Az 1989–90 táján virágzó Hamvas- és Márai-kultuszhoz hasonlóan George Orwell életműve is jobbára társasági téma, az „általános műveltség” védjegye a magyar szellemi életben. A száz éve született nagy angol író zsarnokságról, testi és lelki gyötrelmekről, embertelenségről írott könyvei problematikusnak számítanak világszerte – legalábbis azok számára, akik ideológiai patikamérlegen mérik a szellem óriásait. Orwellt a baloldalon ma is sokan renegátnak tekintik, a jobboldaliak pedig nehezen feledik egykori szocialista elkötelezettségét. Pedig a képlet roppant egyszerű, Orwell páratlanul tisztességes, éles kritikai érzékkel megáldott ember volt, aki nem mutatott hajlandóságot arra, hogy tapasztalatait gondolati sorompók közé szorítsa.
A nemrégiben nyilvánosságra hozott iratok, melyek az írónak a brit titkosszolgálatokkal való együttműködését dokumentálják, tovább árnyalhatják Orwellről kialakult képünket. Egészen 1998-ig mély hallgatás övezte a titkosszolgálatokkal való kapcsolatát, de a titkosítás feloldása után ma már részletesen ismerhető a kommunista ideológiából kiábrándult író hazafias lépése. Mert bizony kétségkívül hazafias tettnek számított, hogy Orwell a háború után vállalta az együttműködést egykori elvtársai leleplezésében, akikről talán ő tudta a legjobban, micsoda veszélyt jelentenek a nyugati világra.
Az író egy Celia Kirwan nevű nőismerősén keresztül lépett kapcsolatba a brit külügyminisztérium információkutató osztályával, amelyről egészen a hetvenes évekig csak kevesen tudták, hogy valójában fedőszerv, a kommunista propaganda leleplezésére hozták létre. Orwell egy világoskék füzetbe jegyezte le személyes benyomásait, véleményét egykori ismerőseiről, közismert baloldaliakról, társutasokról. Az előzetes elképzelések szerint a mintegy százharminc fősre duzzadt listát át kellett volna adnia a brit kormánynak, de az író végül mindössze harmincöt jellemzést bocsátott a rendelkezésükre. Mindazok, akik az eset miatt „árulással” vádolják Orwellt, elfeledkeznek arról, hogy – amint azt egy Celia Kirwannek írott levélben is kifejtette – sok információt pusztán azért tartott vissza, mert félt, hogy pontatlan értesüléseivel bajba sodorhat ártatlan embereket. Arról nem is beszélve, hogy Orwell listáját a brit kormány végül sem adatgyűjtésre, sem szankcionálásra nem használta fel. A baloldali bálványokról – színészekről, írókról, újságírókról és másokról – tett megjegyzései és jellemzései mindenesetre sokatmondóak.
A New York Times moszkvai tudósítójáról, a becstelenségben már-már alulmúlhatatlan Walter Durantyról – aki valósággal ajnározta Sztálint, és tagadta az ukrajnai éhínséget – Orwell megemlíti, hogy „diszkrét társutas”. Sean O’Casey írót „lehetséges kommunistaként” és „nagyon hülyének” jellemzi. G. B. Shaw „főbb kérdésekben oroszpárti”, míg John Steinbeck „hamis író”. A lista bővelkedik magánéleti és személyes megjegyzésekben. Charlie Chaplin nevénél a kérdőjeles „zsidó” kifejezést találjuk, Stephen Spender költőről megtudhatjuk, hogy „homoszexualitásra hajlamos”, J. B. Priestley íróról pedig, hogy „sok pénzre tett szert a Szovjetunióban”. Politikai jellemzései célratörőek és tömörek. Richard Crossman brit munkáspárti képviselő „politikai törtető” és „cionista”, míg Henry Wallace volt amerikai alelnök „nem hivatalos kapcsolatban áll az Amerikai Haladó Polgárok nevű szervezettel”, ráadásul „nagyon becstelen”.
Hogy milyen élmények, tapasztalatok, az illúziókkal való milyen kegyetlen leszámolás vezettek végül e lista megszületéséhez, ahhoz érdemes röviden áttekintenünk George Orwell életútját.
Metsző tekintet, nyírott bajusz, viktoriánus elegancia és megjelenés – ki gondolná, hogy George Orwell már fiatalon utat talált a baloldali mozgalmakhoz? Az 1984 írója Eric Blair néven látta meg a napvilágot, apja a brit gyarmatbirodalom tisztviselője Indiában. Orwell társadalmi helyzetének megfelelő nevelésben részesült, szülei magániskolába járatták, s amikor a húszas években az indiai rendőrség kötelékébe lépett, úgy tűnhetett, a brit középosztály elvárásainak megfelelő életet él majd a távoli Burmában. Orwell azonban megcsömörlött az erőszaktól, az akasztásoktól és a testi fenyítésektől, az uralkodó szolgálatánál jobban érdekelték a társadalmat boldogító eszmék. Hamar visszatért Európába, felvette a George Orwell nevet, majd az írásnak szentelte magát.
A két világháború közötti baloldali értelmiséget megrögzött dogmatizmus és gyakorlatiatlanság jellemezte. A marxizmussal, leninizmussal, trockizmussal kacérkodó írástudók afféle kávéházi filozófusok voltak – harsányan szónokoltak az osztályok nélküli társadalomról, de saját köreiken kívül senkivel sem érintkeztek. Munkásérdekekre hivatkoztak, de egyetlen élő munkást nem ismertek. Osztályharcról írtak és prédikáltak, de valójában „bukott polgárok” (Németh László) maradtak. Orwellt alkatánál fogva sem érdekelték a féligazságok, kortársaival ellentétben alámerült a brit és a francia társadalom legmélyebb bugyraiba, hogy hitelesen tájékoztasson az embereket sújtó gondokról-bajokról. A húszas évek végén London szegénynegyedében, a Notting Hillben élt, később Párizsba költözött, mosogatásból és takarításból tartotta fenn magát. Nélkülözésben töltött éveit egészsége sínylette meg, súlyos tüdőbetegséget szerzett, korai halálát is ez okozta. Mindössze negyvenhét évet élt.
Első írásai a gyarmati esztendőkről tudósítanak, az irodalmi kiugrást a Számkivetetten Párizsban és Londonban című szociografikus önéletrajza hozta meg számára. Ekkor már egyértelműen a baloldali mozgalmakhoz kötődött. Amikor kitört a spanyolországi polgárháború, az anarchista POUM-milícia képviseletében a helyszínre utazott, hogy fegyverrel harcoljon a köztársaságiak oldalán. A tüdőbeteg Orwell nem a békés hátországban, Londonban vagy Párizsban szőtte tetszetős elméleteit: ha ezt teszi, talán soha nem ismeri fel a nemzetközi kommunizmus valódi arcát.
Spanyolországban kis híján életét vesztette – nem Francóék, hanem a társadalmi haladás szószólóinak hitt kommunisták elől kellett bujdosnia. Orwell döbbenten látta, hogy a szovjet zsoldosok még a szövetségesnek mondott anarchistákat is üldözik. Bajtársait százával-ezrével gyilkolta meg a sztálini önkény, és Orwell igencsak szerencsésnek mondhatta magát, amikor az aragóniai hadszíntéren szerzett sérüléséből felépülve sikerült átjutnia francia területre. Az igazi meglepetés Londonban várt rá, elvtársai és támogatói egyszerűen nem hittek neki, amikor beszámolt a kommunista vérengzésekről. Ellenben figyelmeztették, hogy maradjon csendben, mert minden Moszkvát illető bírálattal Hitlert erősíti.
A spanyol polgárháború keserű tapasztalatai átformálták Orwell világképét. Már nem hitt a szovjet típusú szocializmusban, kortársai közül szinte páratlan tisztességgel szembefordult tévedéseivel. Ne feledjük, a harmincas években európai és amerikai értelmiségiek tömegei esküdtek a bolsevizmusra. Társutasok tucatjai lelkendeztek a Szovjetunióban tett „baráti” látogatásaikról, az eszme megszállottai valósággal befogták szemüket és fülüket az égbekiáltó igazságtalanságok és törvénytelenségek felemlítésekor. Louis Aragon versben üdvözölte a szovjet politikai rendőrséget, a GPU-t – Franciaország számára vért, halált, erőszakot követelt. A nagy moszkvai perek idején a „humánus” Bertolt Brecht halálbüntetést kért a vádlottakra. („A perek egyértelműen bebizonyították, hogy konspiratív erők törnek a kormány megsemmisítésére… Az összes külföldi és hazai söpredék, parazita, hivatásos bűnöző és kém hozzájuk csapódott.”) Szovjetunióba tett látogatásakor a határhoz közeledő George Bernard Shaw a vonatablakból kidobálta a magával vitt élelmiszert, abban a hitben, hogy szovjet földön úgysem szenved hiányt semmiben.
Orwell tisztánlátásához talán az is hozzájárult, hogy A wigani móló című könyvében írott visszafogott, de egyértelmű bírálatát magára vette a baloldali értelmiség. A művet megjelentető Baloldali Könyvklub mindenható vezetője, Victor Gollanz példátlan módon afféle értelmező előszót írt, amelyben Orwell „ballépéséről” és „alsó-középosztálybeliségéről” elmélkedett. Amikor pedig megjelent a spanyol polgárháború keserű tapasztalatait összegző Hódolat Katalóniának, a nemzetközi baloldal végleg száműzte köreiből az írót.
Ami ezután történt, az a kommunista társutasok örök szégyene. Orwell két legismertebb művét, az Állatfarmot és az 1984-et tucatnyi kiadó utasította vissza, mert a második világháború éveiben Nyugat-Európában szalonképtelennek számított a sztálini zsarnokság bárminemű bírálata. Ez a két regény a XX. századi ember jajkiáltása – aligha akad író, aki pontosabban meghatározta volna a zsarnokság működési mechanizmusát. Orwell soha nem járt a Szovjetunióban, páratlan fikciós készségével azonban tökéletesen ábrázolta az embertelenséget. Jellemző, hogy a szovjet cenzúra először agyonhallgatta, majd azt terjesztette az Állatfarmról és az 1984-ről, hogy mindkettő a hitleri Németország karikatúrája.
Orwell listájának utólagos értékelésekor figyelembe kell venni, hogy Sztálin ügynökei akkorra már nagyon sok helyre befurakodtak a nyugati világban. Orwell közlései – a sokat kárhoztatott McCarthy szenátor módszereihez hasonlóan, akiről mindmáig a „boszorkányüldözés”, nem pedig a világméretű kommunista előrenyomulás veszélye jut az emberek eszébe – a hidegháború időszakában teljesen hétköznapi cselekedetnek számítottak volna, ha a „szervezett baloldal” (Margaret Thatcher kifejezése) nem indít hajszát, lejárató kampányt a történtek közömbösítésére. Hogy Orwellt baloldali politikai erők mégis kevésbé támadják, annak az lehet az oka, hogy – „árulása” ellenére – irodalmárként, közgondolkodóként mégis szeretnék a soraikban tudni. A nagyvilágban sokan tartják kiábrándult, de mégis szocialista értékrendet valló alkotónak Orwellt, ami természetesen hamis állítás. Ha az Állatfarm és az 1984 elolvasása – és megértése – után feltesszük a kérdést, hogy milyen rendszert nem tartunk kívánatosnak, akkor nem nehéz elképzelni, hogy maga a szerző hogyan vélekedett saját eszmei hovatartozásáról. Orwell nem szorul védelemre, és holtában sem kell elszámolnia az egykori listával. Angol ember és demokrata gondolkodó volt, aki élete utolsó éveiben többször is világosan vallott a nemzetköziséghez való viszonyáról. Jellemző, amikor megállapítja: „Az Oroszországhoz és Sztálinhoz való viszonyulás az őszinteség próbája.” Nem kevésbé beszédes, amikor azt állítja, „az igazi forradalmár soha nem internacionalista”, vagy „az iparosodott országok baloldali pártjai alapvetően csalók”. Végtére is tudta, miről beszél – nagy honfitársa, Winston Churchill szerint nincs nevetségesebb egy ifjú konzervatívnál és egy agg radikálisnál. Ha pedig mindehhez hozzátesszük, hogy a XX. század egyik legnagyobb írójáról beszélünk, akkor nyilvánvaló, hogy Orwellt akkor is számon tartja majd az emberi emlékezet, amikor a listán szereplők némelyikére már senki sem emlékszik.
autós videó
Megvalósult minden sofőr rémálma a 84-es főúton + videó
