Vejnemöjnen, a múltteremtő

-SZIGETVILÁG-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Amikor a pesti utcákon jártamban-keltemben a mormonok képviselőivel találkozom (a kilencvenes évekhez képest mostanában egyre ritkábban), mindig eszembe jut, hogy milyen jól lemérhető a tengerentúli és az európai szellem közötti különbség, ha összehasonlítjuk a vallásalapító Joseph Smith könyvét és hatástörténetét Macpherson Ossziánjával. A két mű első kiadása között eltelt ugyan több mint egy évszázad, de mindkettő mögött ugyanaz a romantikus gondolatkör, ugyanaz a szellemtörténeti háttér áll. Talán még céljaikban is találhatunk hasonlóságot. Még érdekesebb, hogy Smith vallásalapításával (1830) szinte egy időben jelent meg a Runokokous Väinämösestä (Énekgyűjtemény Vejnemöjnenről), az ős-Kalevala.
Az erősen szétágazott nyugati, peremvidéki és tengerentúli kultúra érthető módon eltérően reagált Osszián utóéletére. Mert a Macpherson-féle hamisítások miatt a tizenkilencedik század első évtizedeiben már csaknem belefáradt a világ az ősi énekek napvilágra kerülésébe, és főképpen abba, hogy nagy leleplezésekre várjon. Ha valaki „nemzetközi könyvsikert” akart ezekben az években, aligha merészkedett ilyen ingoványos területre, legalábbis Európa nyugati felén. Inkább kortárs téma kidolgozásába kezdett, vagy történeti művet írt, de eszébe sem jutott, hogy elfelejtett irodalmi remekművek felfedezésével álljon elő. Balzac ezekben az években tette közzé az Emberi színjáték első regényeit (1829), ekkor jelent meg Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-ja (1831) és Puskin Anyeginjének teljes szövege (1833).
Elias Lönnrot, a sokgyermekes szabó családjából a tudomány szentélyeibe jutó fiatal orvos-filológus-író aligha gondolt könyvsikerre, amikor huszonhat évesen elővette egyik gyerekkori diákpályázatának témáját, és népdalgyűjtő körútra indult, hogy minél többet tudjon meg a régi finn mitologikus alakról, Vejnemöjnenről. Egyetemi tanulmányait amúgy is meg kellett szakítania, mert Turku városa leégett, az előadások szüneteltek, a tehetséges diák pedig hasznosan akarta eltölteni a kényszerpihenőt. Az 1828-as gyűjtést azután még tizenegy hosszabb körút követte, és kajaani körorvosságának huszonegy esztendeje alatt számtalan kisebb adatfelvételt is végzett. Egyelőre csak gyűjtött, gyűjtögetett, ám hamarosan olyan hatalmas menynyiségű szöveg állt rendelkezésére, hogy célravezetőnek látszott valamilyen módon rendezni a runókat. Mivel a felvett népdalokban, dalfüzérekben értelemszerűen sok átfedés volt, kiválogatta a legszebb sorokat, legjellemzőbbnek érzett fordulatokat, és nekilátott, hogy Kaarle Aksel Gottlund elgondolásainak megfelelően népi eposzt szerkesszen. Annyira eggyé vált népi adatközlőivel, hogy később nagy fejtörést okozott a filológusoknak, amikor annak kiderítésére vállalkoztak, hogy mi származott Lönnrottól és mi a népi énekmondóktól. Így készült el az 1833-as Énekgyűjtemény Vejnemöjnenről, amelyet két évvel később kiegészítve jelentetett meg újból: rábukkant ugyanis Észak-Karjala legeredetibb énekmondójára, Perttunen Arhippára, és az új énekek segítségével formálta át a már elkészült szöveget. 1835. február 28-án jelent meg a Kalevala vagy régi énekek a finn nép őskorából. Ezen az úgynevezett régi Kalevalán már csak egyszer változtatott: a legutolsó, 1849-ben kiadott szövegváltozat gyűjtőmunkálataiban tanítványai is részt vettek. A híres Kullervo-ciklus teljes egészében a tehetséges segítőtárs, Europaeus munkájának eredménye. Lönnrot világhírű lett.
A Kalevala intézményesült: az újkori finn kultúra origójává vált. Minden jobbító szándékú változtatás, sorválogatás ellenére annyira sajátjának érezte a finn nép, hogy a nyomtatott szöveg alapján visszaalakult népdallá, mint nálunk Petőfi és Arany néhány verse. A „magas” kultúra számára is megkerülhetetlenné vált: az irodalomnak, a festészetnek, a zenének mind a mai napig meghatározó impulzust adott. De talán mindennél fontosabb, hogy Lönnrot eposza a néprajz páratlanul gyors felvirágzását eredményezte Finnországban és az egész világon egyaránt.
A korabeli magyar szellemi élet világra nyitottságát mutatja, hogy még csak Lönnrot előkészítő munkálatai voltak napirenden, amikor a művelt magyar nagyközönség már a Kovacsóczy Mihály által szerkesztett Literaturai Lapokból értesülhetett a karjalai gyűjtőkörútról 1836. január 23-án. „A helsingforsi finlandi tudós társaság régi és új Finn énekek és Balladák gyűjteményét akarja kiadni. E végre Lönnrot orvos számos kirándulásokat tesz” – olvashatta a hazai publikum, méltán nagy érdeklődéssel tekintve a vállalkozás elé. A folytatás a rendkívüli figyelemhez méltó: Reguly Antal, Erdélyi János, Hunfalvy Pál ismertették a már elkészült művet, foglalkoztak Lönnrot munkamódszerével, közöltek szemelvényeket a Kalevalából.
A finn nemzeti eposz hazai ismertetésének és népszerűsítésének kérdése nem vált el a finn–magyar nyelvrokonság kérdésétől; olyan aktuálpolitikai eredetű beidegződésekkel kellett megküzdeni, amelyek a dicső magyar múlt romantikus képét igyekeztek megőrizni a finnugor elmélettel szemben. Jellemző, hogy a negyvennyolcas szabadságharc bukása után éppúgy fellángoltak az indulatok a szegény rokonság miatt, mint például a Trianont követő évtizedekben vagy akár napjainkban, amikor szintén mély társadalmi frusztráció hajszolhat sokakat a vélt sumer rokonság gondolatának bűvkörébe. Negyvennyolc után is mélyen rögzült előítéletekkel kellett megküzdeni, még Táncsics is úgy gondolta, hogy a nemzet további megalázásának eszköze lehet a finn–magyar rokonság hirdetése. Hunfalvy éppen az ehhez hasonló vélemények visszaszorítására alapozta stratégiáját. Ha ugyanis a finn nép olyan maradandó remekművet hozott létre, mint a Kalevala, amelyet az egész világ nagy becsben tart, akkor a vele való rokonság sem lehet kínos vagy szégyellni való dolog. A Szépirodalmi Lapokban Pákh Albert főszerkesztő jóvoltából több számon keresztül foglalkozott az eposz hőseivel, szerkezetével, rímelésével, és kisebb-nagyobb idézeteket, sok száz sor szabad fordítást is közölt belőle.
Hunfalvy Pál jó barátja, Fábián István evangélikus lelkész, aki álnevében is finnbarát, Philofennus volt, 1862-ben Arany János Szépirodalmi Figyelőjében jelentette meg a Kullervo-epizód fordítását. Az első teljes Kalevala-fordítás tíz évvel később jelent meg Barna Ferdinánd múzeumi könyvtárőr áldozatos munkájának köszönhetően. Nemzetközi mércével mérve is jelentős vállalkozás volt ez, hiszen a német, svéd és francia nyelv után a magyar volt a negyedik, amelyen a teljes eposz megszólalt. Kritikai fogadtatása azonban annál hűvösebb volt. Néhány kemény bírálaton és egyetlen dicséreten kívül szinte agyonhallgatták. Egy anekdota szerint amikor Budenz József kézhez kapta a fordítást, úgy minősítette, hogy az nem is Kalevala, hanem Barnavala.
Ennek ellenére harmincnyolc esztendő telt el, amíg újabb teljes fordítás jelenhetett meg. Ez volt Vikár Béla híres 1909-es, a Franklin Társulatnál napvilágot látott Kalevalája, a nagy felkészültségű, komoly néprajzi munkásságot folytató tudós fordítása. Nemzeti közkinccsé akarta tenni az eposzt, amely – Vikár szerint – a Barna-féle adaptáció gyengeségei miatt nem tudta betölteni az őt megillető szerepet a magyar kultúrában. Vikár művének éppen a hatalmas felkészültség a legnagyobb gyengéje: az általa használt tájszavak magyarázat nélkül még a művelt olvasóközönség számára sem érthetők. Nem véletlen, hogy a magyar nyelv legnagyobb zsonglőre, Kosztolányi Dezső teljes áhítattal méltatta Vikár Béla fordításának nyelvezetét: „Nem létező nyelv ez, de ízig-vérig magyar, s amellett homályos ősiségét érezteti nyelvünk ismeretlen múltjának, azt a káprázatot keltve, hogy csak így költhették volna a mi Kalevalánkat, ha az el nem pusztul valahol Ázsia fönnsíkjain…”
Nem meglepő, ha ilyen nimbuszú alkotás után csak nagy sokára vállalkozott újból a nehéz feladatra magyar műfordító. Nagy Kálmán nem érhette meg művének megjelenését (1972), a Securitate állandó zaklatásai miatt idegei fölmondták a szolgálatot, és önkezével vetett véget életének csakúgy, mint pár évvel később a fordításáról az első cikket megjelentető Szilágyi Domokos. Nagy Kálmán fordítása lett az első „köznyelvű Kalevala”, könnyen olvasható, jól értelmezhető átültetés. Kultúrtörténeti hatása bizonyosan igen nagy, ha nem is akkora, mint a kultikussá lett Vikár-fordításé. Szerencsére a bukaresti kiadást 1975-ben budapesti is követte, és így sokkal több olvasóhoz juthatott el az átültetés.
A következő fordítást, Rácz István elsőként Helsinkiben kiadott művét még kevesebben ismerhették meg az 1980-as budapesti megjelenésig. Ennek az adaptációnak a legfőbb, rögtön szembetűnő újítása a tördelés megváltoztatása volt; a nyolc szótagú sorokat összevonta tizenhatosokra, hogy jobban kidomborodjék a mű legfontosabb verstani sajátsága, az alliteráció. Rácz fordítása is tudós fordítás, de csöppet sem nehéz nyelvezetű vagy tudálékos. A legfrissebb finn tanulmányok konzekvenciáit is felhasználta műve megalkotásához, mégis rendkívül élvezetes stílusú, könnyen forgatható magyar Kalevala született.
Érdekes kortörténeti adalék, hogy Szente Imre Kalevala-fordítása a végnapjait élő aczéli kultúrpolitika utolsó nagy tobzódása közepette nem jelenhetett meg Magyarországon, az 1987-es kiadás Münchenben látott napvilágot. Talán a rendszerváltás éveinek felpörgött eseményei miatt is egészen 2001-ig kellett várni rá, hogy hazai kiadó ismét megjelentesse a korábbi fordításokhoz képest újabb szembeötlő formai módosításokat tartalmazó művet. Szente ugyanis nemcsak két-két sort vont össze, mint Rácz István, hanem a teljes szöveget prózai formában tördeltette, de anélkül, hogy a vers sajátosságain változtatott volna.
Bizonyára számtalan fordítás készül még, hogy a Kalevala új meg új rejtett szépségeivel ismertesse meg a magyar olvasókat. Lönnrot műve rendkívül gyorsan meggyökeresedett a magyar kultúrában, és a Vikár-fordítás jóvoltából fél évszázad alatt ki is hajtott. Azóta is szüntelenül virágzik.
De ami a Kalevala hazai ismertségénél is fontosabb: nem önmagában áll a zord pannon tájon, hanem termékenyítőleg hatott a magyar kultúra egészére, mint ahogyan világszerte fordítókra, követőkre, utánzókra talált. Európai impulzus következménye, a tizennyolcadik századi romantikus múltidézés megkésett hatásának eredménye Joseph Smith vállalkozása, a Lönnrot munkájával csaknem egy időben megjelent Mormon könyve is. De a Macpherson nyomán kibontakozott múltkeresés- és múltteremtésdivat egyik utolsó, hatalmas vállalkozása, a Kalevala közvetlenül is hatott az Újvilág íróira. Az amerikai identitáskeresés egyik érdekes próbálkozása Henry Wodsworth Longfellow könyve, a The Song of Hiawatha (1855), amely az észak-amerikai indiánok eredetmondáját dolgozza fel Lönnrot munkájához hasonló módon. Smith Mormon könyve és a Hiawatha talán ugyanannak az európai szellemi hatásnak kései és tipikusan amerikai következménye. És amikor az Utolsó Napok Szentjeivel találkozunk, akik a kék műbőr kötésű Mormon könyvét kínálják megvételre, gondoljunk arra, hogy ez a mi világunktól végtelenül idegen írás voltaképpen hozzánk rendkívül közel álló, a kultúránkhoz ezer szállal kötődő szellemi hatás következménye. Sokszoros tükrökön torzulva visszaverődő fénysugáré.