Szereti ön Napóleont?

A kérdés rossz. Legalábbis ha francia földön teszik fel. A franciák ugyanis – akik számára Napóleonnál csak Nagy Sándor volt fontosabb és jelentősebb személyisége a történelemnek – szinte Napóleon-lázban égnek; s mostanság különösen sokat beszélnek a korzikairól. Talán Chateaubriand-nak van igaza, aki szerint honfitársai ösztönösen vonzódnak a hatalomhoz, s kevésbé szeretik a szabadságot, mint az egyenlőséget, ráadásul Napóleon a felsőbbrendűség vélt tudatát erősítheti bennük? Vagy csak arról van szó, hogy a nemrég Magyarországon is vetített Clavier–Depardieu–Malkovich–Rossellini-féle Napóleon-sorozat adott újabb alkalmat a francia nemzeti képzelet megmozgatására?
Akárhogy van is, a Beethovent megihlető és Stendhalt elbűvölő szívtelen császár és katonai géniusz legendája feltámadt, reneszánszát éli manapság. S nem csupán Franciaországban.
Nem különösen meglepő, hogy a szép kiállítású, nemzetközi összefogással készült tévésorozat után az Hexagonban egyre-másra tartanak történészbeszélgetéseket a napóleoni korról, színházi bemutatókat Bonapartéról (Robert Hossein a párizsi sportpalotában mutatta be Ilyen volt Bonaparte! című darabját), s újabb filmek forgatását, könyvek kiadását tervezik róla. Antoine de Caunes filmszínész történelmi thrillerét, amely a császár utolsó éveiről szól, most februárban mutatták be a mozikban, s Patrice Chéreau máris új Napóleon-filmet készít elő Al Pacinóval a címszerepben. A tekintélyes Fayard kiadó sem akar lemaradni: 2004-re készíti elő újabb kritikai válogatását Napóleon levelezéséből.
Figyelemre méltóbb azonban, hogy Franciaországon kívül is megnőtt az érdeklődés Napóleon és pályája, sőt sorsa iránt. Az angolszász könyvpiac ugyancsak rámozdult a magát császárrá koronázó tábornok örökzöld témájára. A tél folyamán három könyv jelent meg róla: Frank McLynn: Napóleon – egy élet története; Paul Johnson: Napóleon; Tom Pocock: Terror Trafalgar előtt – Nelson, Napóleon és a titkos háború című könyveit a hírek szerint úgy viszik, mint a cukrot.
Frank McLynn könyve régebbi keletű. Öt esztendővel ezelőtt jelent meg először Nagy-Britanniában, most pedig eljutott Amerikába. McLynn szinte udvariatlanul kritikus a franciák bálványával. Biztosít bennünket, olvasókat, hogy Napóleon nem volt mentes a primitívségtől, amelyet Joseph-komplexusa súlyosbított (Joseph a fivére volt). Szerelmi étvágyát állítólag „a másik nem iránti tudat alatti revánsvágy” tartotta állandóan kielégítetlenül, és még anyakomplexustól is szenvedett…
Ezek bizony új információk, és a szerző is csupán spekulatív úton tudja alátámasztani őket. Napóleon ugyanis túlságosan összetett személyiség volt ahhoz, hogy esetében ilyesfajta leegyszerűsítő elemzés megállná a helyét. „Igazi vonzereje a mítoszában rejlik” – írja róla McLynn, s ebben igaza is van. Csakhogy, bár könyvében gondosan feltérképezi Napóleon lélegzetelállító karrierjét, a mítosz vonzásának magyarázatával adós marad. Napóleon mítoszát csupán döntögetni akarja, de megfejteni képtelen.
Csaknem négymillió ember halt meg e császári mítoszért, és Paul Johnson nem feledkezik meg erről az áldozatról rövid biográfiájában. Johnson egyébként különös és nagyszerű szerző. Tekintélyes terjedelmű könyveket írt a zsidók történetéről, a kereszténységről (mindkettő megjelent magyar fordításban is), az amerikaiakról, a modern kor megszületéséről, s jelenleg éppen egy átfogó művészettörténeti munkán dolgozik. Kenyérkereső foglalkozása szerint újságíró – történészi érdeklődéssel és vénával. Erősen polemizáló természetű tollforgató, akiről kevesen mondták volna, hogy ő a legalkalmasabb Bonaparte Napóleon életének megírására. Ám legelszántabb és legrosszmájúbb kritikusai szerint is briliáns művet alkotott; átfogót, rövidet és szenvedélyeset. Johnson számára – s ez könyve egyik nagy erénye – mindenfajta lét alapeleme: az erkölcs. S úgy véli, Napóleon nem állja ki a magas fokú erkölcsiség próbáját. Legalábbis Johnson opportunistának mutatja be őt, aki romantikus jelmezeket öltött, hogy tessék a világnak, s bár véres kalandjait diadalmasan igazolni próbálta, valójában szívtelen gyilkos volt. És fenn hordta az orrát.
Ez a fennhéjázó ember talán még a világ sorsát is megváltoztatta volna, ha sikerül átevickélnie a csatornán. Tom Pocock könyve arról a néhány esztendőről szól, amely megelőzte a trafalgari csatát, mikor Nelson admirális tönkreverte a franciákat, véget vetve a napóleoni ábrándozásoknak Britannia lerohanásáról. A Terror Trafalgar előtt… hatásos elbeszélés: titkos ügynökök, éjjeli sötétben a csatornán sikló kis lélekvesztők, párizsi gyilkosság teszi rejtélyessé és olvasmányossá a könyvet. Nelson és Napóleon egyformán nagy formátumú vezér volt – vonja le a következtetést a szerző.
Napóleon senkinek sem engedte meg azt a luxust, hogy semleges vagy közömbös maradjon vele szemben – ezt már Thierry Lentz, a párizsi Napóleon Alapítvány direktora mondja az újsütetű Napóleon-kultuszt megtapasztalva. Szerinte a hihetetlen érdeklődés egyik magyarázata az, hogy a mai világ mindenekelőtt konszenzuskereséssel és -teremtéssel foglalatoskodik, s ebből sokaknak elegük van, ezért figyelmük inkább a konfliktusokat és vitákat kavaró személyiségek felé fordul.
A megújuló érdeklődés nem lankad, sőt mostani hulláma a tudományos világot is magával ragadta. A legfrissebb hírek szerint tudósok vizsgálják azt a mintegy kétezer csontvázat, amelyet a litvániai Vilnius mellett fedeztek fel a minap: ezek az 1812-es katasztrofális oroszországi hadjárat császári katonáinak földi maradványai. Közben a francia kulturális miniszter állítólag azt fontolgatja, hogy engedélyezteti Napóleon síremlékének felbontását a párizsi invalidusok mauzóleumában, hogy a tudósok elvégezhessék a maradványokon a genetikai vizsgálatot.
Csaknem kétszáz évvel halála után az érdeklődés középpontjában lenni – ez bizony kedvére lenne Napóleonnak.