Putyin kötéltánca az atlanti viharban

Kényes helyzetben van az orosz diplomácia. Szeretné ugyanis megtartani az utóbbi időben az európai fővárosokból és Amerikából egyaránt felé sugárzó jóindulatot, méghozzá úgy, hogy hagyományos iraki érdekei se nagyon sérüljenek. Ez a gyakorlatban valahogy úgy néz ki, hogy a háború elkerülését támogatva Moszkva Pekinggel egyetemben felsorakozik Párizs és Berlin mellé, de Washingtonnak is értésére adja: egy esetleges újabb szavazáskor a Biztonsági Tanácsban nem emelne vétót Bagdad elítélése esetén sem. Szíve mélyén azonban Putyin valószínűleg annak örülne, ha Oroszországnak a BT-ben nem kellene színt vallania, s folytathatná mostani lavírozását.

Valójában nem jött jól Oroszország elmúlt években kimondottan jól alakuló és általános elismeréstől kísért külkapcsolatainak, hogy erejét fitogtatva George W. Bush oly elszántan igyekszik megrendszabályozni Szaddám Huszeint és a maga javára átrendezni a világ olajtartalékainak felével rendelkező térség erőviszonyait. Moszkvának először is gondolnia kell itteni gazdasági érdekeire, s – ami talán ennél is fontosabb – arra a nem elhanyagolható tényre, hogy sikeres amerikai akció esetén rövid időn belül számára kritikus határ közelébe eshet az olaj világpiaci ára. Tovább rontotta a helyzetet, hogy az új világrend alakulása körüli helyezkedésben egymásnak esett Európa két vezető hatalma, Franciaország és Németország, valamint az Egyesült Államok.
Az a taktika most eleve kudarcra lenne ítélve, hogy a Kreml egymás ellen játssza ki a vitázó feleket. Közvetíteni sem nagyon van lehetősége, így aztán marad, hogy mindenfelé olyan arcot mutasson, amilyet a tárgyaló felek látni szeretnének. Oroszország érdekei ugyanis most elsősorban azt diktálják, hogy a szemben álló felek (beleértve Bagdadot is) mindegyikével jóban legyen, s így igyekezzen mindenütt elérni valamit. Így aztán Putyin Schröderrel vagy Chirackal tárgyalva békepárti, de úgy, hogy azért Bush se haragudjon meg, eközben pedig a térség régi motorosa, Primakov ellátogat Bagdadba. A külügyi bizottság elnökének, Dmitrij Rogozinnak kedvelt hasonlatával élve, Putyinnak nem cselgáncsozóként kell viselkednie, hanem úgy, ahogy az aikidóban szokás. Saját energia híján tehát sokkal inkább a partneréét kell kihasználnia. Kitűnően működött ez a taktika a határozott európai nyitással megalapozva szeptember 11. után a terrorizmus elleni harcban, most azonban tovább kell finomítani a módszereket.
Oroszország számára Európa kiemelt partner, ezért jóindulatának megőrzése elsőrendűen fontos. Ennek látványos jelzése volt a minap, hogy Putyin az Európai Unió közös álláspontjának kiizzadása után saját gépét küldte a bizottság elnökéért, Romano Prodiért, akit Moszkvában azonnal támogatásáról biztosított. Közben nem felejtette el, hogy kiállásából tőkét kovácsolva ne említse meg a NATO 19+1-es formulájához hasonló mechanizmus felállítását, valamint a vízummentesség lehetőségét. A szeptember 11. után látványosan felmelegedő, energiapartnerséggel megfejelt amerikai kapcsolat nem kevésbé szem előtt tartandó. Washington ugyanis a WTO-tagságtól a befektetések ösztönzésén át a csecsenkérdésig kiáll Moszkva mellett, s Kína növekvő erejének ellensúlyozásában is számíthat rá. Ráadásul a háború elkerülésének esélye meglehetősen kicsi, ez esetben pedig csak Amerika szavatolhatja Oroszország iraki gazdasági érdekeit. Nemcsak a mintegy nyolcmilliárd dolláros adósságról van szó, hanem például a Lukoil s mások Moszkvában 30 milliárdra becsült üzleti szerződéseiről, s nem utolsósorban arról, hogy az olaj világpiaci árának az orosz gazdaság számára kritikus szint fölött tartását is csak Bush garantálhatja. Azt sem lehet kihagyni a számításból, hogy Moszkva Szaddámmal sem jár rosszul, hiszen még az olajért élelmiszert programból is hatmilliárd dollár hasznot húzott. Mindezen érdekeket mérlegre téve Moszkva kemény retorikával továbbra is a háború mindenáron történő elhalasztását szorgalmazza majd, az új, Irakról szóló határozattal szemben azonban a BT-ben aligha fog vétójogával élni.