Új hidegháború küszöbén?

Véget ért az Afrika-konferencia, ahol Jacques Chirac francia elnök felhívta az európai országok vezetőit, segítsenek a fekete kontinensnek felemelkedni új gazdasági szerződésekkel és támogatásokkal. A nyilatkozat – mint az Afrika esetében lenni szokott – természetesen semmilyen változást nem fog hozni a kontinens életében, ám a konferencia mégsem ért véget tanulságok nélkül. Kiderült, hogy Párizs nemcsak a „régi” és az „új” Európa nézeteltérésein próbál nyerni, hanem régi gyarmatait is segítségül hívja az új „hidegháborúhoz”.

Rövid időre előtérbe kerülhet – Párizs diplomáciai manővereinek köszönhetően – Afrika, amely mindig az utolsó volt a „kontinensek versenyében”; Franciaország befolyása ugyanis rendkívül nagy a kontinensen, csak a britek vetekedhetnek vele. Bár a Nemzetközösség még mindig erős partnerségi szövetség, a frankofón országok – az Irak elleni háború előestéjén – mégis szorosabban együttműködnek. A királynő alattvalói jelenleg nem számíthatnak arra, hogy London megkérdezi véleményüket, lévén a korona szinte teljes egészében Washington irányvonalát követi. Párizs azonban visszaidézi magában a régmúlt dicsőséget, amikor gyarmatbirodalma a világ minden tájára kiterjedt, s úgy tűnik, szövetségeseivel a háta mögött felveszi a kesztyűt, amit az új birodalom, az Egyesült Államok dobott elé.
Franciaország még mindig „regionális szuperhatalomnak” képzeli magát. Hatalmi gőgje nem engedi, hogy a NATO (s ezen belül Amerika) minden rezdülésére „bólogatójánosként” reagáljon, mint azt teszi Nagy-Britannia. Ezért míg Washington az Irak elleni háború támogatására vesz rá országokat, Franciaország kihasználja a francia nyelv kulturális hatását, s afrikai szövetségeseit előnyös helyzetbe hozza, hogy mellé álljanak, ha esetleg kenyértörésre kerülne sor. Erről azonban még nincsen szó. Az Egyesült Államok kijelentette, Franciaország ENSZ BT-vétója esetén is támadni fog, s valódi szuperhatalomként megteheti, hogy a világszervezetet egyszer és mindenkorra elfeledi mint működésképtelen, korszerűtlen intézményt. Párizs erejének nagy részét pedig épp az ENSZ adja, amelynek Biztonsági Tanácsában állandó tagként dönthet a nagypolitika irányvonaláról. Szavazata ugyanannyit ér, mint az Egyesült Államoké (ha nem számítjuk, hogy a szintén állandó BT-tag Nagy-Britannia mindig volt gyarmata felé húz).
Korábban úgy tűnt, Franciaország két vasat tart a tűzben: hatalmi státusával a „nagyok” között figyelte volna a háborús helyzet alakulását, a „kicsiktől”, az EU-tagjelöltektől pedig az európai szolidaritást várta el. Azóta kiderült, a tűzben nem kettő, hanem sok-sok vas izzik. Franciaország ugyanis tudja, kikerülhetetlen a világpolitikai eseményeknél. Atomhatalom, a felvilágosodás szülőhazája, emellett roppant befolyásos állam a világgazdaságban is. Az utóbbi hetekben mutatott diplomáciai lépései egyértelműen „hidegháborút” jeleznek a gyakorlott harcossal, az Egyesült Államokkal szemben. A cél teljesen nyílt: ki tudja maga alá gyűrni a világ többi részét. Amerikának hatalmas helyzeti előnye van, ám neki kell támadnia, Franciaország pedig folyamatos visszavágásaival akár térdre is kényszerítheti a gigászt. Persze Párizsnak nem kell az egész világ, elég az európai hegemónia, a sokat emlegetett német–francia tengely megtartása. Akárhogy is történik, Franciaország csak jól jöhet ki a viszálykodásból. Ha diplomáciai törekvéseit siker koronázza, és magával tudja ragadni a háborút – és Amerika terveit – ellenző hatalmakat (Oroszország, Kína, Németország), erkölcsi győzelméhez nem férhet kétség – igaz, ezt Irak és az ENSZ bánná, mivel ebben az esetben mindkettő életesélyei a nullával lennének egyenlők. Amerika viszont az ENSZ-felhatalmazás nélkül vívott, hosszas háborúját majd’ az egész világ ellenszenvétől kísérve harcolná végig. A békepárti Franciaország akkor valóban dönthetne élet és halál ügyében. Ha viszont veszít, és az ENSZ enged az Egyesült Államoktól származó fizikai és gazdasági erőszaknak, Párizsnak akkor sem kell bánkódnia, a végelszámolásnál úgyis jelen lesz. Az utolsó pillanatig kivárhat, s akkor presztízsveszteség nélkül csatlakozhat a Szaddám Huszeint elmozdítani kívánók táborához. Az olajra Franciaországnak is szüksége van, a rendezett külpolitikai kapcsolatokra még inkább. A háború ürügyén megvívott diplomáciai pengeváltás így csak Párizsnak hozhat győzelmet, a kérdés csupán az, kicsit vagy nagyon fog örülni az Élysée-palota.
A francia stratégák azonban ugyanúgy a Földön élnek, mint amerikai társaik, így tudják, győzelmi esélyeik inkább elméletiek, mintsem valóságosak. Franciaország veresége azonban egyet jelentene az európai egység vereségével is, így a harc legnagyobb vesztese mindenképpen az Európai Unió lenne. A bővítés előtt álló szervezet francia–német tandemje egyes vélekedések szerint olyan bizalomvesztést szenvedett el a nyolcak levele és a vilniusi tízek állásfoglalása kapcsán, amelyet egyhamar nem lehet helyreállítani. Az új tagok belépésének ratifikálása valószínűleg nem ütközik akadályba, ám felmerülhet a kérdés a „bent” levő tagokban: akarunk-e egy folyamatosan viszálykodó, belső háborúktól megosztott uniót, vagy hagyjuk veszni ezt a kísérletet. Párizs és Berlin, az unió alapító tagjai számára ugyanis ekkor már nyílttá válna, hogy nem a tehetséges és fejlődni vágyó Közép- és Kelet-Európa lép be 2004-ben a szervezetbe, hanem az Egyesült Államok.