedvesen csillog az ajka. Milyen csábító! Szorosan mellettem áll, amikor a gesztenyesütő néni zacskóba rakja a hét szem gesztenyét. Ennyi telik tőlem. Hét szem gesztenye. Icukának majd négyet adok belőle, nekem elég lesz a három szem maradék. Egyelőre bedugom a papírzacskót a télikabátom zsebébe, s fogom Icuka kezét, így kelünk át a túlsó oldalra. Friss hó ropog a talpunk alatt, errefelé nemigen takarítják a járdákat.
A Kistácsi úton ballagunk. Lám, az első csatát máris megnyertem. Van az ő lakása felé közelebb vezető út is, de jön velem, s nevet valamin. Aztán annyira szorosan mellettem lépked, hogy bal kezét a télikabátom jobb zsebébe süllyeszti. Most már biztosan eljön hozzám. Feljön a kis szobámba, leveti a kabátját, lehúzom a lábáról a kis csizmácskát, az ölembe kapom és csókolgatom. És lehúzom róla a kötött pulóvert, mert nálam meleg van. Beleborzolok a hajába, mint a szellő.
Megakadt bennem a levegő. Mintha dárdával átdöfték volna a szívemet. A szerelem aranydárdája, már a kezem is remeg.
– Icuka! Ha megkérném… ha azt mondanám most, hogy… – álltam meg a kopott bérház előtt, amelyben laktam. – Ha kérném, hogy…
Kirántotta a kezét a zsebemből. A szeme villámlott! Azóta de sokszor láttam már hasonlót a nők szemében! Nem! – kiáltotta és elfutott. Bámultam utána. Megértettem. Csak a forró gesztenye miatt volt a keze a zsebemben. Nincs kesztyűje.
Lassan enni kezdtem a kihűlt gesztenyét. Keserű volt. Mint a kudarc.