Megígérem Juhász Ágnesnek, csak arról fogok írni, hogy a Zsámbéki Premontrei Szakközépiskola és Szakiskolában, valamint a napköziben nagyon jó dolog történik. Olvad a hó, cuppog a sár a csizmánk alatt, amint kerülgetjük a kamaszcsoportokat a katolikus templom mögötti iskola udvarán. Régen vége a tanításnak, mégis itt ácsorognak, úgy tűnik, ez az udvar valamiféle központja a falunak. Az iskola előterében még nagyobb a nyüzsgés. Amikor Ágnes nővér elénk jön, azon gondolkodom, miért látszik úgy, mintha úszna a levegőben. Olyan gyorsan halad, hogy szinte szaladnunk kell utána. Napokkal később döbbenek rá: hiányzik a járásából a ringás, amely a világi nőket mesterkéltté teszi. Ágnes nővér, mint az apácák általában, kortalan.
Elmeséli, hogyan született meg az iskola, de előbb egy kis novíciát kell eligazítania, hogy mit csináljon egy émelygő kisfiúval, akinek – úgy sejtik – nem a gyomra beteg, hanem a lelke nincs rendben. Derűs határozottság minden nevelési szakkönyv vezérelve – ez jut eszembe, amikor hallgatom az utasításokat.
Bejutunk a premontrei női kanonokrend „kolostorába”, amely a zsámbéki katolikus plébánia melletti iskolaépület leválasztott szárnya. Hajdanában katolikus leányiskola volt, aztán államosították – ekkoriban járt ide Juhász Ágnes is –, aztán megkapta a rend. Ma tíz szerzetesnő él itt, köztük több idős nővér, illetve novíciák. Elmélkedő elvonultságról szó sem lehet, egy ajtó kevés ahhoz, hogy az iskolai nyüzsgést kizárja, meg nem is hiszem, hogy bárki ezt szeretné. A legöregebb nővérek is mosolyogva szemlélik a folytonos ki-be járkálást.
– Nem is tudom, hol kezdjem – bizonytalankodik Ágnes nővér, aztán úgy dönt, hogy elmeséli a saját történetét, abból úgyis kikerekedik a többi.
1985-ben titokban kellett fogadalmat tennie Zsámbékon; a Katalin szerzetesi nevet vette fel, de senki nem szólítja így. Négy évvel később már legálisan működhetett a premontrei rend női ága öt-hat nővérrel és két novíciával.
Igen ám, de merre induljanak?
Ullmann Péter atyát, a premontrei kanonokrend jelenlegi kormányzó perjelét, aki 25 éven át szolgált titokban Zsámbékon, elöljárói a hetvenes évek elején a következő mondattal küldték a községbe: „magis esse quam videri”. Vagyis: „inkább létezni, mint látszani”. A premontreiek 1989-ben, ötszáz évvel a templomuk összeomlása után kezdhették meg újra nyilvános működésüket Zsámbékon. Amikor ki kellett jelölni az utat, jelmondata szellemében azt tanácsolta Péter atya, térjenek vissza a gyökerekhez, vissza egészen a XI. századi alapítóhoz, Szent Norberthez, aki azt a kérdést tette fel: mire van szüksége a társadalomnak?
A válasz adott volt Zsámbékon. Ebből a faluból a negyvenes évek második felében kitelepítették a svábokat; a helyükre nagyon szegény családok költöztek, akiknek az értékrendje gyökeresen különbözött a régi családokétól. A beköltözötteket a főváros környékének több munkalehetősége és a tágas sváb porták vonzották, közöttük nem volt hagyománya a továbbtanulásnak vagy a polgári életmódnak. Ágnes nővér jól emlékszik rá, hogy az ő gyerekkorában milyen nehezen rázódott össze a kétféle életforma. A szocializmusban volt munka, volt fizetés, aztán a rendszerváltozással minden összeomlott; maradt a képzetlenség, a munkanélküliség és a szegénység.
Az első intézmény, amelyet a nővérek létrehoztak, egy napközi otthon volt, ahová kezdetben 27, ma már 80 általános iskolás gyerek jár tanítás után. Naponta háromszor kapnak enni ingyen. Délutánonként foglalkoznak, tanulnak velük. Térítésmentesen kapják a tankönyvet, ha kell, cipőt, ruhát is, nyáron táborozni viszik őket. Az ebédlőben most is egy 13 év körüli fülbevalós legényke kanalazza a gulyáslevest, körülötte néhány viháncoló bakfislány. Józsika az utolsó ma, Pátyra jár iskolába, azért ért ide ilyen későn. Testvérei is ide járnak, édesanyja elsős kora óta ragaszkodik hozzá, hogy itt töltse a délutánjait. De Józsika azt mondja, nem bánja, mert itt jó a társaság. Van csocsó, számítógép, kártya. Ágnes nővér kikérdezi édesanyjáról, testvéreiről, az iskoláról – és már szaladunk a szakiskolásokhoz, közben még elmeséli, hogy nemcsak a nővérek dolgoznak a napköziben, hanem polgári szolgálatos katonák is. Eleinte az iskola kereste meg a szülőket, ma már a szülők kérik, hogy hadd jöhessen a gyerekük: sokuknak a felügyeleten és az iskolai felzárkóztató foglalkozáson kívül a meleg étel is sokat számít. A napközit a Szent Norbert Karitatív Alapítvány segíti pályázati pénzekből és adományokból, kárpótlást ugyanis nem kapott a rend, mert nem volt semmiféle vagyona. Ennek a szervezetnek a kasszájából biztosítják a szociális támogatást a falu szegényeinek, illetve a munkanélküliek átképzésében is szerepet kap. A napközi legnagyobb érdeme, hogy még a kamaszok sem lógnak el, szívesen tartózkodnak itt.
Közben felérünk az alagsori étkezőből az emeleti folyosóra. Ágnes nővér intézkedik az émelygő kisfiú további sorsáról, szót vált egy rá váró anyukával, lecsöndesíti a szakiskolai termekben randalírozó napköziseket – még tanítás folyik! –, három halk és nyugodt szóval úgy helyre tesz három lógós szakiskolást, hogy azok fülüket-farkukat behúzva kullognak el. Rászól a nagyokra, hogy ne üljenek a kicsik padjára, minket pedig bekalauzol a tankonyhába.
A szakiskolát ugyanaz a társadalmi igény hozta létre, mint amelyik a napközit: értelmes elfoglaltságot kellett keresni az általános iskolából kikerülő vagy éppen kimaradó korosztálynak. Zsámbékon sok szülő nincs abban a helyzetben, hogy pesti iskolába járassa a gyerekét.
– Azt szerettük volna, hogy ne legyen kallódó fiatal a községben és a környező falvakban. Szerezzenek szakmát, amellyel elboldogulhatnak a felnőttéletben. Mi megpróbálunk segíteni nekik, nevelni őket. Nem várjuk el senkitől sem, hogy hívő legyen, csupán azért tettük kötelezővé a hittant, hogy legalább megismerjék, hogyan gondolkodnak azok, akik őket tanítják – mondja Ágnes nővér, és egy szuszra elsorolja, hogy ma már 320 gyerek tanul négy évfolyamon. A tanulók eltérő szociális környezetből jönnek, ezért az oktatásuk is különböző. Akinek jók a képességei, érettségit adó osztályba megy, akinek segítségre van szüksége, a felzárkóztató tanmenet szerint tanul. Sokszor azok is leérettségiznek, akik a legdöcögősebben kezdték a tanulást. Ötféle szakmát lehet választani az alapozó 9–10. osztály után. Mi elsőnek a leendő szakácsokkal ismerkedünk meg.
– Nem veszik komolyan! – zsörtölődik Kovács László szakácsoktató. Éppen a mártásalapot tanulják, Kovács tanár úr beletörődve kántálja a hozzávalókat. A fiúk röhögnek, a lányok pedig kavarnak nagy lelkesen, mígnem egyikük lecsapja a kanalat, és sírós hangon kijelenti: nem állt össze! Csakugyan elég reménytelennek látszik az eset, azonnal tanácskozni kezdünk, mi lehet az oka. Bezzeg a fiúk bearnimártása selymes, testes és fényes. Megegyezünk a kislánnyal abban, hogy bizony vannak nagyon igazságtalan dolgok. A tanár úrból dől a panasz: itt ez a csodálatosan felszerelt konyha (egyetértünk), a diákok megkapják a legdrágább hozzávalókat (megtekintem a hűtőt, csakugyan így van), mégis idétlenkednek. – Persze, mert a kezdőket nem fizetik meg, egy gyorsbüfében többet keresnek, mint szakácsként, pedig higgye el – teszi hozzá –, hogy mind a harmincan remekül megtanulják a szakmát.
Kovács tanár urat a fűszerkivonatért folytatott küzdelemben hagyjuk magára. Megnézzük a következő épületet, amelyben a varroda és a kőművesek terme található. Közben egy agyonmosott ruhájú asszony két maszatos gyerekkel elkapja a nővér kabátját. Ágnes nyugodtan magyaráz: abban, amit kért, nem tud segíteni, de menjen be az iskola aulájába, melegedjen meg a gyerekekkel, ha visszajön, megbeszélik, mit tehetnek.
Hallgatunk.
A szemben lévő épület valaha polgármesteri hivatal volt, most a nővérek bérelik. A varróteremben csodálatos gépek, amelyeket külföldről kaptak. A kőművesek termében csöppet sem kellemetlen malterszag, minden napfényes, és a maszatos munkához képest tiszta. Most nincs itt senki, de máskor a roma felzárkóztató programban részt vevők járnak ide. Ezt a projektet a Pest Megyei Munkaügyi Központtal közösen az Országos Foglalkoztási Alaptól nyert támogatásból tartják fenn a nővérek. A cigány származású munkanélküliek havi ötvenezer forintos fizetés mellett befejezik az általános iskolát, kitanulják a kőművesszakmát, illetve dolgoznak. Ezt a termet is ők építették, máskor közmunkára mennek – mikor mi adódik. Télen többet ülnek a padban, nyáron dolgoznak. Ágnes nővér azt kéri, ne említsem meg azokat a sorsokat, amelyekről mesél, mert ezek az emberek családapák, hadd maradjon meg a büszkeségük.
– Nagyon megszerettem őket – teszi hozzá, míg bezár.
Szaladunk a nővér után a most épülő, új iskola felé, útközben rábök egy házra:
– Itt is bérelünk három termet! Belátjuk, hogy itt volt az ideje az építkezésnek. Eredetileg ócska buszgarázst vettünk meg, hogy legyen hely az asztalos- és a lakatosműhelynek. Évekig tartott, míg eltakarítottuk az itt hagyott rozsdahalmot, nyárra kész lesz az új iskola, ha sikerül rá pénzt koldulni.
A falak már állnak. Egymás mellett az asztalos- és a lakatosműhely, Németországból érkeztek a gépek. Van bent néhány gyerek, szerelgetnek, beszélgetnek, látszik, hogy otthon érzik magukat. Mind a két szakmát keresik, volna munka, működnek vállalkozások Pest környékén, sok az építkezés, gazdag emberek költöznek ki a városból, igényes munkát akarnak. De ki fog kezdőkkel kínlódni, mikor szorít a kötbér? És gürcölnek-e a kezdők minimálbérért, hogy sok év múlva saját kuncsaftjaik legyenek? A válasz természetesen: nem. Ha a végzősök elhelyezkednek is, pár hónap múlva rájönnek, hogy a környékbeli multiknál szalag mellett kétszer annyit lehet keresni, mint mesteremberként. Kőműves mellett pedig arany az élet, napi négyezer forintot adnak zsebbe a trógerolásért. Tizenhét évesen ki gondol arra, hogy lehet beteg, sőt nyugdíjas is? Ágnes nővér hallgatja Kristály István szakoktatót, akivel a kezdetek óta együtt dolgoznak: nem szól, néha megcsóválja a fejét, egyszer-egyszer gyengéden végigsimítja a satupadot.
– Megmutatom a tornatermet, amelyet a szerelőműhelyből csináltunk – mondja. Keresztülszaladunk az udvari sportpályán meg az öltözőkön, miközben a nővér azt magyarázza, mennyire fontos ezeknek a nagyra nőtt gyerekeknek, hogy kiugrálják magukat. A tornaterem hatalmas és csodálatosan felszerelt. Ez az első hely, ahol Ágnes nővér is leül. Megkérdezem, hánykor kel reggel. Azt feleli, sajnos hat óra előtt nem sikerül, mert késő éjszakáig dolgozik, pályázatokat ír, dolgozatokat javít, hivatalos ügyekben levelez. Elég enynyi pihenés? Nem, ismeri el, de széttárja a kezét: mit tehetne? A jó Isten segít, akkor is segített, amikor egy németországi gimnáziumban éppen a tornaszerek cseréjekor futottak össze a tornatanárral, akiről kiderült, hogy magyar, így minden használt holmi Zsámbékra került. Azt kéri, föltétlenül írjam meg, hogy a gödöllői premontrei atyák nélkül semmire sem mentek volna, rájuk mindig mindenben számíthatnak. Nyaranként a hittanos gyerekekkel és külföldi önkéntesekkel segítenek kitakarítani az egész iskolát. Az ide járók pedig ámulva látják, hogy fizetség nélkül is lehet dolgozni.
Igyekeznek példát mutatni, meséli tovább, egy zsámbéki magánalapítvánnyal közösen útjára indították a fogyatékosműhelyt, ahol enyhén értelmi fogyatékos fiatalok találnak hasznos elfoglaltságot, és amelyikük képes rá, az egészségesekkel tanul együtt.
– Az a baj, hogy a faluban ezért elterjedt rólunk, hogy a hülyék iskolája vagyunk – teszi hozzá Ágnes nővér, meg azt is elismeri, hogy nagyon nehezen viselik ezt az egészségesek, mert nem olyan közegben nőttek fel, ahol természetes a gyengéhez való odafordulás.
Ekkor már a szakközépiskola igazgatónőjének, Sok Évának az irodájában ülünk. Hihetetlen összeszokottsággal beszélik meg a hivatalos teendőket, szóba kerül az is, hogy melyik diáklány terhes, melyik fiúnak vannak kicsi gyerekei… Szülés után visszajönnek, és folytatják a tanulást, mondja a két tanárnő úgy, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Magyarázatul hozzáteszik, hogy szegények között alig van olyan, aki rendezett családban él.
Egyszerre mondják ki a kérdést:
– Ha mi elengednénk a kezüket, mi lenne velük?
kényszersorozás
Katonai önkény Ukrajnában: így ragadnak el bárkit az utcáról + videó
