„Papnők” a Dunán

Szokatlanul csekély sajtóvisszhangja volt a Hittani Kongregáció januári döntésének, amely megerősítette a Romulo Antonio Braschi szakadár püspök által „pappá szentelt” nők kiközösítését. Talán elkerülte a feminista szervezetek figyelmét a „súlyos diszkrimináció”.

Még tavaly nyáron, 2002. június 29-én kezdődött a történet: az argentin Romulo Antonio Braschi püspök, aki az általa alapított „Krisztus király karizmatikus katolikus apostoli egyház” érsekének tekinti magát, egy Passauból Linzbe tartó hajó fedélzetén, a Duna ausztriai területén háromszáz ember jelenlétében kísérletet tett négy német, három osztrák és egy amerikai nő pappá szentelésére. Nem véletlen a körülményes megfogalmazás, hiszen a papság lényegéből következően érvényes szentelés nem történhetett. A jelek szerint erről a jobb sorsra érdemes nők és a püspök is tudott; a szokatlan helyszín, valamint az esemény számára sajtótájékoztatóval biztosított széles nyilvánosság a Szentszékkel való szándékos konfrontációt szolgálta. A vatikáni dikasztérium augusztus 5-én hozta nyilvánosságra a kiközösítésre vonatkozó dekrétumot, amelyet az érintettek megfellebbeztek. A közelmúltban kiadott és a pápa által jóváhagyott dokumentum, amelyet Joseph Ratzinger bíboros és Tarcisio Bertone genovai érsek írt alá, ezt a fellebbezést utasította el arra való hivatkozással, hogy a nők makacsul visszautasítják az egyház tanítását, a „szentelést” érvényesnek tekintik, és „szentségeket” szolgáltatnak ki, így magukra vonva a kiközösítést.
Nők pappá szentelése sohasem volt lehetséges a katolikus egyházban, és II. János Pál ezt a tényt külön hangsúlyozta és megerősítette 1994-ben kiadott Ordinatio Sacerdotalis című apostoli levelében. Éppen ez a kilenc éve bevezetett és azóta is tartó gyakorlat tette lehetetlenné az egység helyreállítását az anglikán egyházzal. A „papnők” tehát még csak nem is reménykedhettek abban, hogy „szentelésüket” vagy fellebbezésüket Róma elfogadja, vagyis jó szándékukat feltételezni igen nehéz lenne.
Romulo Braschi szándékai sokkal nyilvánvalóbbak, ha hinni lehet svájci lapértesüléseknek. Az 1942-ben Argentínában született Braschit 1966-ban szentelték római katolikus pappá Buenos Airesben, és 1999. január 30-án szentelte püspökké Geronimo Jose Podesta. A már évek óta egyházi büntetésben lévő pap sajtóhírek szerint Európában kétes ismertségre tett szert: „szellemgyógyászként” könnyítette jelentős öszszegekkel áldozatai pénztárcáját. Neki és az általa „püspökké szentelt” osztrák Ferdinand Regelsbergernek, a hajókirándulás másik aktív résztvevőjének nyilvánvalóan nagy sajtófigyelemre volt szüksége, és sokkal valószínűbb, hogy hideg cinizmussal előre megtervezett komédiát adtak elő, mint az, hogy tudatlanságukban maguk is hittek volna akciójuk sikerében. A „szentelés” előtt és után a legtöbb nyilatkozatot adó Alicia, a nők pappá szentelését leginkább szorgalmazó hajdani apáca síkraszáll a házas és a homoszexuális férfiak pappá szentelése mellett is. A 46 esztendős osztrák asszony, Christine Mayr-Lumetzberger tanárnő szerint történelmi lépést tettek, de a Vatikán szőnyeg alá akarja söpörni a problémát. Ida Raming münsteri teológusnő úgy vélte, hogy az ősz folyamán még több szentelés fog majd történni. Úgy tűnik, előrejelzése téves volt. Dorothea McEwan londoni történész szerint az ősegyházban lehetséges volt a nők pappá szentelése egészen a VI. századig.
Braschi és „papnői” az utóbbi évtizedekben kibontakozó mozgalom, a feminista teológia harcos képviselői. A feminista teológia nem egységes rendszer, és mint Herlinde Pissarek-Hudelist megállapította a nyolcvanas évek közepén született tanulmányában, két alapvető irányzata van: az egyik képviselői megmaradnak a zsidó-keresztény hagyományon belül, és ezt akarják megtisztítani bizonyos torzulásoktól és egyoldalúságoktól. Ennek az irányzatnak köszönhető a közelmúltban megjelent angol bibliafordítás, amelyben megváltoztatták az eredeti nemeket, úgy gondolván, hogy például ha az Atyát hímneműnek fordítják, súlyos sérelem éri a női nemet. Ha az ember Isten képmása – imago Dei –, Isten pedig hímnemű, akkor a nők máris másodrendűek, gondolják. Mary Daly radikális feminista teológus szerint ha az Isten hímnemű, akkor a hímnemű az Isten. Sajátos érvelését tett követte, és megalapította az „Istennő mozgalmát”.
Mivel a nyelv, a nyelvi fordulatok és klisék az elnyomás eszközei lehetnek, a feminista teológusok új nyelvet akarnak teremteni. De nem csupán a nyelv, hanem a tartalom is nehézséget okoz számukra. Maga a szentháromságtan is problematikus, hiszen nem atya-anya-gyermek háromságáról van szó, hanem Atya-Fiú-Szentlélekről.
A másik irányzathoz tartozók el is hagyják egyházukat, mert reménytelenül férfiközpontúnak érzik. Új szimbólumokkal akarják megérteni a Teremtő titkát, hogy ezzel is segítsék a feminizmus társadalmi mozgalmát. A két csoport között helyezkednek el azok, akik a nők pappá szentelését szorgalmazzák. Ez a mozgalom 1975-ben, a nemzetközi nőév során erősödött meg; ekkor szervezték a híres detroiti konferenciát is, amely a nők pappá szentelése érdekében állandó szervezetet is létrehozott Women’s Ordination Conference névvel. Követeléseikre a Vatikán 1977. január 28-án VI. Pál pápa személyes jóváhagyásával jelentette meg Inter Insignores kezdetű nyilatkozatát, amely megerősítette, hogy szó sem lehet nők pappá szenteléséről.
Úgy látszik, nincs új a nap alatt. Azt azonban nehéz lenne megjósolni, hogy Romulo Antonio Braschi szakadár püspök júniusi próbálkozása egy több mint húszéves mozgalom kései visszhangja-e, amely a történet lezárását is jelenti, vagy új erőre kapnak a nők pappá szentelését szorgalmazók, akik nem fogadják el a Szentszék érveit, és a közeljövőben csakugyan újabb kísérletek történnek majd nők „pappá szentelésére”.