Hit és politika

Ghassan Salamé az arab és az iszlám világ egyik legismertebb értelmiségije. Több tucat könyv és elemzés írója, nyugat-európai és amerikai egyetemek jeles és megbecsült előadója, a nemzetközi média állandó szereplője.
1951-ben született Libanonban, bölcsészdoktor, közjogi diplomája van, valamint a politikai tudományok doktora is. Oktatott a bejrúti Amerikai Egyetemen, és Párizsban professzora volt a francia CNRS-nek és a párizsi Politikai Tanulmányok Intézetének. Társalapítója a firenzei európai egyetemi intézet euromediterrán tanszékének. Tagja az Arab Világ Intézetének Párizsban, az UNESCO egyik (a béke kultúrájával foglalkozó) konzultatív bizottságának, szintén a francia fővárosban, és bizottsági igazgatója az Arab Gondolkodás Fórumának Ammánban. Rendszeres vendégelőadója a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap rendezvényeinek, az ENSZ és az Európai Unió különféle szervezeteinek és konferenciáinak.
Az arabul, franciául és angolul beszélő politikus, aki korábban a libanoni kormány tanácsadójaként részt vett a madridi és a washingtoni béketárgyalásokon, jelenleg a libanoni kormány kulturális minisztere és több, minisztériumok közötti bizottság tagja.
--------------------------------------------------------------------------------

Divat ma az iszlámot leszólni, obskúrus veszélyforrásként megnevezni, erőszakosnak, antidemokratikusnak, intoleránsnak bélyegezni. Politikusok egyike-másika, talán nagyon is megfontoltan, ellenségnek titulálja, magukat mérsékeltnek nevező orgánumok iszlámosított terek veszélyeiről értekeznek, tájékozatlanok milliói pedig azt harsogják, az afgán tálib rendszerrel az iszlám megmutatta igazi önnönmagát. Az ismerethiány és előítéletesség e kavalkádjában nem is meglepő, hogy a híres olasz újságírónő, Oriana Fallaci legutóbbi könyve, A düh és a büszkeség című megszülethetett. Fallaci nem kevesebbet sugalmaz könyvével, mint hogy a muzulmán világ alacsonyabb rendű… Mintha hadjárat folyna a mozlim hit és világ ellen; holott, meglehet, csupán a butaság üli torát.
Ghassan Salamé, az arab világ egyik legismertebb és legelismertebb értelmiségije – mellesleg Libanon kulturális minisztere is – megértő türelemmel beszél e jelenségről.
– Olvasta Oriana Fallaci legutóbbi könyvét? S ha igen, mit szól hozzá? Szép kis vitát váltott ki szerte a világban…
– Nem jó könyv, és nem is jó dolog, hogy éppen e könyvből kiindulva, erre alapozva vitatkoznak ilyen komoly dolgokról, fontos jelenségekről. Ez a könyv túlságosan is emocionális, és kifejezetten félrevezető információkon alapul. Szerencsére azonban rengeteg könyv jelent meg az iszlámról az utóbbi időben Európában – például Olaszországban, Nagy-Britanniában vagy francia földön – és Amerikában is. S bár ezek sem mindig bánnak kesztyűs kézzel az arab és a mozlim világgal, de legalább érdemben foglalkoznak vele. Az intenzívebb eszmecsere és vita egyébként egészséges és üdvözlendő. Nos, mindez jelzi azt is, hogy új jelenségek tanúi lehetünk világszerte: a kulturális kérdések kerülnek a politikai vita középpontjába. Nagyon hosszú időn keresztül ugyanis az ideológia uralta a politikai vitákat. Az ember vagy baloldali volt, vagy jobboldali, és a világ is blokkokra volt osztva. A nemzetközi rendszer működésének alapvető motorja ideológiai jellegű volt. Mióta azonban véget ért a hidegháború, megváltozott a polémiák jellege is. Úgy tűnik, a kultúra került előtérbe. Nem osztom ugyan a kultúrák törésvonalairól, a kultúrák és civilizációk összecsapásairól született, nagyon is vitatható elméletet, ám tény, hogy ma éppen a kultúra vált a konfliktusok nagy részének meghatározójává, kiindulópontjává.
– Ezek szerint a mai viták az iszlámról és az iszlám világról csupán kulturális jellegű polémiák volnának?
– Nem. Ezek vérbeli politikai viták, amelyek azonban kulturális mezben jelennek meg.
– Mégis – kultúra ide, politika oda – azt tapasztalni, hogy a 2001. szeptemberi amerikai merényletek óta világszerte erőteljesebb az előítélet a muzulmánok és az iszlám világ iránt, nem?
– Valóban így van, de ez bizonyos mértékig természetes is. Sőt e felerősödött előítéletesség már évtizednél is régebben jelentkezett. Akkortájt, amikor véget ért a hidegháború. Szétesett a szovjet birodalom és a kelet-európai blokk, a Szovjetunió immár nem ellenség, a Varsói Szerződés sem, tehát a Nyugatnak s elsősorban is Amerikának új ellenség után kellett néznie, hogy igazolhassa a változatlan – vagy tán egyenesen növekvő – katonai kiadásokat. S ezt az új ellenséget sokan az iszlámban vélték megtalálni. Emlékszem, a nyolcvanas évek végén a NATO akkori főtitkára, a holland Luns tábornok fogalmazta meg először, hogy az új ellenség az iszlám…
– S valóban ellensége a keresztény európai kultúrának az iszlám arab civilizáció?
– Ez szórakoztató feltevés. Azt hiszem – az előre elhatározott politikai szándékokon túl –, azért kaphatnak erőre ilyen elméletek, mert a népek nem nagyon ismerik egymást és egymás kultúráját, Nyugaton például nemegyszer rossz színben tüntetik fel az iszlámot; ezt személyes tapasztalatból tudom, hiszen több mint két évtizedet éltem Franciaországban, német földön és az Egyesült Államokban. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a muzulmán országokban hasonlóképpen rossz színben ábrázolják a keresztény világot. Ez alapvetően butaság, tudatlanság kérdése. De a helytelen információkból és téves értelmezésekből nem szabad helytelen következtetéseket levonni! Azaz egyetlen vallást sem szabad összekeverni a vallás nevében fellépő politikai erőkkel és tetteikkel. A politikai elképzeléseiket az iszlám köntösébe bújtatók és az iszlám nevében fellépők magának az iszlám hitnek és a mozlim világnak ártanak a legtöbbet. Elvakult cselekedeteik senkit sem jogosíthatnak fel arra a téves következtetésre, hogy az iszlám veszélyes, és az iszlám vallás a terrorizmus hordozója volna…
– Pedig az iszlám és a terrorizmus között mostanság igencsak gyakran tétetik egyenlőségjel, vagy legalábbis feltételezett a kapcsolat…
– Több mint egymilliárd mozlim vallású ember él a földön, vagyis az emberiség egyhatoda. Potenciális terroristák volnának? Nevetséges. Aki annak idején Szarajevóban megölte a trónörököst, és ezzel kirobbantotta az első világháborút, nem volt muzulmán. S lám, mégis terrorista volt. Akik robbanóanyagokat helyeznek el a londoni utcákon álldogáló autókba, protestánsok vagy katolikusok lehetnek. S lám, mégis terroristák. Akik Latin-Amerika országaiban követnek el merényleteket, ugyancsak nem mozlimok. Olvasom az újságban, hogy a kolumbiai fővárosban bomba robbant egy autóban, és az utcán harmincöt ember halt meg. Ez is terrorizmus. Van köze az iszlámhoz? Egyfelől hát vannak olyan muzulmán csoportok, amelyek az iszlám nevében – az iszlámmal visszaélve! – terrorista módszerekhez, eszközökhöz nyúlnak; másrészt viszont azt látjuk, hogy a muzulmán társadalmak túlnyomó többsége békés. Nyugalomra vágyik, arra, hogy normálisan élhesse mindennapjait. S hozzátenném még azt is, hogy a mozlimok nagyon gyakran a saját társadalmaikban válnak a terrorizmus áldozataivá. Azt hiszem, világos, hogy miért nevetséges direkt kapcsolatot feltételezni az iszlám és a terrorizmus között… De általában is igaz: nincs kapcsolat hit és terrorizmus között; lett légyen szó bármely vallásról is. Vannak keresztények, vannak muzulmánok, vannak zsidók, vannak buddhisták, akik – vallásuk nevében – terrorista módszerekhez folyamodnak, és vannak keresztények, muzulmánok, zsidók, buddhisták, akik ezt természetesen elutasítják. S ők képviselik a túlnyomó-elsöprő többséget. Árnyaltan kell vizsgálnunk ezeket a dolgokat. Annál is inkább, mert például a New York-i és a washingtoni terrortámadásokat és Bin Laden cselekedeteit a legerőteljesebben éppen a muzulmán világban ítélték el. Az én hazám miniszterelnöke, aki muzulmán ember, elsőként tett közzé elítélő nyilatkozatot a merényletek után. Vagyis a józan gondolkodású mozlim emberek nagyon is tisztában vannak azzal, mit jelentenek a terrortámadások, s milyen rossz fényt vetnek magára az iszlámra.
– Vajon az iszlámmal szembeni ellenségesség vagy legalábbis gyanakvás nem annak tulajdonítható-e, hogy a muzulmán országok egy része kifejezett ellenszenvvel viseltetik a kritikus szellem, az intellektuális szabadság, a független kutatás, a szólásszabadság, röviden mindaz iránt, amit mi Európában demokráciának nevezünk?
– Ez nagyon igaztalan felvetés. Vajon Kína erőteljesen demokratikus ország? S lám, én mégsem vonom le ebből azt a következtetést, hogy Kína az emberiség ellensége volna. Oroszország tíz évvel ezelőtt még egyáltalán nem volt demokratikus ország. De ebből én egyáltalán nem vonok le semmiféle következtetést az ortodoxiáról vagy az orosz civilizációról. Sok fekete-afrikai ország ma is vérbeli diktatúra, de ez nem jelenti azt, hogy mindennek köze lehet az afrikai ember sötétebb bőrszínéhez. Nem lehet, nem szabad általánosítani. Az arab és a muzulmán világban is vannak diktatórikus rendszerek és demokratikus országok, s olyan államok is, ahol most tapasztalják meg a demokratikus átmenet nehézségeit. Kilenc arab országban vezettek be többpártrendszert, az öböl menti államok egy részében megjelentek a tanácsadó testületek, Bahreinban már nők is szavazhatnak, Ománban a szultán tanácsadó testületében a nép által választott nők is serénykednek, és komoly lépések történtek a demokratizálás érdekében egy sor más országban is. Például az én hazámban, Libanonban, de említhetném Jordániát vagy Marokkót is. Egyszóval az arab és a mozlim világ meglehetősen jól reprezentálja az úgynevezett harmadik világ egészét, és nem igazán különbözik a világ többi térségétől sem.
– Nem gondolja, hogy a muzulmán, az arab világnak – még akkor is, ha nincsen egységes muzulmán világ –, szóval ennek a világnak jobban meg kellene nyílnia, meg kellene ismertetnie magát, hogy ezzel megjavítsa a nem éppen szívet melengető képet önmagáról?
– Igen, ez megoldás lehet. Állandó zűrzavarral találkozom, a muzulmán világ ugyanis zavarodottan tekint a Nyugatra, és a Nyugat is ugyanilyen zűrzavarral tekint az iszlámra és az iszlám világra. Európának is, a muzulmán világnak is megvoltak a maguk háborúi. Európában is tomboltak diktatúrák, a muzulmán világban is volt diktatúra. Ahogyan önök is ismerik a béke és a fellendülés, a felvirágzás időszakait, ugyanúgy a muzulmánok is megéltek, megélnek ilyen időszakokat. Nem annyira a hithez kapcsolódó kérdésekről van tehát szó. A második világháború Európában például keresztény országokat állított szembe egymással. Én például nem érteném meg e háború okait, ha az Evangéliumot venném a kezembe: nem az Evangélium tanulmányozásából jönnék rá, miért is robbant ki ez a háború. Mert az Evangélium tanulmányozása haszontalan időtöltés, ha azt akarjuk megérteni, hogy Németország és Franciaország miért folytatott háromszor is háborút egymással néhány évtized leforgása alatt. Miért volt háborúskodás Közép-Európában? Ehhez sem az Evangéliumot kell forgatnom. Ezzel azt akarom jelezni: teljesen fölösleges a Koránt olvasgatni ahhoz, hogy megértsük a muzulmán országok fejlődését. A Korán a hitre vonatkozik, és nem szükségszerűen értelmezhetők vele az emberek mindennapi cselekedetei. S a muzulmán világban az emberek ugyanúgy viselkednek, mint itt, Európában vagy Közép-Európában bárki más. Azzal foglalkoznak, mint önök: hogyan nevelhetem, taníttathatom a gyermekemet, van-e a hazámban szólásszabadság, megvan-e a napi betevő, vajon számíthatok-e jobb jövőre a gyermekeim számára? Egyiptomban, Pakisztánban vagy Indonéziában az emberek ugyanezeket a kérdéseket fogalmazzák meg maguknak. Függetlenül attól, hogy mozlim vagy keresztény hit szerint élik-e mindennapjaikat.