Üdvözülés a győzőknek

Gyakori a vád, hogy az USA és Nagy-Britannia érvek helyett most háborús propagandával igyekszik meggyőzni polgárait és szövetségeseit az Irak elleni invázió elkerülhetetlenségéről. Tény, hogy ezen a téren mindkét ország nagy tapasztalatokkal rendelkezik, a média híradásai pedig néha az első világégés során megismert manipulációs technikákat idézik.

Naponta bombáznak bennünket a hírcsatornák Irakkal, az iraki diktatúrával és a bagdadi rezsim fegyverkezési terveivel kapcsolatos információkkal, amelyek az egyre inkább eldöntöttnek tűnő iraki katonai akció előkészítéseként az illegális bagdadi fegyverkezés veszélyeit bemutatva érvelnek Szaddám Huszein és a nevével fémjelzett rezsim megbuktatása mellett. A hírözönből innen, Magyarországról meglehetősen nehéz kiválogatni azokat a tudósításokat, amelyek tájékoztatás helyett inkább propagandisztikus célokat szolgálnak. A hírek, riportok értékelésében talán segítheti az eligazodást, ha áttekintjük az angolszász hatalmak XX. századi háborúképét: miként látták, láttatták propagandájukban az ellenséget, valamint saját szerepüket? Hiszen ennek a korszaknak a dokumentumai mára már jórészt kutathatók, így utólag legalább részben feltárhatók az esetleges manipulációk. (Érdemes megemlíteni, hogy több esetben a London számára kellemetlen dokumentumokat megsemmisítették. Ilyenek az 1939–40-es német béketapogatózások iratai, a Vlaszov-hadsereg nemzetközi joggal ellentétes 1945-ös kiadatásának levéltári anyagai is.)
Társadalmi berendezkedésük felsőbbrendűségéből kiindulva a XIX. századra a gyarmatosító politikát szem előtt tartó angolszász elitek meggyőződésévé vált, hogy szinte vallásos küldetésük az egész világot megjavítani, civilizálni. William Langer amerikai történész így látta e felfogás következményét: „Minden, a brit imperializmus tovaterjedésébe történő beavatkozás olyan próbálkozásnak látszott, amely Isten akaratával helyezkedik szembe.” Ezzel a küldetéstudattal igazolta London gyarmatbirodalmának kiépítését, s legitimálta Washington az 1823-ban a Monroe-doktrínában megfogalmazott gyámságát az egész amerikai kontinens felett.
E messianisztikus önkép tükröződött McKinley elnök 1898-as képviselőházi beszédében is, amelyben a spanyol–amerikai háborúban elfoglalt Fülöp-szigetek jövőjéről hozott döntését – a szigetek megszállását – indokolta. Álmában az isteni megvilágosodás azt a feladatot „rótta” Washingtonra, hogy „az egész szigetvilágot birtokba vegye, nevelje, civilizálja a filippínókat, és felemelje őket primitív állapotukból”. Természetesen e megvilágosodást követően az elnök eleget tett ráruházott „nevelői” feladatának, és utasítást adott a filippínók még meglévő ellenállásának letörésére, ami óvatos becslések szerint is mintegy 200 ezer halálos áldozatot követelt. E felfogás tette s teszi mindmáig lehetővé, hogy csak a „nevelendőknél” vegyék észre a hibákat. Jellemző, hogy miközben Seton-Watson a Times hasábjain a történelmi Magyarország kisebbségeiért, a demokrácia hiánya miatt aggódott, addig „elkerülték” figyelmét a búr háborúkban felállított koncentrációs táborok, az amerikai indiánok vagy a fekete népesség helyzete. (McKinley civilizációs előadása esztendejében fogalmazta meg az amerikai legfelsőbb bíróság a faji szegregációt helybenhagyó ítéletét.)
E magabiztos küldetéstudatból egyenesen következik, hogy aki szembehelyezkedik e hatalmak érdekeivel, aki akadályozza nagyszerű munkájukat, az nemcsak politikai vagy gazdasági értelemben vett vetélytárs, hanem a megtestesült – ezért elpusztítandó – gonosz. A külhoni és hazai közvéleményt meggyőzni szándékozó brit háborús propagandában ez az első világégés során is megfigyelhető volt. Eleinte nem volt látható Kanada, Ausztrália vagy Új-Zéland számára, miért kerülnének végveszélybe, ha a központi hatalmak győzedelmeskednének az európai hegemóniáért folytatott háborúban. Erre kellett volna meggyőző érvet szolgáltatnia az 1915 májusában a belgiumi német rémtettekről nyilvánosságra hozott Bryce-jelentésnek. A jelentést elkészítő vizsgálóbizottság élére a kiváló amerikai kapcsolatokkal rendelkező, korábbi washingtoni angol nagykövetet, Lord Bryce-t választották. A beszámoló az ilyenkor megszokott vádakon túl – fosztogatás, erőszakoskodás stb. – új elemeket is tartalmazott, például részletesen leírta, hogy a megszálló németek a leendő belga katonáktól való félelmükben levágják a fiúk jobbját. A harminc nyelven publikált jelentésben „dokumentált” rémtettek összes helyszíne akkor német megszállás alatt állt, ezért a jelentés készítői a tanúvédelemre hivatkozva mellőzték a konkrét adatok megemlítését. Így viszont sikerült a beszámolót ellenőrizhetetlenné tenniük. London ugyan ígéretet tett arra, hogy a háború végén nyilvánosságra hozzák a történtek helyének, idejének és az események tanúinak listáját. De amint egy kanadai kutató megállapította, az ígért bizonyítékokat – ha egyáltalán léteztek valaha – gondos kezek megsemmisítették. A jelentés máig meghatározza a központi hatalmak nemzeteiről kialakult közvélekedést s gyakran a róluk írott tudományos elemzéseket. Annak ellenére is, hogy egyes állításokról időközben bebizonyosodott, nem feleltek meg a valóságnak. Például amikor 1930-ban több szervezet át kívánta adni az amputált belga kisfiúknak az általa összegyűjtött adományokat, Brüsszel hivatalosan elismerte, hogy a németek nem vágtak le egyetlen kezet sem. A brit sajtó gátlástalanul termelte a rémhíreket, s horrortörténetekkel tüzelte olvasóit. Ezek sorába tartozott az az álhír is, miszerint a központi hatalmak százezres nagyságrendben gázosítottak el hadifoglyokat Szerbiában, valamint részletes beszámolók arról, miként zajlott a brit hadifoglyok holttesteinek szappanként történő „újrahasznosítása”. A propaganda új minőségét jelezte az a tény is, hogy számtalan ismert személyiség adta a nevét a gyűlöletkeltéshez. Ilyen az irodalmi Nobel-díjas Rudyard Kipling, aki már 1915 elején követelte, hogy rekesszék ki a németeket az emberek közösségéből. Ezek után nem meglepő, ha 1917-ben a brit kormány már nem a központi hatalmakat vagy Németországot tekinti ellenségének, hanem dokumentumai szerint a bűnös német „szellemet” kell kiirtani, a vesztes nemzeteket „átnevelni”. Jellemző, hogy amikor az antanthatalmak az Osztrák–Magyar Monarchia szétverése mellett érvelnek, a legfőbb vád Béccsel és Budapesttel szemben az, hogy „germanofilok”.
Természetesnek vehető, hogy Woodrow Wilson elnök az Egyesült Államok hadba lépését olyan nagyszerű célokkal indokolta, mint hogy ez a háború elhozza az örök békét, és az egész világon elterjeszti a demokráciát. S hogy milyen fontosnak ítélte Washington a háborús propagandát, azt jól jelzi a tény, hogy az 1917. április 6-i hadüzenetet követő második héten az elnök központi propagandairodát állíttatott fel. Az iroda feladata az volt, hogy mozgósítsa az amerikai közvéleményt – amelyben tudatosítani kellett a háború szükségességét – a térdig vérben gázoló, elállatiasodott német, osztrák és magyar katonák ellen. Gordon Craig amerikai történész állítása szerint a washingtoni politikusok már az első világháború alatt mindent megtettek, hogy erkölcsi kiválóságukat, sőt felsőbbrendűségüket érzékeltessék. Ezt a szinte vallásos hangütést példázza az amerikai képviselőház 1918-as ülésszakot megnyitó imája: „Te tudod, ó, Urunk, hogy élethalálharcban állunk a legszégyenletesebb, legközönségesebb, legkapzsibb, legmohóbb, legvérszomjasabb, legkéjsóvárabb és legbűnösebb nemzetekkel, amelyek valaha is a történelemkönyvek lapjait meggyalázták.” Majd következik a blaszfemikus ima kérő része: „verd vissza az éhes farkasként viselkedő hunok falkáját!” Ilyen előkészítés után érthetően váltott ki hatalmas megdöbbenést az amerikai közvéleményben az 1936-ban Gerald P. Nye szenátor vezetése alatt összeült vizsgálóbizottság jelentése, amely megállapította, hogy 1917-ben nem holmi idealisztikus célokért lépett hadba Washington, hanem mert részesedni akart a hadiipari konjunktúra áldásaiból, és futott az általa nyújtott hitelek után, amelyek a központi hatalmak győzelme esetén elvesztek volna. A vizsgálatnak azonban volt egy, talán az előzőnél is fontosabb tanulsága. Nevezetesen: a „leleplezést” követő felháborodás viszonylag gyorsan elül, s a háborús akció politikai, gazdasági hasznához képest minimális a hamisítások miatti „lebukás” kockázata.
Ha a jó az abszolút gonosszal szemben folytat keresztes hadjáratot – jellemző módon a későbbi elnök, Eisenhower ezt a címet adta az európai háborúról írott emlékiratainak –, akkor természetesen nincs helye egyezkedésnek, az igaz ügy bajnokának totális győzelemre kell törekednie. Ez a szemlélet köszönt vissza a tragikus következményű Párizs környéki békékben. Ezért, ha szükségét érzi, a győztes felülemelkedhet a nemzetközi jog előírásain, amint azt az antanthatalmak tették az első világháborúban, amikor például megszállták a semleges Görögországot.
Az angolszász hatalmak és a háború viszonyát jól mutatja az 1928-ban aláírt Briand–Kellogg-paktum sorsa, amelynek deklarált célja volt, hogy az országok békés eszközökkel, a háború mellőzésével rendezzék egymás közötti vitáikat. Ugyanakkor éppen a paktum egyik kezdeményezője, a washingtoni külügyminiszter, Kellogg jelentette ki, hogy a megállapodás természetesen nem érinti a Monroe-doktrína esetleges eltörlését, hiszen annak érvényesítése az Egyesült Államok önvédelemből fakadó joga. S brit kollégája, Austen Chamberlain közölte, hogy léteznek a földnek olyan régiói, amelyekhez Londonnak létfontosságú érdekei fűződnek. Ezért ezekben a térségekben őfelsége kormánya továbbra sem fogja eltűrni idegen hatalmak beavatkozását. Jellemző, hogy London megtagadta azon térségek pontos meghatározását, amelyek „jólétét és integritását” akár fegyverrel is kész megvédeni. Ebben az élethalál-küzdelemben természetesen már a semlegesség is gyanússá válik – mindenki köteles azonnal felsorakozni a jó oldalán. Sokatmondó Churchill második világháborút követő felháborodása azon, hogy az évszázadokig a legbrutálisabban gyarmatosított Írország kormánya nem sietett London segítségére a Németország elleni küzdelemben. A fent bemutatott felfogás továbbélését jelzi Brzezinski korábbi nemzetbiztonsági főtanácsadó okfejtése, aki Nyugat- és Közép-Európában amerikai protektorátust lát. Ezen államok helyzete „az egykori vazallusokéra és hadisarcfizetőkére emlékeztet”, s a döntőbíróként fellépő szuperhatalom egyik legfontosabb feladata, hogy a „barbár népek összefogását megakadályozza”.
Végül érdemes röviden emlékeztetni azokra az állításokra, amelyekre 1991-ben az Irak elleni háború indoklásaként hivatkoztak. Mindmáig tisztázatlan az iraki–kuvaiti vitában a bagdadi amerikai nagykövet asszony szerepe – itt válik különösen fontossá a diplomáciai posztok washingtoni elosztásának módja –, mennyiben keltette azt a képzetet Szaddám Huszeinben, hogy a konfliktust arab belügyként fogják kezelni. Kuvait megszállását követően a Hill & Knowlton reklámügynökség mintegy 11 millió dollárért gyártott horrortörténeteket az iraki megszállók rémtetteiről, amelyek „csúcspontját” az inkubátorból kitépett és a kórház folyosóján magára hagyott 312 kuvaiti csecsemő esete jelentette. A tanúként prezentált kuvaiti ápolónő az ENSZ emberjogi bizottságában adta elő megrázó történetét. Utólag bebizonyosodott, hogy az állítólagos ápolónő egy kuvaiti diplomata Egyesült Államokban élő lánya volt, aki a kérdéses események idején több ezer kilométerre tartózkodott a tett helyszínétől. Az állítás, amelyre az akkori elnök tucatnyi beszédében hivatkozott, addigra már megtette a hatását, így az igazság napvilágra kerülése szintén következmények nélkül maradt.
Az angolszász hatalmak XX. századi keresztes hadjáratairól kijózanító mérleget von egy minden gyanún felül álló tanú, Winston Churchill, aki két Németország elleni „szent háborúban” is meghatározó szerepet játszott. Ő a második világháború értékelésére a legfrappánsabb jelzőnek a „szükségtelent” találta, s Sztálin 1945 utáni európai hegemóniájára utalva úgy vélte, nem azt a disznót vágtuk le, amelyiket kellett volna. A győzelmek értékéről sokat elárul, hogy Churchill 1945 júniusában, alig öt héttel a Wehrmacht kapitulációja után – amint azt Lord Alanbrooke tábornagy, a birodalmi vezérkar főnöke feljegyezte – rendkívül sötét színekben festette le a jövőt. Eszmefuttatását azzal a megjegyzéssel zárta, hogy életében még nem nyugtalanította az európai politikai és katonai helyzet. Nobel-díjas emlékiratainak bevezetőjében leírt összegzése kiábrándító: „Az emberi tragédia abban éri el csúcspontját, hogy mi százmilliók fáradozása és áldozata s az igaz ügy győzelme után még mindig nem találtunk békét vagy biztonságot, s hogy mi olyan veszélyek közepette találjuk magunkat, melyek rosszabbak, mint amelyeket leküzdöttünk.”