MI A MAGYAR?

Apai nagyapám Svájcból jött Magyarországba a 60-as években, mérnök volt, s valami felvidéki erdőt mérni jött, itt házasodott s itt is maradt. Apám egyformán beszélt magyarul, németül, s nem tudom, eldöntötte-e magában valaha, hogy hová tartozik. Anyám iskoláit még Sziléziában végezte, s csak asszonykorában tanult meg magyarul. Anyanyelvem tehát nekem is a német volt, magyarul beszélni csak iskoláskoromban kezdtem. De rövidesen már csak magyarul tudtam, s a németet utóbb úgy kellett könyvből megtanulnom. (…) De én már gyermekkoromban is szenvedélyesen nem szerettem a németeket, s ezt az érzésemet nem befolyásolta, hogy mi volt az anyanyelvem. Mit számít, hogy milyen nyelven gügyögtem első szavaimat? A faj sem számít, nem érzem rokonnak, vagy csak olyan rokonnak érzem a németet, mint akit túlságosan jól ismerünk, s a világért sem akarunk hasonlítani hozzá. Noha ez a hasonlóság talán hasznos volna, a rokon olykor követendő példa lehetne, ideál is sok tekintetben – de én magyar akartam lenni, s ezt érzelmeim akarták s nem józan elhatározásom. Magyarnak lenni ebben az országban évszázadokon át csak a német ellen lehetett. Persze ha azt mondom, hogy nem szeretem a németet, akkor nem gondolok a nagy német kultúrára, Beethovenre, Kantra. (…) Nagyanyám, ki évekig nem volt hajlandó Magyarországba jönni, mert öreg lévén, félt, hogy itt halhat meg, és semmi áron sem akarta, hogy magyar földbe temessék, mikor én tízéves lehettem, mégis ideutazott hozzánk, s ekkor én az ő német üdvözlő szavaira ostobán álltam előtte, egy szót se értve beszédéből. De haragját aztán már egészen jól megértettem, így kommentálta a dolgot: ez a gyerek tud németül, hogyne tudna, pár éve még tudott, most csak velem nem akar beszélni, mert egy magyar rebellist neveltek belőle!
Azt a melegséget szívem körül, azt a dacos és elszánt büszkeséget, amit a Rebell szó kiváltott belőlem, sohasem fogom elfelejteni. Gyermeki romantikus lázadásom e percben mennyi mindent döntött el érzelmeimben, sorsomban, jövőmben! Milyen nagyszerű dolog volt ez, az otthoni német szóval szemben lázadó magyarnak lenni! (Zárójelben mondom, hogy nagyanyám pár hét múlva nálunk halt meg, s itt van eltemetve.)
Ha most lehiggadtan kutatom, van-e még gyökér, ami német fajtámmal összeköt, alig találok magamban egy-egy foszlányt is. Talán hogy a német szó, német táj, német dal olykor valami nagyon mélyen elrejtett otthonosság zavaros emlékét veri fel bennem. De sosem álmodtam németül, mióta álmaimra emlékszem. Egyetlen német vers emléke sincs bennem, legfeljebb olyan, amit már magyar füllel s unalommal hallgattam az iskolában. Serdülőkorom óta nagy lírai élmény, gyönyörű szavak bódulata mind magyar szavakból áradt szívembe. Én magyarul írok például, és semmi más nyelven nem tudnék írni, akármilyen jól bírhatnék idegen nyelveket. Egy fiatal író állítólag azt mondta, mikor a magyarság pusztulásáról beszéltek, hogy nem baj! Ha németek lesznek itt az urak, majd németül írunk! De éppen ez az, amit nem lehet, hála istennek! Tudom, van néhány példa állításom ellen, de ezek csak szabályerősítő kivételek, s az igazság, hogy aki kényére tudna akármilyen nyelven verset írni, az egyiken se tud igazán. A költő egész költészetével mélyen és misztikusan van nyelvéhez hozzánőve. Szellemes közhelyeket több nyelven is lehet írni, de azt a mondanivalót, amit senki rajtunk kívül elmondani nem tudna, azt csak egyetlen nyelven, hazánk nyelvén mondhatjuk el.
Nem magyarságom mellett akarok itt hitvallást tenni. Mondhatnám röviden: itt születtem, és minden más országban idegennek érezném magam. A faj, ha van is faj, ami úr az ember fölött, átváltozik. Magyar vizet ittam, magyar levegőt szívtam, és magyar kenyeret ettem. Mi közöm a sötétséghez, ami előttem volt?
Török Sophie: Úti emlékek Németországból (1933)