KÖNYVESHÁZ

Beregszásztól Körösmezőig
Kárpátaljai kincsek nyomában
Szepesi Attila

A táj, ahol az Alföld és a Kárpátok vonulatai találkoznak, hagyományos nevén Kárpátalja, szlávosan Kárpáton Túli Terület – nézőpont kérdése az egész – sok száz esztendős kincseket, kazettás famennyezetekkel, impozáns boltívekkel, freskókkal és rejtelmes domborításokkal ékes Árpád-kori templomokat, romladozó várakat és kastélyokat rejt. Némelyik épület valóban úgy rejtőzik a tér – képletesen pedig a tovatűnt idő – bugyraiban, hogy a barangoló magától tán rá sem találhatna. Nemcsak a jámbor turistát, de a tájjal személyes kapcsolatot kereső historikust és művészettörténészt is segíti a könyv – Kárpátalja kincsei –, melyet Horváth Zoltán György és Kovács Sándor adott közre A Szent Korona Öröksége sorozat második köteteként.
Kárpátalja közismert és becses emlékei, a munkácsi, az ungvári meg a huszti vár, a beregszászi Szent Kereszt Felmagasztalása-templom és a vereckei emlékműtorzó mellett a szerzők bemutatják a kevéssé ismert, ám annál becsesebb „kincseket” is, amelyeket rejtezésük okán tán a história – errefelé fölös mennyiségben és ádázul pusztító – viharai is jobban megkíméltek, mint a történelem hadi útján állókat. Gerény tüneményes körtemploma, Nevicke vára, Mezővári és Nagyborzsova középkori részletekben gazdag temploma éppúgy idesorolható, mint Császlóc, Salánk és Nagyszőlős, Kígyós, Nagybégány, Déda, Csetfalva, Csepe, Makkosjánosi meg Beregardó, Nagy- és Kismuzsaly Árpád-kori emlékezetű, ma jórészt kálvinisták gondozta temploma. Igaz, ami igaz, némelyik szép épületen annyi már a romlás meg a toldás-foldás, hogy szem kell a csodás gótikus ajtók, címeres domborművek, faragott zárókövek, rés- meg körablakok, kopott ember- és állatalakos kőfaragványok, falba mélyített szentségtartó fülkék, fakuló freskótöredékek, bolt- és diadalívek felismeréséhez.
Akinek elég türelme és indíttatása van, álljon meg a feketeardai templom faragványokkal ékes kapujában, a csepei kálvinista templom mérműves ablakai alatt, Tiszabökény aszimmetrikus és sejtelmesen bumfordi templomának nyugati kapuzata előtt, vagy épp a técsői katedrális freskókkal díszes mennyezetkazettái alatt, és megmártózhat a rég múlt korok levegőjében. Amúgy bölcsen teszi, ha magával viszi ezt a könyvet, mert helybeli útmutatót aligha fog találni: Kárpátalján hosszú évtizedeken át csak a helybeli, vérszegény munkásmozgalmi és a többnyire hasonlóképp légből kapott szláv hagyományok szajkózása volt divatban!
(Horváth Zoltán György – Kovács Sándor: Kárpátalja kincsei, Masszi Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 3500 forint)

Pillantás az öregtoronyból
Virtuális vártúra a Dunántúlon és Horvát-Szlavónországban
Rumy Dániel

Aki magyar történelmi tanulmányaihoz magaslati pontot keres, ahonnan alaposan be- és átláthatók a nagyobb egységek, a logikai összefüggések és a hétköznapi élet apró-cseprő jelenségei, mást sem kell tennie, mint fölkapaszkodnia a vártörténelem viharvert kilátóiba. Az öregtornyokból mint történelmünk őrbástyáiból kilátás nyílik a teljes magyar históriára. Letekinthetünk az évszázadokig hadban álló – és hadban élő – végvári határvidék létformájára, a nagyobb horderejű politikai döntések következményeire, amelyek – elhibázott avagy sorsszerű mivoltukból fakadóan – olykor az egész országot kapkodó erődépítkezésre és tartós védekezésre kényszerítették.
A Talma Kiadó vártörténeti sorozatának harmadik, befejező CD-ROM-ja ebben a széttekintésben nyújt hathatós segítséget. A szórakoztató, figyelemfelkeltő tájékoztatás alapelveit szem előtt tartva a történelmi Magyarország dunántúli és horvát-szlavónországi térségeit mutatja be a már bevált módon: a több mint 170 vár, kastély történetének és jelenének vázlatos leírásával, a kapcsolódó legendák animációs felidézésével, a várbirtokos uraságok és családok lexikonjával, gazdag képanyaggal és eredeti dokumentumok lajstromával. Ez utóbbiak tapinthatóan közelivé teszik a vártörténelmet. Olvashatjuk Kanizsa 1566-os inventáriumát, amely számba veszi a várvédelemre alkalmas fegyverzetet és berendezést, beszédesen sok „hitvány” kardot, törött szakállas puskát, foltozott pajzsot sorolva fel. Meg egy „vashorgot, kibe gonosz embert visznek”. Átböngészhetjük továbbá a pápai várkatonaság névsorát, amely nemesi lovasságával és talpas hajdúival sem tesz ki egy bő oldalt.
Jól érzékeltetik a korabeli katonaság műveltségi szintjét az 1640-es Asztali szabályok: „2. Az asztali székkel nem kell hintázni, és a lábakat nem kell az asztal alatt kinyújtani. … 4. Nem kell kézzel a tálba nyúlni, sem a lerágott csontokat a szék mögé hátra vagy az asztal alá dobni. 5. Nem kell az embernek az ujját lenyalni, a tányérba köpni, vagy orrát az abroszba kifújni, vagy abba megtörülni. 6. Az ebéd végével nem kell marha módra inni, hogy az ember a székről leessék, vagy ne legyen képes az asztaltól fölkelni s egyenesen távozni.”
A felhasználóbarát Várak, kastélyok, legendák című CD-ROM-ot mindenki élvezettel tanulmányozhatja, de különösen hasznos az iskolások számára, akiknek történelem iránti kíváncsisága bizton fölébred a várakból letekintve.
(Várak, kastélyok, legendák, 3. Dunántúl és Horvát-Szlavónország. Multimédiás barangolás a történelmi Magyarország váraiban. Szerk.: Kósa Pál. Talma Kiadó, Pécs, 2002. Ára: 5800 forint)

A balek mesél
Szergej Dovlatov két kisregénye
Malonyai Péter
Lelki bajokra fogékony korunkban is tragédia, ha valaki képtelen otthonra lelni a világban. Ha hiába vált országot, s vele szokásokat, életformát, esélye sincs a megnyugvásra.
Mint Szergej Dovlatovnak. Aki még ötvenéves sem volt 1990-ben, amikor meghalt. Aki élt a klasszikus Szovjetunióban, élt (és halt) kivándorlóként az Egyesült Államokban, ám akit elkerült a nyugalom. Szülőhazájában úgymond mellőzték az írásait (érthetően), Amerikában kiadták őket (ez sem véletlen), ám ő csak így kommentálta a száznyolcvan fokos fordulatot: „Jó, jó, de mi változott?” Mármint benne, körülötte. Örök kérdése volt, hogy imponál-e a családjának, környezetének azzal, hogy könyvei jelennek meg. Tipikus baleknak tartotta magát; annál persze büszkébb és cinikusabb, hogy az áldozat kitételt használja. A Szovjetunióban képtelen volt élni a rendszer kínálta lehetőségekkel, ám Amerikában sem tudott beilleszkedni, hiszen saját bevallása szerint sohasem tanult meg jól angolul, s ami még jellemzőbb, és arrafelé különösen furcsa: autót sem vezetett.
A két kisregény két világ. A Kompromisszum a szovjet lét (volt ilyen!) elviselési módjának kézikönyve, a lényeg egyszerűen leírható: hazugság kontra vodka. A Külföldi nő a New York-i emigránsélet kilátástalanságáról szól – teljes képpel szolgál tehát a saját sorsáról Dovlatov. Aki – ez meggyőződésem – legalább olyan érdekes, mint az írásai. Éppen ezért jó őt olvasni, s persze ez az oka annak is, hogy megoszlanak róla a vélemények. Van, aki az olcsó tömegkultúra termékének tartja, és lenézi műveit, s akadnak, akik a sorok közé látják azt is, ami nincs ott. Mindez egyet jelent azzal, hogy Dovlatov jó mesélő, olyan helyzeteket idéz föl és teremt, amelyek nem idegenek a hétköznapok emberétől.
Otthontalansága is hétköznapi. A huszadik század Kelet-Európájában született embernek természetes, hogy kételyekkel kell megküzdenie, s el kell kendőznie bizonytalanságát. Aki mindezt megpróbálja kiírni magából, annál természetes a kérdés: melyik az érdekesebb, a szerző vagy a mű? Ezt persze csak az olvasó döntheti el.
(Szergej Dovlatov: Kompromisszum – Külföldi nő. Európa Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2200 forint)

Csehov szerelmei
Levelezéskötet a Magvető Kiadótól
F. A.
Aki kicsit is vonzódik az írott szóhoz, kamaszkora vége felé többnyire átéli azt a nagy szenvedélyt, amelyet az orosz irodalommal való ismerkedés jelent. Az ember csak olvas, olvas; de ugyan kinek jut eszébe ilyenkor, hogy a nagy orosz írók is hétköznapi emberek voltak, akik utálták, hogy mindig hideg van, és szerették az egrest. Olykor pedig behatóan tanulmányozták a lóvasúti ellenőrök és vodkaszállítók szókincsét – mint például Csehov. Anton Pavlovics életében két nő játszott meghatározó szerepet, az egyik Lika Mizinova, akinek évekig udvarolt, de kapcsolatuk ellaposodott. A másik a felesége, Olga Knyipper, a moszkvai Művész Színház ünnepelt csillaga, akivel valójában távházasságban éltek, az író ugyanis Jaltában kúrálta magát az év nagy részében, míg Olga Moszkvában játszott, igaz, súlyos önvádtól gyötörve. Leveleikből kiderül, hogy ezt a helyzetet Csehov elfogadta: Olga mindenről beszámolt, ami a moszkvai értelmiség életében történt, egy megfázás és két társasági pletyka közé felbecsülhetetlen értékű irodalomtörténeti adatokat zsúfolva.
Írt férje drámáinak fogadtatásáról, a próbaidőszakokról, a híres színész-rendező Sztanyiszlavszkij szakmai vívódásiról. Csehov pedig szorgalmasan válaszolt: milyennek képzeli színdarabjai figuráit, hogyan látja kortársait, hol tart munkájában, mit csinálnak betegei. És mindezt roppant szórakoztatóan teszi, meglepően könnyed, szellemes, évődő ember módjára. Ezt az oldalát főleg a Likának írt levelekben csillogtatta, Olgát talán túlságosan szerette ahhoz, hogy szellemeskedésre pazarolja a papírt.
A könyv olvasása közben igazi élmény szembesülni azzal, hogy Csehov valóban úgy élt, úgy beszélt, azokkal a tárgyakkal és személyekkel vette körül magát, mint hősei. A csehovi világ valóban létezett!
2002 januárjában az Új Színház Kiss Csaba rendezésében Csehov szerelmei címmel színpadi művé gyúrta az író levelezését – kiegészítve azt napló- és visszaemlékezés-részletekkel. Radnai Annamária, aki a leveleket fordította, és részt vett a dramaturgiai munkában is, sajnálta volna, ha az édesanyjával, Tussingerné Szirotina Szvetlenával közösen magyarra ültetett sok száz – a darabban fel nem használt – levél ismeretlen marad a hazai közönség előtt. Így született meg ez a könyv. A válogatás persze önkényes, hiszen az egész Csehov-levelezést még anyanyelvén sem dolgozták fel. Radnai Annamária úgy válogatta össze a rendelkezésére álló anyagot, hogy a két kapcsolat fordulópontjait emelje ki, illetve a legérdekesebb leveleket mutassa be – és ezt a feladatot kitűnően megoldotta. Talán érdemes lett volna kicsit hoszszabb bevezetőt írni a könyvhöz, a három főszereplő viszonyát részletesebben elemezni, hiszen a magánlevelek természetéből következik, hogy azok kívülálló számára nem mindig érthetőek. A sok ismerős, rokon, barát között, akikről a levelek említést tesznek, szintén bonyodalmas eligazodni, ehhez a jegyzetek sajnos nagyon kevés segítséget adnak. Kárpótolnak a szövegben felbukkanó verssorok, az elegáns nyelvezet és az irodalmi utalások, színhelyek, amelyek meghozzák kedvünket újraolvasni az orosz irodalmat.
(Csehov szerelmei. Lika Mizinova, Olga Knyipper és Anton Pavlovics Csehov levelei. Szerk.: Radnai Annamária. Magvető Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2280 forint)