„Zúzzad az ércet
Nemesítsd a fémet
Kell ez a honnak
Te derék kohász!”
(Részlet a Kohászok himnuszából)
Diósgyőrben az egyik benzinkútnál a DAM Steel központi irodájáról érdeklődünk. Egy középkorú férfi megmutatja az irányt, majd azt tanácsolja, keressük a fekete zászlós épületet. Amikor megkérdezzük, hogy folyik-e még a termelés, így válaszol: nem tudja, hála istennek nem dolgozik ott…
A DAM Steel Rt.-t 2001-ben vásárolta meg az olasz Cogne-csoport. Az egykori Lenin Kohászati Művek újkori történelmének egyetlen olyan szereplői ők, akik nem kivették a pénzt a cégből, hanem befektettek: a húszmillió forintos alaptőkét hétmilliárdra emelték, és modernizálták a technológiát. A japán elektrokemencék és a lézeres vezérlésű hengersor Kelet-Európa egyik legmodernebb acélgyártó üzemévé tették a vállalatot, de ezzel sem sikerült tartósan biztonságos pályára állítani a gyárat, az olaszok eddigi vesztesége hatmilliárd forint.
A lassú halál januárban gyorsult összeomlássá, amikor is az év első napján leállt a termelés, miután az Észak-magyarországi Áramszolgáltató (ÉMÁSZ) korlátozta az energiaszolgáltatást, és a tulajdonosnak nem sikerült a hitelező bankok számára elfogadható pénzügyi tervet készítenie. Pár napja Budapesten, zárt árverésen a CIB Bank megpróbálta eladni a DAM ingó vagyonának jelentős részét, köztük késztermékeket, félkész gyártmányokat, ötvözőanyagokat, a gépek karbantartásához szükséges eszközöket és alapanyagokat. A CIB a 3,2 milliárd forintos zálogjogát próbálta érvényesíteni, s lapinformációk szerint másfél milliárdos bevételt ért el. A bank azonban csak az egyik hitelező a háromszázból – a többi tartozás együttvéve megközelíti a négymilliárd forintot.
A városban nagy a bizonytalanság az ezernégyszáz főt foglalkoztató gyár jövőjét illetően. A munkások a sajtóból tudták meg, hogy a BAZ megyei bíróság elutasította a tulajdonosok csődeljárási kérelmét, mert korábban többen is felszámolást kezdeményeztek ellenük. Elterjedt a hír, hogy az olaszok le akarják állítani az oxigéngyárat – a miskolci polgármester szerint ez katasztrófával járna, mert a mínuszos télben az alkalmazott technológia miatt nem lehetséges a visszaindítás, így ez a gyár halálát jelentené. A szakszervezetisek úgy tudják, hogy nem fizették a munkások után a tb-t és az egyéb járulékokat sem.
A múlt hét péntekre meghirdetett közgyűlés időpontjában több száz, kényszerszabadságon levő munkás gyűlt össze a vezérigazgatóság épülete előtt, hogy választ követeljen kérdéseire. Sokpontos felszólításuk lényege, hogy elég volt az ígérgetésből és a bizonytalanságból: tudni akarják, van-e érvényes csődeljárás ellenük, miért nincs érvényes szerződésük az energiaszolgáltatókkal, hogyan pótolják az elárverezett anyagokat, és mikor indul újra a termelés. A munkásokat az is érdekelte, hogy miből és mikor lesz februári fizetés, és hol vannak az ígért szakmai befektetők. A kérdések mellett követeléseket is megfogalmaztak: a „turista-útleveles” tulajdonosi szakértőknek a magyar törvények szerinti alkalmazását vagy azonnali hazaküldését; a termelőberendezések megóvását és az őszinte beszédet a gyár jövőjéről.
Míg az elkeseredett munkások az iroda előtt tüntettek, a benti közgyűlésen kiderült: a tavalyi tizenhatmilliárd forintos árbevétel mellett 3,6 milliárd forint veszteséget halmoztak fel. Eugenio Morzati, a tulajdonosok képviselője azt állította, hogy tovább akarnak dolgozni, ezért tárgyalnak a szolgáltatókkal az adósságok átütemezéséről (a hétfői történések igazolják Morzati állításait, hiszen a Mol – ígérete ellenére – nem állította le a gázszolgáltatást). Az is kiderült, hogy március harmadikán rendkívüli közgyűlésen határoznak a cég jövőjéről – szakértők szerint alaptőke-emelés és szakmai befektetők nélkül nincs remény a helyzet rendezésére.
Diósgyőrben reménytelenek a hétfő délelőttök. A gyárkapunál semmi forgalom, a bejárat közelében már rég bezárt a gyorsétterem, és jókora pókháló díszíti a megkopott Balkán diszkont ajtaját is. A Vasas Művelődési Ház egy nagy zsibvásár: az egyik sarokban militaryruhákat árulnak, az előcsarnokban pedig használt ruhák közt turkál meglepően sok vevő. A portástól többen a tíz órakor kezdődő árubemutatóról érdeklődnek, a dobozokból áruló kereskedő nem akar elengedni egy kínai teniszcipő nélkül. A kultúrházzal szembeni oldalon már bezárt a Krajcáros korcsma, és nincs nyitva a Mámor sem, de így is találunk vagy négy lajbiszaggatót ötven méteren. Alig akad azonban olyan hely, ahol enni is lehet – komoly forgalommal csak az Ázsia-center tulajdonosai büszkélkedhetnek. Minden vagy kiadó, vagy eladó: a helyi újságban hárommillió forintért kínálnak egy kétszobás, ötvenegy négyzetméteres tömbházlakást. Az egyik boltban felirat: húszezer forint feletti vásárlás esetén ötezer kedvezmény.
– Kinek van itt húszezer elkölteni való forintja? – kérdezi egy járókelő, és bemegy a korcsmába játékgépezni.
A vasasszakszervezet helyi elnöke, Ágotai József szerint az olaszok már nem akarják tovább működtetni a gyárat. Állításának bizonyítására azt hozza fel, hogy a városi önkormányzat által javasolt átvilágító szakemberek egyikét sem fogadták el. Úgy véli, a probléma gyökere a rendszerváltást követően meghozott hibás politikai döntésekben keresendő: Magyarország húszéves késéssel állt át a hulladék vasra épülő technológiára, amikor már elfogyott a világban a fémhulladék. A DAM Steel csődje nem csak az ezernégyszáz munkás számára tragédia, hiszen a kerítésen belül több tucat vállalkozás sorsa lehetetlenül el, melyek tevékenységüket jórészt a nagyvállalat kiszolgálására rendezték be. Ezek a cégecskék több mint kétezer embernek adnak munkát.
Annak ellenére megpróbálunk bejutni a gyárba, hogy hónapok óta nincs termelés. A központi irodaépületben a portáson kívül alig lézeng valaki, a tulajdonosok képviselőit sem találjuk. Hideg van, mindenki nagykabátban jár az épületen belül. Kerül egy jó szándékú alkalmazott, aki bevisz a hengercsarnokba, ha megesküszünk, hogy a nevét nem írjuk le.
A több tízezer négyzetméteres, hat hajóból álló csarnok kísérteties látvány. Csak a vészvilágítás működik, teljes a csend – ha valaki horrorfilmet akar forgatni, keresve sem találhat jobb helyszínt. A dicsőséges időkben tizennyolcezren dolgoztak itt, most alig pár tucatnyian biztosítják az ügyeletet, ami csak arra jó, hogy ne induljanak el megfordíthatatlan folyamatok. A csarnokban – ahova a szocialista filmhíradók mintájára félmeztelen, izzadó munkásokat képzelnénk – dermesztő a hideg. A múlt hét közepén még ment az egyik hengersor – mondja a kísérőnk –, azóta kihűltek a vasak. Most már azt sem tudják, hogy mi a gyáré abból, amit itt látunk.
Ahol korábban tűzforró acélrudak voltak, ott most jókora jégcsapok jelzik az új időket. Az üzem vízhálózatából leengedték a vizet, hogy ne fagyjanak szét a vezetékek. Senki nem tudja, lesz-e valaha itt még munka.
A borsodi kohászat másik két cégénél sem sokkal rózsásabb a helyzet. Az egyik ózdi vállalkozás alapanyaghiány miatt állt le ideiglenesen, a bugahiányt importból próbálják megoldani az orosz–ukrán tulajdonosok.
A német kézben lévő Ózdi Acélművek Kft. több mint háromhetes kényszerszünet után nemrég indult újra, miután külföldről szerzett áramot (az ÉMÁSZ a milliárdos összegű kifizetetlen számla miatt leállította a szolgáltatást). A két vállalkozás ezer embernek biztosítja a megélhetését.
Az ágazat Borsodban valamikor közel negyvenezer helyinek adott munkát. Most a megyében ötvenháromezer fő regisztrált munkanélkülit tartanak nyilván, a munkanélküliségi ráta majd húszszázalékos. Az üres állások száma alig háromezer, köztük nagyon kevés a fémipari jellegű. A munkások döntő többsége negyvenöt évnél idősebb, így számukra különösen nehéz új szakmát, technológiát, esetleg idegen nyelveket tanítani, arról nem is beszélve, hogy a munkaadók szívesebben alkalmazzák a jobban tanítható, rugalmasabb és kevesebb kötöttséggel rendelkező fiatalokat.
A válság okát több tényezőnek tulajdonítják. Már régen nem vagyunk a vas és az acél országa: a magyar acélfelhasználás hatvan százaléka a dömpingárú importból származik. A hulladékpiac liberalizálása miatt a begyűjtők inkább külföldön adják el az alapanyagot, ezért a kohóknak még az ócskavasat is importálniuk kell. A magas energiaárak is drágítják a termelést, hiszen a kemencék zöme ma már villannyal működik. És kinek kell a magyar kohászok által termelt félkész és készáru? Ózd kilencven százalékban belföldre termel, a Dunaferrnél ez az arány fele-fele. A DAM Steel a tavaly megtermelt 230 ezer tonnából 130 ezret vitt külföldre, ahol kíméletlen az árverseny.
Mivel minden cég magánkézben van, az állami beavatkozásnak kicsi az esélye. Úgy tűnik, csak idő kérdése, mikor esnek el a magyar kohóipar utolsó végvárai is.
Dunaújvárosban viszont béke van. Méghozzá munkabéke. Amit onnan lehet tudni, hogy a Dunaferr Dunai Vasmű Részvénytársaság igazgatósága február 21-én ülést tartott, és ezt megállapította. Az összejövetel eseményeiről közlemény is készült, mely leszögezi, hogy „két veszteséges esztendő után az ez évi százhetvenmilliárd forintos tervezett konszolidált árbevétel mellett cél a nullszaldóhoz közeli működtetés, amenynyiben a foglalkoztatási és finanszírozási feltételek megteremtésében a partnerek és a tulajdonos a szükséges mértékben közreműködnek. Ennek teljesítése érdekében a menedzsment a gazdálkodási szempontok figyelembevételével feltárja a rendszerbeli tartalékokat, és felszámolja a hiányosságokat a szervezet és a folyamatok racionalizálásával. A vállalatcsoport legfontosabb célkitűzései között szerepel a piaci pozíciók megtartása, a technológiai feltételek biztosítása, a finanszírozás biztonságos hátterének megteremtése, a pénzintézetekkel való korrekt üzleti kapcsolatrendszer fenntartása az adósságállomány növekedése nélkül, valamint a munkabéke megőrzése.”
Szép gondolat a munkabéke megőrzése, már csak azt kellene tudni, hogy valójában mit is jelent. A Dunaferr elmúlt egy esztendeje ugyanis inkább küzdelmesnek, mint békésnek nevezhető, elegendő visszaemlékezni a munkahelyeikért aggódó kohászok év elején az ÁPV Rt. budapesti székháza előtt tartott demonstrációjára, vagy a szakszervezet hónapokig tartó, nulláról indult bértárgyalásaira.
Pedig tavaly februárban még mindenki bizakodva várta a jövőt, melyet Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt testesített meg. A Magyar Szocialista Párt dunaújvárosi nagygyűlésén Medgyessy Péter kijelentette, hogy a vasműben komoly techológiai fejlesztést kell végrehajtani, ám a 600–700 millió dollárnyi tőkét az állam nem tudja önmagában biztosítani, ezért a cégcsoport bizonyos részeit fokozatosan privatizálni kell. A politikus ekkor bizonyosan csalódott arcokat láthatott maga körül, mert nyomban hozzátette, hogy az acélművekbe és a meleghengerműbe azonban legfeljebb 25 százaléknyi vagy annál alacsonyabb szintű magántőkét szabad beengedni. Ám mivel ezzel sem érte el a kellő hatást, a miniszterelnök-jelölt beszédének zárásaként elárulta, hogy a város a városlakó választóké, a Dunaferr pedig az országé.
Körülbelül ezt a jelmondatot lehetett olvasni egy esztendővel később a fővárosban demonstráló újvárosi vaskohászok tábláján. Mert időközben az ígérethalmazból csak a privatizáció maradt meg.
– Nyolc és fél ezer ember dolgozik a vasműben. Természetes tehát, ha a hatvanezres Dunaújváros lakossága a legapróbb történésekre is érzékenyen reagál – véli Bálint Mihály, a Dunaferr vasas-szakszervezeti szövetségének elnöke. – A vészjósló, többezres leépítésekről szóló híresztelésekkel szemben viszont leszögezhetem, hogy a cégcsoportot alkoltó legnagyobb kft. beolvadása a részvénytársaságba legföljebb háromszáz fő elbocsátásával járhat együtt.
A szakszervezeti vezető véleménye szerint ennyi állástalant a Dunaferr is tud kezelni, mivel a cég évek óta fenntart egy éppilyen célokra szolgáló foglalkoztatási alapítványt. Bálint Mihály a privatizációval kapcsolatban viszont már kevésbé derűlátó.
– Amikor a kormány meghirdette a gyorsított privatizációt, a szakszervezet azt kérte, hogy a cégen belül mindenképpen maradjon meg az állam meghatározó szerepe. Sajnos úgy látjuk, hogy ebből nem lesz semmi. Félünk a privatizációtól, ezért is demonstráltunk Budapesten. Öröm az ürömben, hogy a város önkormányzata rendelkezik a Dunaferr tizenöt százalékos tulajdonrészével, amelytől értesüléseink szerint nem akar megválni.
Bálint Mihály is úgy látja, a gondok valahol a rendszerváltás környékén gyökereznek, amikor a Dunai Vasmű ötvennél is több kisebb vállalkozássá esett szét, hiszen az érdekképviseletnek is félszáz fronton kellett küzdenie. A szakszervezeti vezető azonban nem elégedetlen, mert mint mondja, a szakszervezet ez idáig minden fontos kérdésben érvényesíteni tudta az akaratát.
– A munkaadó hárommilliárd forinttal kívánta csökkenteni a juttatások összegét. November óta kemény tárgyalásaink voltak, de sikerült elérnünk, hogy 2003-ban az ajánlott semmivel szemben négyszázalékos alapbérfejlesztés legyen. A vállalat jelen helyzetében ez akkor is hatalmas eredmény, ha eredetileg hétszázalékos alapbérfejlesztést kértünk. A munkaadó ugyanis eredeti szándékával ellentétesen nem szünteti meg a nyugdíj- és egészségbiztosítási pénztárának anyagi támogatását, sőt az idén is lesz karácsonyi bérpótlék, valamint megmaradtak a nyugdíjasok kedvezményei és az étkezési hozzájárulás is.
Meg lehet nyugodni – foglalható össze a szakszervezeti vezető mondatainak lényege. Egyelőre – tenné hozzá az újvárosiak többsége, és bizonyosan még egy nagyot is sóhajtanának, megemlítve, hogy pedig milyen jó volt itt az élet. S valóban, Dunaújváros hosszú évtizedeken keresztül mintatelepülésnek számított.
Már a város születése is rendkívüli volt: Dunaújváros a Duna magas partján, grandiózus szocialista nagyberuházás eredményeként jött létre. Az első általános rendezési terv 1950-ben készült el, s a megépítendő vasmű gyárterületétől északra, a folyó jobb partjának vonalát követve, a túlnyomórészt szovjet példát követő szabályos utcahálózattal ajándékozta meg a leendő lakosokat. Aztán jött a névadás: az Intercisa Múzeumban őrzött dokumentumok szerint 14 800-an kérték, hogy a település és a vasmű Sztálin nevét kapja. A „keresztelő” ünnepséget 1951. november 7-én tartották, ám az ’56-os szabadságharc a rendszerrel együtt a diktátor nevét is átadta a történelemnek. Sajnos csak ideig-óráig, mivel a forradalom bukása után ismét visszatért a „kért név”. Sztálin azonban már soha többé nem tudta elérni hajdanvolt népszerűségét, így helyi kezdeményezésre a minisztertanács 1961. november 26-án a település nevét Dunaújvárosra változtatta. Ebből az időszakból maradt fönn az anekdota – nevet nem érdemes említeni, mert a históriát minden magára valamit is adó dunapentelei őslakos a sajátjának tekinti –, miszerint a penteleiek tíz esztendő alatt egy tapodtat sem mozdultak, mégis három különböző lakcímük volt. A Dunaújváros történetét feldolgozó könyvben így mesél a hőskorról egy városépítő:
„Jövőre lesz ötven éve, hogy ide jöttem Somogyból. Otthon akkor éppen nem volt munka. Bekapcsoltam a rádiót, és mondja, hogy a pentelei fennsíkon egy gyáróriás fog épülni. Összeszedtem a batyumat, aztán eljöttem. Itt ragadtam. A feleségem egy közeli községből került ide. Érettségizett. Amire igazából büszke vagyok, hogy a gyerekeimnek, mindegyiknek szakmát adtam a kezébe. Harmincöt évet dolgoztam a Dunai Vasműben, huszonöt évet folyamatos műszakban. Közben épült a város. […] Sokszor cserélődött a név: volt Pentele, volt Sztálinváros és aztán most megint Dunaújváros. Szerencsés ez a város, annak idején avval is törődtek, hogy az asszonyoknak is legyen munkájuk. A könnyűipari nagyüzemeket idetelepítették: Május 1. Ruhagyár, egy papírgyár. Aztán idehoztak egy hatalmas betonművet, házgyárat, aminek végső soron hálásak lehetnek azok, akik lakáshoz jutottak. Ez a város ebből a házgyárból épült. De tudott lakást adni, és ez vonzó volt az országban. Amikor ’53-ban én is megházasodtam, kaptunk egy fürdőszobás lakást. Először szénnel fűtöttünk, utána lett központi fűtés, majd jött a gáz. Ahogyan a város növekedett, egyre komfortosabb lakásokat építettek, s mi is egyre komfortosabban éltünk.”
De a hőskornak nem csak írásbeli bizonyítékai vannak, hiszen a település Magyarországon egyedülálló, az önkormányzat által védetté nyilvánított szocreál épületegyüttessel bír. S bármennyire is furcsa, a Vasmű úton – mely tulajdonképpen Dunaújváros főutcája – sétálgatva a helyhatóság döntése teljes mértékben jogosnak ítélhető. Mert a szocreál, vagy ahogyan másként nevezik, Sztálin-barokk házak egyszerűségükben szépnek, míg a széles sugárutak – így, a szocializmus szelleme nélkül – inkább humánusan bőséges tereknek hatnak. Tavasszal pedig, amikor zöldbe öltözik a város, még az Újváros ipari származására utaló jelek is eltűnnek a szem elől, mert csak a nagykohó füstje látszik a levegő szűréséért felelős véderdő mögül. Ám errefelé ennek a füstnek igencsak örülnek.
Kockák A tízéves Sztálinváros című diafilmből (1960)
Minden eladó és kiadó. A művelődési központ ma ruhavásár színhelye
rostbevitel
Súlyos rákot okozhat a rostszegény étrend
