Szomorú hírek délutánja

Másodpercre pontosan negyed óra múltán lettem teljesen szomorú. Pedig jól indult a kedd délután, mert a televízió-mentes, kihelyezett, különleges péntek esti Sajtóklub hozta, amit vártam: az elgondolkodtató, balról szigorúan elhallgatott híreket, meg azt a fajta optimizmust, amelyet a Népszabadság például a Kiss Elemér bukását követő MSZP-s összejövetelről tudósítva Őrzik a tiszta lapot típusú címeivel egy perc alatt padlóra tud küldeni. Aztán beütött a krach. Beállt az agyhalál. Egyszóval kész lettem.
De nézzük az eseményeket megtörténtük sorrendjében!
Hogy a meghirdetett kezdési időpont előtt egy órával már állóhely sem volt – de még az Almássy Téri Szabadidőközpont előcsarnokában vagy a használhatatlan sarkokban sem –, az természetes, hiszen a műsor résztvevői, Lovas István, Bayer Zsolt, Bencsik András, Tóth Gy. László és Molnár Tamás, mindig is a jobboldali szavazótábor népszerűségi listájának élén tartózkodtak. Mint ahogyan abban sincs semmi meglepő, hogy a közönség hatalmas tapssal fogadja a bejelentést, miszerint a Sajtóklub műsora március 12-től minden hét szerdáján jelentkezik a Budapest TV-ben 19 óra 40-kor.
És úgy egyébként is igazán kellemes volt a hangulat, amire a másik oldalon nyilván azt mondanák, hogy összenő, ami összetartozik, mert egymásra találtak a nézők és az ilyen-olyan szélsőséges zsurnaliszták. Csakhogy a másik oldalon nyilván nem tennék hozzá mindehhez, hogy az Almássy téren tegnapelőtt este az egyetlen gyűlölködő az a bácsi volt, aki „Hogy mennyi hülye van a világon! És még képesek is itt tolongani!” fölkiáltással viharzott a széksorokon keresztül.
A kormánypárti médiában ugyanis trend az elhallgatás. Amiről nem beszélnek, az nincs is – ekként foglalható össze annak a filozófiának a lényege, amely annak idején nézők millióit csapta arcon, amikor egyetlen televízióban sem hagyta képernyőre kerülni a Sajtóklub csapatát.
– Ezért lesz erős a visszatérésünk – ígérte meg Bayer Zsolt, s mindjárt díszes példával illusztrálta, hogy mire is gondol. Ekkor kezdtem szomorkodni. Mert Bayer Zsolt arról mesélt, hogy az országban meglehetős gyakorisággal fölbukkanó Tom Lantos a magyar lakosság iraki háborút ellenző nyolcvan százalékáról csak úgy emlékezett meg: a népakarat nem számít.
És most ne önmagunkkal foglalkozzunk – Tom Lantos számunkra már kevés meglepőt tud produkálni –, hanem forduljunk SZDSZ-szimpatizáns polgártársainkhoz, és kérdezzük meg tőlük, hogy mit is gondolnak a népakarat ilyetén lenullázásáról. És ha már úgyis zajlik az eszmecsere, akkor vessük föl azt a szintén Tom Lantos-i ideát, hogy a politikusoknak nem a közvélemény-kutatások figyelése a feladata, hanem a vezetés. Végül jegyezzük meg azt is – még mindig Tom Lantos kijelentéseit elemezgetve –, hogy a bölcs és igazságos USA-ból nézve a magyar nép soha nem volt híres a politikai tisztánlátásáról. Aztán felejtsük el a liberális szavazókkal folytatandó párbeszéd leginkább sci-fibe illő tervét, hiszen az már azon megbukna, hogy az amerikai szenátor őrült mondatait kizárólag a Magyar Nemzet hozta nyilvánosságra. S ez végtelenül szomorú dolog. S a polgári értékeket valló – amit mostanában én már csak úgy említek, hogy a rendszerváltó – ember bizony Lovas István értesüléseitől sem lesz vidámabb. Annak ellenére, hogy Lovas István ezúttal semmiféle újdonsággal nem szolgált, csupán egy külhoni újság helyzetelemző cikkét tolmácsolta. A kiváló dolgozat az új Európáról szólt. Arról, hogy valójában kik is az Egyesült Államokat levélben támogató kelet-európai országvezetők. S csak úgy repkedtek a levegőben a különböző pártfunkciók és központi bizottságok, majd a felsorolás végén – mint hab a tortán – a „szovjet KGB honi megfelelőjének ügynöke”, a magyar miniszterelnök. És aki ezek után csodálkozik, hogy Medgyessy Péter nevének hallatán abcúgozik az 1989-ben köztársaságot kiáltó nép, az szaktanácsért forduljon bizalommal Tom Lantoshoz.
Ezek után pedig hiába következtek olyan pozitív töltettel bíró bejelentések, mint hogy március 15-én megjelenik a betiltott Sajtóklub tevékenységét összefoglaló kötet, vagy hogy néhány hét múlva ismét összeül a visegrádi disputa közössége, én egyre komorabban szemléltem a rendkívüli Sajtóklub közönségét. Mivelhogy utálom az időutazást. Tegnapelőtt este az Almássy Téri Szabadidőközpontban pedig olyan volt a hangulat, mint ha tizenegy-két esztendeje egy suttyomban, fű alatt szervezett, titkos tanácskozásra gyűltek volna össze az emberek. Ahol híreket, igazi híreket hallani, s a rendszer hiányosságairól, valamint népünk és országunk vezetőinek hibáiról is szó esik. Sőt, még demokráciáról is.
Nos, negyed óra múltán ezért lettem bánatos. Hiszen egy újságíró csak szomorú lehet ott, ahol mások a szólásszabadságnak mint rendkívüli kegynek örülnek.