Sok friss emlékképem van a kinti rászorulók Magyar Vöröskeresztbe vetett – végső – bizalmáról. Napokkal ezelőtt a karitatív szervezet ötfős csapata magával vitt kétszázharmincötödik kárpátaljai útjára. Együtt jártam-keltem a segélyszállítókkal, a helybéliek engem is vöröskeresztesnek néztek. Beregszászon történt, hogy épp beszálltunk volna a kisbuszba, mikor egy gyermeket cipelő anyuka perdült elém a semmiből. Vastag, sötét szemüvegkerete mögül elszántan tekintett rám, úgy hadarta:
– Ki tudna rajtam segíteni? Két kisgyerekem van, aváriás (omlásveszélyes – A szerk.) lakást kaptam… Nincs pénzem rendbe hozni… Bodza Mária vagyok, írja fel a címemet: Sevcsenko utca nyolcvanöt!
Egész kis fogadóküldöttség várta a segélyosztókat az Ukrán Vöröskereszt kárpátaljai szervezetének ungvári székházánál. Egy kötött kardigános nő szavaira emlékszem:
– Tüdőbeteg férjem van, legalább egy dzsekit adjanak!
Amikor órák múlva újra kisbuszunkhoz tartottunk, a nő még mindig ott állt, éles hangon megszólított:
– Nem lesz, uram, semmi abból az osztásból?!
Nehezen értették meg, hogy a teherautókon érkezett adományokat előbb belső vámvizsgálatnak vetik alá az Ukrán Vöröskereszt raktárában. Várni kell egy kijevi minisztériumi bizottság engedélyére is. Az ukrán segélyszervezet munkatársai ezután osztják ki a csomagokat körültekintően összeállított lista alapján, átvételi elismervény ellenében. Rokkant, árva, továbbá egyedülálló kisnyugdíjas vagy kismama, sokgyermekes, munka nélküli szülő és árvízkárosult kap belőlük – már akinek jut.
Utunk során sehol sem tapasztaltunk szégyenkezést; a kárpátaljaiakban rászorulói öntudat éledezik. Miközben az ungvári központban tárgyalt a helyi és a budapesti segélyszervezet, a terembe botozgatott nagy lendülettel egy tar koponyájú, ősz szakállas úr. Idős Nagy Jenő a fotelba huppant, és már áradt is belőle keserűen a szó:
– Decemberben maguk már küldtek pénzt, csomagot is, bemondták a rádióban. Hova lett az? Én még soha egyetlen fillért se kaptam! Agyvérzésem is volt. Nem tudok elszámolni a gázzal, vízzel, villannyal, jönnek fenyegetni, hogy kikapcsolják. Hetvenkilenc éves vagyok, mindig a magyarságomért büntettek. Negyvennégyben összeszedtek minket; lágerben voltam két évig Tifliszben – ma Tbiliszinek mondják –, hurcoltak jobbra-balra, mint a majmot. Elvittek nyolcvankét kilósan, hazakerültem negyvenhat kilósan. Nagy nehezen felvettek tanítani, először Nevetlen községbe. De mivel az apámból kulákot csináltak, nekem meg mindig nagy volt a szám, hát többször elbocsátottak. Húsz évig a nagyszőlősi hármas számú középiskolában tanítottam magyar nyelvet és irodalmat. Nyolcvanegyben leszázalékoltak, vesével, epével műtöttek. Most száznegyven hrivnya nyugdíjat kapok, az körülbelül ötezer forint, abból élünk hárman. Én tartom el a negyvenéves fiamat is, mert két éve kidobták a munkahelyéről.
– Mi jár itt a kezelésre szoruló betegnek? – érdeklődtem.
– Ha nem fizetsz, az égvilágon semmit nem segítenek, pénz nélkül gyógyszer, ennivaló, de még egy rongyos lepedő sincs! Az orvos, aki most kezelne, azt mondja, fizessek feketén ötven dollárt. Miből, mikor nekem nincsen még húsz dollárom se?! A régi rendszerben, az „óriási nagy paradicsomban” a saját temetésemre gyűjtött ötezer rubelemet ez az állam lefoglalta, nem adja. A villany és a gáz havonta nyolcvan–száz hrivnyára jön ki. Decemberben telefonáltam az Ukrán Vöröskeresztnek, küldtek jobbra-balra, városi, járási szervezethez, de nekem még nem jutott semmi.
Ekkor lépett a panaszos öreghez egy piros mellényű, termetes férfi, a segélyakció vezetője:
– Engedje meg, Jenő bácsi, hogy bemutatkozzam: Kató Ernő vagyok, a Magyar Vöröskereszt főtitkárhelyettese. 1998-tól, a nagy árvíz óta hozunk segélyt Kárpátalja városaiba és falvaiba. Ebben a térségben hetvenötezer elesett embert tartanak számon, egy-egy segélyszállítmánnyal viszont csak 1500–2000 emberen, családon tudunk segíteni. Nagyon nehéz dolguk van tehát az ukrán vöröskereszteseknek, akik a szétosztásért felelősek. De most hadd menjünk elébe a problémának!
A főtitkárhelyettes fölkapott két, ilyen esetekre elkülönített segélycsomagot.
– Előrebocsátom, hogy a Magyar Vöröskeresztnél nem bevett gyakorlat a pénzsegély. Az átutalt pénzt általában arra adjuk, hogy az Ukrán Vöröskereszt a saját eszköztárát fejlessze. Most tehát szeretnék a magyar adományozók nevében két csomagot átnyújtani. Az egyikben tartós élelmiszereket tetszik találni.
– Igen – motyogta a megajándékozott, és nyelt egyet.
– Van ebben édességtől kezdve tésztán és konzerven keresztül minden, még egy kis szalámi is.
– Az, kérem, mind jól jön.
– Ebben a csomagban pedig tisztító- és mosószerek vannak, itt meg ruhanemű: trikó, meleg alsó, sál. Biztosan jól tudják majd használni. Fogadja jó szívvel!
– Jaj, hát nagyon szépen köszönöm, ámbár – és itt a nyugalmazott magyartanár furfangosan elmosolyodott – annak idején, ugye, Tiborc is mit mondott, mikor Bánk bán megajándékozta egy erszénnyel? „De adhatsz-é hát minden szűkölködőnek?”
– Hát ez az én problémám is, Jenő bácsi – ismerte el Kató Ernő. – Ám ne feledje, mi csak segélyező szervezet vagyunk, állami feladatokat itt nem tudunk átvállalni. Tisztában vagyunk azzal is, hogy ez nem örök ellátmány. De ha mások is példát vennének a segélyezőktől, s csak egy-egy kárpátaljai embernek, családnak segítenének, mindjárt nem volna ennyi gond és panasz.
Az út során Kató Ernő többször is elmondta: most a határon túli területek közül Kárpátalján van a legtöbb gond és a legkevesebb segítség. Megállapítása lépten-nyomon igazolódott. Leggyakrabban az a panasz jelentkezett, hogy a kis nyugdíjból, rokkantsági segélyből képtelenség gyógyszert venni meg rezsit is fizetni. Ukrajnában hiányzik a társadalombiztosítás intézménye. Ingyenesnek nyilvánították ugyan az egészségügyi ellátást, de a jövedelmekhez viszonyítva igen drága gyógyszert a betegnek kell megvásárolnia. A hivatalosan megállapított létminimum 370 hrivnya, csakhogy a nyugdíjak 80–100 hrivnya közöttiek.
Jó pár családot meglátogattunk; bizony mind rászorulnának a folyamatos patronálásra. Hámló vakolatú szoba-konyhájában a negyvenhét éves Szabó Jolánka – egy baleset és a „kiegészítő” orvosi műhiba miatt – tíz éve ágyban fekszik. Nem tudja kinyújtani a lábát. Ukrán férje elvált tőle, a két gyermeket egyedül neveli. A helyi vöröskereszttől hat éve kapott tolókocsit, de házi ápolásban nem részesítik. Korábban könyvelőnő volt, kedvenc írója Jókai Mór és Hemingway.
– Ha ilyen beteg, hogyan látja el a gyerekeket?
– Ők látnak el engem. Tizenhat és tizenhét évesek, az iskolai szünetekben hazajárnak, ebédet csinálnak. Este a fiam kiemel, a lányom megmosdat. A kád már egészen használhatatlan. A tető beázik. Tanácsi lakás, de azt mondják, nincs pénz a renoválásra, csináltassam meg én, ha tudom.
– Húst milyen gyakran eszik? – kérdeztem a sápadt asszonytól.
– Nagyon ritkán – felelte fáradtan. – Kapok nyugdíjat, de csak száztizennégy hrivnyát. Abból kell öltöztetni a gyerekeket.
Ukrajnában a helyi vöröskeresztesek csak a körzeti orvos utasítására mehetnek házhoz injekciót adni, sebet átkötözni. Nágya, a fiatal vöröskeresztes főnővér elkalauzolt egy négy éve ápolt hetvenöt éves ukrán férfihoz. A lakás berendezésén látszott, hogy a házaspár nem élt rosszul, amikor a férj építészmérnökként dolgozott. Az ő lába is paralízises (legalább tíz paralízisesetet láttunk utunk során). Műtéte után gangrénás fertőzést kapott (ez is tipikus ukrajnai jelenség); térdből amputálni kellett volna, de inkább vállalta az állandóan fekélyesedő sebeket. Most megfelelő minőségű sebmosóra és egyéb gyógyszerekre megy el a pénz.
– A tévékészülék már annyira rossz, hogy nem tudom nézni, pedig az volna az egyetlen szórakozásom – vallotta meg szegénységét az átlagos nyugdíjúak közé tartozó férfi.
– Köszönöm szépen za podárki! – búcsúzkodott felesége. Igen, a Magyar Vöröskereszt nemzetiségi különbségtétel nélkül nekik is vitt ajándékot.
Az ötvenmilliós országban igazán nem tanácsos megbetegedni. Beregszászon biztosan így gondolja ezt Pap Aladár és felesége, Darcsi Éva, bár tiszteletünkre mindjárt két gázrózsa is égett a tűzhelyen. Az idén a gázfűtést még nem használták, mert tavalyról háromszáz „griveny” díjhátralékuk van. Láttuk a következményt: a hálószobában két méter magasan csuromvizes a fal.
Hat gyermekük van. Az állástalan, alkalmi munkákat vállaló negyvenéves férj, akinek magasvérnyomás-betegsége van, másfél hónapja kapta az első infarktusát. Az asszony egészséges, de az egyik kisfiú súlyos szívhibával született. Születésétől fogva rokkantsági segélyt kellett volna kapnia, de csak hat hónapja folyósítják. Egy kislányuk süketnéma. Ő nem jár iskolába.
– Ungváron van egy bentlakásos fogyatékosiskola – mondta az apa –, de csak ukrán nyelvű. Ha ukránul tanulna, ő nem értene minket, mi nem értenénk őt.
A gyermekek után összesen havi háromszázhatvan hrivnyát kapnak a tanács szociális osztályától. A férfi az infarktusára semmit. A fűtési és a villanyszámla együtt négyszázat is kitenne. Ez a helyzet Beregszászon, egy Tolsztoj utcai lepusztult házrészben.
Ebben a legalább nyolcvan százalékban magyar nemzetiségű kárpátaljai városban háromszor hetven ember egy hónapon át ingyen ebédelhet már évek óta. Minden téli hónapban másik hetven rászoruló. A Magyar Vöröskereszt főtitkárhelyettese több vendéglátó cég közül választotta ki a legjobb árat, megfelelő minőséget kínáló sörözőt. A programot egy svájci állampolgár évi tízezer frankos alapítványa teszi lehetővé. Az Ukrán Vöröskereszt beregszászi járási szervezetének vezetője, Margitics Okszána adata szerint: a városban ezerhatvanöt egyedül élő kisnyugdíjas van.
Nénike haladt előttünk ujjnyi vékony fűzfa botra támaszkodva a söröző bejárata felé. Bent két másik időssel, Szűcs Rozáliával és Kassai Margittal beszélgetek.
– Úgy csináljuk, hogy a felét megesszük, a másik felét hazavisszük vacsorára – mosolyogtak rám a mamikák, miközben előkészítették az üres befőttesüvegeket.
Tízéves magyar fiú ült le hozzánk usankában. Dávidkát a nagymamája maga helyett küldte. Később zord ábrázatú ruszin, ukrán meg magyar férfiak asztalához ültem át; ők rokkantak. Mindnyájan fölíratták velem a címüket, mert hittek – talán még mindig hisznek – abban, hogy segíthetek. Mikor a vendéglőből távozva búcsút intettem a két vidám néninek és a fiúcskának, mindhárman könnyeztek.
Az ukrán állam sokat vár nemzeti vöröskereszt-szervezetétől, talán mert az állami egészségügyi rendszere is paralízisben szenved. Az Ukrán Vöröskereszt legjobban működő része a kárpátaljai szervezet. A kárpátaljai vöröskeresztesek pedig magyar kollégáiktól várnak sokat. Eddig még nem csalódtak. Az első nagy árvízi katasztrófa, vagyis 1998 vége óta élénk a két nemzeti vöröskereszt közötti kapcsolat; ezt a 2001. tavaszi árvíz még szorosabbá tette. A jó viszony legutóbbi jele: magyar pénzadomány segítségével közös vöröskeresztes kórház készül az Ungvártól északra fekvő Felsődomonyán. Az ukrán és a magyar karitatív szervezetek olyan kórházépületet újítanak fel együtt, amely különben az állami kórházfelszámolás áldozata lett volna. Az ukrán hatóságok fokozatosan megértették, hogy szükség van a „vérátömlesztésre”, és már nem akadályozzák a magyarországi adományok jó helyre kerülését.
– Kezdetben oda kellett figyelnünk, hogy segélyszállítmányaink ne állami közraktárakban „süllyedjenek el” – mesélte Kató Ernő. – Az Ukrán Vöröskereszttel sikerült megállapodnunk, hogy adományainkkal úgy lássák el a kárpátaljai lakosságot, hogy az tükrözze az etnikai arányokat. Időnként átfutva a segélyezési listájukat és látogatva a kórházakat, azt mondhatom, hogy ez az elv maradéktalanul teljesül.
Íme, egy katasztrófamentes időszak mindennapjai. Habár az Északkeleti-Kárpátok bizonyos vízgyűjtő területein kétszer annyi hó várakozik, mint öt évvel ezelőtt… Magyar és ukrán karitatív szervezetek vezetőitől egyaránt hallottam:
– Csak ne esővel olvadjon el a hó, mert akkor jön megint a nagy baj!
Orbán Viktor
Orbán Viktor: Nem vagyunk cukorból! + videó
