Korrupciós index

Ha igaz a kossuthi mondás, a politika az exigenciák (felismert lehetőségek) művészete, a politikai kommunikáció meg nyilvánvalóan a tömegmanipulációs lehetőségeket kihasználva emelkedik művészi régiókba. Némileg póriasabban kifejezve magunkat: az istenadta népnek a megfelelő körítéssel bármit be lehet adni – mindaddig, amíg beveszi a gyomra. A gyomornedveket pedig edzeni lehet, szoktatni a terheléshez: egyre súlyosabb és zsírosabb étkekkel megterhelni, hogy idővel már a szellemi koleszterinbombákat tekintse normális táplálkozásnak. Az „etetésnek” egyetlen, ősidők óta bevált ellenszere van – folyamatosan, minden lehetséges alkalommal visszakérdezni: mi is az voltaképpen, amit elénk tálaltak?
Ha például azt röpítik világgá az éter hullámain, hogy az igazságügy-miniszter szerint hazánk se nem korruptabb, se nem makulátlanabb más európai országoknál, a bólogató riporter helyett is bátran kíváncsiskodjunk: vajon honnét tudja ezt a tárcavezető? Mire alapozza kinyilatkoztatását, holott egy mondattal előbb még ő becsülte egy százalékra a felderített hivatali megvesztegetések hazai arányát? Talán van valamiféle szuperbiztos, a földi halandók előtt gondosan titokban tartott metodika, melynek révén egy miniszter statisztikai pontossággal tudhatja, mi folyik a szigorúan négyszemközt bonyolított befolyásbéli adásvételek piacán? S ha valamiféle látnoki képesség birtokában át is képes hatolni tekintete a párnázott irodaajtókon, s ennélfogva valós képe van a honi korrupció mértékéről – milyen adatok alapján képes ezt nemzetközi viszonylatban elhelyezni? Ha itthon még netán partnereinek tekintheti is a polgári titkosszolgálatokat, kik a partnerei az emlegetett európai országokban? Nem arról van-e szó, hogy a miniszter csupán így gondolja, és semmiféle hiteles adat nem támasztja alá kontinentális összehasonlítását? S ha szakmai tekintélyét elismerve mégsem akarja azt hinni az ember, hogy a legfőbb igazságfelelős csupán a hasára ütött (így emelvén művészi szintre a politikai kommunikációt), nem kell-e számolnunk azzal a valószínűtlen lehetőséggel, hogy érzékletes korrupciós tapasztalatai még előző életéből, kiterjedt ügyvédi praxisából származnak?
Egy miniszternek természetesen időnként a szakmaiság rovására is muszáj politikai nyilatkozatokat tennie – főleg ha az a kabinet, melynek ő maga is tagja, gyakorta hirdetett szólamaiban az üvegzsebet, az átláthatóságot, a megvesztegethetetlenséget tűzte zászlajára. Duplán blamázs viszont, ha a kétségkívül hazafias nyilatkozat után (miszerint nemcsak alábbvalóak, de korruptabbak sem vagyunk más nemzeteknél) alig pár nappal az pattan ki, hogy abba a napvilágra került vékonyka százalékba történetesen a kormányzat második embere is beletartozik. A lukácsi tanítások szerint a mennyiség ilyenkor csap át minőségbe. Lehet aztán megint edzeni a választói gyomrot, hogy a kipattant korrupció egyetlen logikus következménye (a lemondás) voltaképpen erkölcsi piedesztálra emeli, már-már megdicsőíti a lemondót – ám erre csak lemondóan legyinthetünk. Vannak a politikai kommunikációnak művészei, de akadnak kontárai is.
Ha lehet egy ilyen országimázsrontó esetnek pozitív hozadéka, az az, hogy a morál újfent polgárjogot nyer a politikai közbeszédben. Az olyan dekadens, ezüstkori fejleményeket követően, amikor a nemzet némely nagy koponyája is hajlott már arra, hogy a politikát különválassza az erkölcstől, a napnál világosabban kiderült: ez nem fog menni; ez a két terrénum csakis szimbiózisban létezhet. Aggathat magára a politikum divatos és hangzatos jelzőket („pragmatikus” és társai), a politikai választásokon alapuló demokráciák és a mindennapi választásokon alapuló erkölcsök ugyanarra a fundamentumra: a bizalomra építenek. Ez a közbizalom pedig meginoghat, ha hibátlan ugyan az erkölcsprédikáció, de túl sok alóla a kivétel.
A korrupciós indexnek nevezett heroikus pozitivista kísérlet (amellyel egy-egy ország erkölcsét számszerűsíteni, más országokéval összemérhetővé varázsolni igyekszik) logikailag is gyenge lábakon áll: a nyugati indexgyártók az adataikat nyugati cégek és külképviseletek tapasztalataira alapozzák, e cégek és képviseletek pedig nem hallomásból, hanem a gyakorlatból merítik számaikat. Azaz (a megvesztegető szerepében) alkalmasint éppolyan korruptak, mint akiket megítélnek – ám saját országuk korrupciós indexében ez a tény aligha szerepel. Pedig nem is nagyon szemérmesek: az is előfordul, hogy ezeket a kenőpénzeket otthon átalányként leírhatják az adójukból. S igaz ez a szemhunyás fordított irányban is: közkeletű adatként keringenek ama százalékok, mennyit kell visszacsorgatni illetékes brüsszeli zsebekbe ahhoz, hogy egy uniós pályázat bizonyosan sikeres legyen. Ezt bizonyítani éppolyan bajos, mint cáfolni: ha belegondolunk, igazságügy-miniszterünk sem állított egyebet, mint hogy korrupciós indexünket tekintve (is) eurokonformok vagyunk.
Mindezt végiggondolva jobban tesszük, ha nem fűzünk vérmes reményeket az épp őáltala kidolgozandó törvénymódosításhoz, amely az ügyvédi összeférhetetlenséget igazítaná hozzá az írott jogban az íratlan erkölcsökhöz. A látható egy százalék megzabolázása ugyanis vajmi keveset ér, ha a közbizalomra épülő közéleti etika víz alatti jéghegye láthatatlan marad. A paragrafusok szigorításától a jövőben talán óvatosabbak lesznek a közhivatalt viselők, de nem lesznek erkölcsösebbek. Üdvözlendő, hogy a közbefolyást magánforintokra konvertáló „megtévedteknek” immár nem szabadon választva, hanem kötelezően kell lemondaniuk – de ezek után a kormányzati struktúrában is erkölcstelenség üvegzsebügyi államtitkárságot közpénzből fenntartani, ha egyszer bebizonyosodott: a hatásköre nem terjed ki az üvegzsebügyet felügyelő miniszterre. Könnyeznünk amiatt sem indokolt, hogy ilyen szigorú(?) elvárások ismeretében egyetlen ügyvéd sem akar majd közpolitikai pályára lépni – pár hónapja még épp a „piaci árakra” hivatkozva emelték illetéküket a duplájára. Némi latinos műveltség ismeretében (ami jogászberkekben elemi követelmény) az is tudható: a miniszter nem úr, hanem szolga – mindenki tudja hát, mire vállalkozik. Aki mégsem, az ne csodálkozzék, ha utóvizsgára utasító érdemjegyet vésnek a (korrupciós) indexébe.