Minden bizonnyal a növénytermesztés volt az újkőkor legnagyobb forradalma. Mintegy 11–12 ezer esztendővel ezelőtt az emberiség tudatosan kezdett termelni a Tigris és az Eufrátesz folyam vidékén. A búzatermesztéssel megkezdődhetett a civilizáció kialakulása azáltal, hogy az emberek egy része már nem függött közvetlenül a legelemibb szükséglet, az élelem napi megszerzésétől. A vadállatok háziasítása nagyjából ugyanebben az időben kezdődött el a kutya, majd a rénszarvas befogásával. A ma is tenyésztett állatfajok többségének háziasítása a hat–kilencezer évvel ezelőtti időszakra tehető.
Hogy mennyire fontos napjainkban az agrárgazdaság, az néhány számmal is igazolható, amelyet 2001-ben tett közzé az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezete (FAO). Eszerint a világ lakosságából 2,6–2,7 milliárd embernek a léte kizárólag a mezőgazdaságtól függ, akik szinte teljes jövedelmüket szűkös élelmiszer-ellátásukra fordítják. A háztartási statisztikák azt mutatják, hogy a leggazdagabb országokban az összes kiadás 12–16 százalékát, a közepesen gazdagokban egynegyedét-egyharmadát költik élelmiszerre; hazánkban ez az összeg 27–28 százaléknyit tesz ki. Átlagosan az emberiség több mint fele függ egzisztenciálisan az agrárgazdaságtól. Még az Amerikai Egyesült Államokban is, amely ma a világ vezető ipari nagyhatalma, minden ötödik munkahely az agráriumhoz kötődik.
Az utóbbi ötven esztendő nagyobb változásokat hozott a mezőgazdaságban, mint az előző sok száz év együttesen. Fél évszázada földünkön 2,5 milliárd ember élt, ma több mint hatmilliárd. Akkor az össznépesség 16 százaléka – 400 millió ember – éhezett, ma csupán 13 százaléka, de ez 800 millió főt jelent. A nagy népsűrűségű, erőforrásokban szegény, kiépítetlen infrastruktúrájú fejlődő országok többségében (például számos ázsiai és majd minden afrikai országban) a mezőgazdasággal szemben támasztott egyetlen igény az életfenntartáshoz szükséges táplálék megtermelése bármi áron. Ezeknek az országoknak az agrárvilágát egycélú, monofunkcionális gazdálkodás jellemzi.
A másik végletet az Európai Unió képviseli. Fő elvárása a mezőgazdaságtól az, hogy a lakosság biztonsággal jusson hozzá bőséges és változatos élelemhez. Ezenkívül számít rá, hogy az agrártevékenység hosszú távon fenntartható lesz, messzemenően kíméli a környezetet, óvja az élővilág sokszínűségét, az állattartásban érvényesíti az állatjóléti követelményeket, megőrzi a vidék kulturált táj jellegét és lakosságmegtartó erejét, valamint elősegíti a jövedelmek versenyképességét más ágazatokkal szemben. E sok célt egyidejűleg teljesítő, ám költséges multifunkcionális agrárgazdasági stratégia leginkább az unióra jellemző. Az Európai Unió nem érdekelt a termelés további növelésében, tekintve, hogy az egyik legnagyobb agrártermelő, s tagállamainak lakossága biztonságosan el van látva élelemmel.
Számos fejlett mezőgazdaságú ország (az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland) a termelés hatékonyságára helyezi a súlyt. Ez az országcsoport leginkább arra törekszik, hogy a globalizációs folyamatokból adódó világkereskedelmi versenyelőnyét tovább növelje. Ebből adódóan az EU a legkülönbözőbb módon védi belső piacait, gátat szab a globális verseny érvényesülésének. Az agrárkereskedelem további liberalizálásáért küzdő országok – fejlődők és fejlettek egyaránt – emiatt folyamatosan támadják az uniót.
Milyen viszony jellemző Európa és a magyar mezőgazdaság kapcsolatára? Eléggé színes a kép, főképp, ha ezeréves történelmünk tükrében vizsgáljuk, hiszen agráriumunknak a honfoglalás kora óta fontos szerep jutott a magyar gazdaságban. Szent István idejében elsősorban kenyérgabonát, kölest, árpát és zabot termesztettünk, szarvasmarhát, juhot, kecskét és lovat tenyésztettünk.
A középkorban az éhhalál megszokott jelenség volt kontinensünkön; a legszörnyűbb éhínség Nyugat-Európában a XIV. század elején pusztított. Ellenben Magyarországon alig ismerünk példát éhínségre, holott aszályos időszakok itt is akadtak. Hazánk lakossága a kiterjedt állattenyésztés és a halban gazdag vizek révén sokkal kevésbé volt a gabonára utalva. Tőlünk nyugatra szinte minden területet a búza és a rozs foglalt el a nagyobb népsűrűség miatt. Így alig maradt legelő, és veszélyes mértékben visszafejlődött az állattenyésztés.
Magyarország a XV. században Európa legnagyobb szarvasmarha- és borexportőre lett. Az élőállat-kereskedelmet nem fékezte sem az oszmán terjeszkedés, sem a magyar állam felbomlása. Bécs, Nürnberg, Augsburg, Ulm, Velence egyre több élelemre volt vevő. A XVI–XVII. század fordulóján évente több mint százezer szarvasmarhát hajtottunk lábon külföldi piacra. Borkivitelünk a török hódoltság alatt érte el virágkorát: a tokaji bor a XVII. századtól lett híres Európa-szerte. Az élő állat, a bor, valamint a hal egészen a XVIII. századig uralta exportunkat, s javította a deficites külkereskedelmi mérleg egyensúlyát.
A kiegyezés után létrejött Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági és politikai felépítése sok vonásában előfutára volt az Európai Uniónak. A nemzeti szuverenitás részleges korlátozása, a regionalizmus, a szabad tőkemozgás és árucsere, a vámkorlátok lebontása, a védővámok alkalmazása – mind ismerős fogalmak. Mezőgazdaságunk a nemzeti jövedelemnek 54–61 százalékát, az exportnak pedig 60 százalékát tette ki: a Monarchia 52 milliós belső piacra termelt!
A búza és a kukorica hozama a nagyüzemekben 1910 táján elérte a fejlett nyugat-európai országokban ismert szintet. Egyre gyakoribbá vált a gépesítés (szántás gőzekével, cséplés). Elterjedt az istállózó állattenyésztés; 1880-ban még 80 százalék volt, de 1911-re 28 százalékra csökkent az igás- és húshasznú magyar szürke marha aránya, helyette a tej- és húshasznosítású vöröstarka és borzderes fajták terjedtek el. A század második felétől a világhírű zsírsertést, a mangalicát részben felváltotta az angliai eredetű hústípusú sertés, s iparszerűvé fejlődött a sertéstartás. A Monarchia idején alakult ki a magyar élelmiszeripar, és vált a világon a legmagasabb színvonalúvá a malomipar.
A Monarchia szétesésével a vámközösség felbomlott, a magyar mezőgazdaság fejlődése szempontjából oly kedvező helyzet megszűnt. Kivitelünk a világpiaci árak játékszerévé vált. A második világháborút megelőző konjunktúráig ez alaposan lefékezte a hazai mezőgazdaság fejlődését. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az utódállamokban erőteljesen törekedtek a teljes gazdasági önállóságra, így a közeli piacok beszűkültek.
A két világháború között a mezőgazdasági termelés 25–30 százalékát, egyes években 50 százalékát exportálni lehetett, és kellett is, mert ez tette lehetővé az ipar fenntartásához szükséges nyersanyagok, gépek és más ipari, illetve fogyasztási cikkek behozatalát. 1930-ig döntően Ausztria, Csehszlovákia, Németország és Olaszország volt az importőr, 1932-től Németország vált a legfontosabb vevővé (60 százalékos aránnyal). Devizagazdálkodási okokból – és az egyoldalú függőséget csökkentendő – elődeink erőteljes piacbővítésre törekedtek Anglia, Franciaország, sőt az Egyesült Államok irányában is.
Az állami gazdaságok és mezőgazdasági termelőszövetkezetek sok megpróbáltatás árán, egyéni tragédiák sorát is előidézve alakultak ki. Az 1960-as évek elejétől azonban fokozatosan működőképessé váltak, lehetővé téve a szovjet kolhozrendszertől merőben eltérő agrárgazdasági modell kibontakozását. Nagy lendületet adott a mezőgazdaság fejlődésének a háztáji gazdaságok és a nagyüzemek közötti kooperáció létrejötte is.
A hazai agrárfolyamatok nagy nemzetközi visszhangot váltottak ki, történelmünk során soha annyi agrár szakemberünk nem dolgozott tanácsadóként külföldön, mint az 1970–1980-as években. Európában Magyarország úttörő volt a hibridkukorica-vetőmag termesztésében, a sertéshibridek nemesítésében, a szarvasmarha-tenyésztés specializált, tej irányú szakosításában, az egész országra kiterjedő, részletes talajtérképek elkészítésében stb. Aligha tudatosult bennünk, hogy az 1968–1989-es időszak sok sikert hozó agrárpolitikája mennyi rokon vonást mutatott az akkori Közös Piacéval, majd a későbbi unióéval. A nagy különbség hazánk és a Közös Piac mezőgazdaságban érvényesített gyakorlata között az volt, hogy nálunk a teherviselők főképp az agrárüzemek voltak, a Közös Piac pedig hasonló célok érdekében központi támogatásokat adott adófizetői pénzből.
A rendszerváltást követően elveszítettük főbb kelet- és közép-európai exportpiacainkat, és csökkent a hazai lakosság vásárlóereje. Elsősorban hús- és tejtermékekből fogyasztottunk kevesebbet, jócskán szűkítve a belső piaci keresletet. Az állami gazdaságok összesen 900 ezer hektáros területének felét a kárpótlási igények kielégítésére használták fel; 2002-re mindössze 12 állami tulajdonú gazdaság maradt meg régi formájában. Nagyüzemek művelik a terület 40 százalékát, a mezőgazdasági szövetkezetekbe tömörült termelők 15–16 százaléka adja a hazai árutermelés 60 százalékát.
Az ezredfordulón az egyéni gazdaságok száma 960 ezer; ezek 90 százaléka öthektárosnál kisebb törpebirtok, 12 százaléka 5–10 hektár, 4,5 százaléka 10–50 hektár területű; csupán 0,7 százalék azoknak az aránya, akik 50 hektárnál nagyobb földön gazdálkodnak. Az egyéni gazdálkodók mintegy 70 százaléka önellátásra termel. Az 1,8 millióra rúgó hazai háztartásban mintegy kétmillióan foglalkoznak valamilyen szinten mezőgazdasággal, a családtagokat is számolva 2,6–2,7 millió személy kötődik szorosan az agráriumhoz. A kisméretű gazdaságok döntő többségében nem csupán a tőke hiányzik, hanem a szaktudás is.
A rendszerváltást követő agrárpolitikai koncepcióhiány sok feszültség forrása lett. Súlyos szakmai hiba volt a mezőgazdaság szükséges szerkezetváltását egybekötni a kárpótlással, és a kettőt egyszerre időzíteni. Káros mértékben aprózódott fel a földtulajdon, és sok olyan ember vásárolt olcsón földet, aki nem is kívánta megművelni. Túlzott mértékben vált szét a földtulajdon és -használat, egyszersmind teret kaptak a spekulációs földvásárlások. A 223 nagy, zömében állami tulajdonú élelmiszer-ipari vállalat – értékben – kétharmad részét külföldi befektetők vásárolták meg. Jellemző, hogy a hazai termelés 98 százalékát az a 231 nagyüzem adja, amely egymilliárd forintnál több árut értékesít. A mezőgazdaság jövedelmezősége 1991-től nagymértékben romlott, növekedett az eladósodottság. Talajjavítást 2001-ben egyetlen hektáron sem végeztek. A kilencvenes években a hazai talajok újból tápanyaghiányossá váltak. A rendszerváltás óta az állatállomány az utóbbi száz év átlagához viszonyítva is példátlan mértékben lecsökkent.
Hazánkban az agrárgazdaság akkor fejlődött a legdinamikusabban, és közelítette meg legjobban a vezető országok színvonalát, amikor viszonylag jól kiszámítható politikai-gazdasági integrációk része volt, előre látható peremfeltételekkel, függetlenül azok társadalmi-ideológiai irányultságától (Osztrák–Magyar Monarchia, KGST). A magyar agrárszektor másfél évszázada szinte töretlenül hozta létre a legnagyobb devizatöbbletet.
Amennyiben kimaradnánk az unióból, Magyarország agrárgazdasága ki lenne szolgáltatva a globalizációs versenyhatásoknak, hasonlóan ahhoz, amit már megéltünk Trianon után. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy exportunk kétharmada már az unió országaiba irányul, mégpedig vámkorlátok nélkül!
A csatlakozás végre több évre előre kiszámíthatóvá teszi azokat a gazdasági feltételeket, amelyek alapján a gazdálkodók képesek lesznek stratégiai tervezésre. Magyarország – Franciaországgal együtt – Európa kukoricaövezetébe tartozik. Csatlakozásunk már belátható idő elteltével olyan, unión belüli pozícióval járhat együtt, amely sok mindenben emlékeztet az USA kukoricaövezetbe tartozó szövetségi államainak helyzetére. Ott ma ezekben a leggyorsabb a mezőgazdaság fejlődése. Nem egy nyugat-európai szakembernek – akárcsak Horn Péter akadémikusnak – az a véleménye, hogy Magyarország belátható időn belül Európa egyik erős agrárgazdaságú országa lesz. E pozíciónak van történelmi előzménye, hazánk nem „üres kézzel” megy az Európai Unióba.
-----------------------------------------
(A fenti szöveg a február 24-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.)
Az előadás megtekinthető március 1-jén (szombaton) a Duna Televízióban 13.10-től, március 2-án (vasárnap) 13.10-től az MTV-n, valamint 23.10-től az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása március 3-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
Orbán Viktor
Orbán Viktor: Nem vagyunk cukorból! + videó
