A másik március

A „forradalmi ifjúsági napok” megrendezésével a pártállam azt próbálta megértetni az ifjúsággal, hogy március 15. valójában március 21. A történelmi fejlődést a tanácsköztársaság kikiáltása már-már betetőzi, bukásában is előre vetítve a népi demokratikus forradalom győzelmét, s bár március idusa is kifogástalan ünnepnapnak tűnik, azért sohasem lesz igazi, teljes jogú pártünnep, mint a tanácshatalom születésnapja, nem is beszélve április 4-ről. A pártállam bukásával azonban március 21. öröksége úgy elfelejtődött, mintha szellemi vesztegzár alá került volna, s innén még a Galilei-kört szellemi elődként vállaló liberális értelmiségiek sem tudták kiszabadítani. Csak egy jelentéktelen dátum lett a kispolgári radikálisból proletárrá váltott forradalom sodrában, amely a ferencjózsefi békeidők édes zamatát végleg száműzte.
Furán győzött nálunk az 1918. október 30-ról 31-re virradó éjszakán az őszirózsás forradalom. Az Astoriában összegyűlt fél és egész értelmiségiek az égdörgést is Lukachich városparancsnok ágyúi hangjának vélték, csakhogy a tábornok semmit sem tett. Pedig csak a szálloda kapuit kellett volna bezáratnia valamelyik hűséges bosnyák vagy csendőr századdal, s el lett volna foglalva, az egész forradalom vezetőivel és kezdeményezőivel együtt. A hatalom mintha maga hozta volna magára a romlást: a Tisza Istvánt őrző csendőrök önként adták át fegyvereiket a miniszterelnök gyilkosainak. „Nálunk fő a lázadás” – ordibálták a Pestre jövő, s hajóikat otthagyó tengerészek, s a városban mindenki arról az őrmesterükről beszélt, aki azzal dicsekedett, hogy ő volt Tisza gyilkosa. Karl Kraus, a híres bécsi zsurnaliszta azzal búcsúztatta a Monarchiát, hogy „ha egy bűnös állam már kiirtotta magát és cafataira szakadt szét, akkor már nem lehet a történelem ítélőszéke elé vinni, s nem lehet egy államot fenntartani csak azért, hogy személyesen részt vegyen a saját kivégzésén”. S pár hónap múlva személyesen már „Lenin elvtárs volt a készüléknél”: Moszkvából üzent pesti elvtársainak.
A Kun Béláék hatalomátvételéhez gratuláló moszkvai hívás előzménye az volt, hogy még 1919. február 20-án a Népszava székháza előtt összecsapásra került sor a rendőrök s a kommunisták által felbujtott, segélyt és munkát követelő tömeg között. S mivel voltak halottak is, Kun Bélát és a többi kommunista vezetőt a szociáldemokrata miniszterek támogatásával letartóztatták, s március 3-án a gyűjtőfogházba vitték. A „köztársasági államforma elleni bűntettel” vádolt Kunék felett Károlyi Mihály köztársasági elnök vállalt védnökséget: a „vörös gróf” rendelkezésére zárkaajtajukat egész nap nyitva tarthatták, vendéget fogadhattak. A fogvatartottak levelezését nem cenzúrázták, s a Vörös Újságnak innen küldték az antant nyomása miatt amúgy is gyenge lábakon álló kormányzat megdöntésére úszító cikkeiket.
Március 20-án a megvetően viselkedő francia megbízott, Vyx alezredes átadta Károlyiéknak a román demarkációs vonal előretolásáról szóló jegyzéket, s miután a Berinkey-kormány tehetetlenségében lemondott, tárgyalások kezdődtek az addig Károlyit támogató szociáldemokraták és a gyűjtőben őrzött kommunista vezetők közt. A siker nem maradt el: a népvezér Kunfi Zsigmond hivatali autóján vitte fel a börtönből a miniszterelnöki palotába Kun Bélát. Forradalmi Kormányzótanács alakult, s március 21-én a csecsemőkorú népköztársaság helyén kikiáltották a proletárdiktatúrát, a kommünt. A kormányzótanács a lenini intenciók alapján első rendeletében bevezette a statáriumot: „A munkáshatalommal fegyveresen szembeszegülők, felkelést szítók, rablást és fosztogatást elkövetők halállal büntetendők.”
Az igazi fosztogatók és gyilkosok azonban a kormányon levők, nem pedig ellenfeleik voltak. „Minden a miénk!” jelszóval elkommunizálták a magán- és az egyházi vagyont, az Országház és a Teréz körúti Batthyány-palota pincéiben pedig berendezték kínzókamráikat, amelyeket a pesti nyelv gajdesznek nevezett el. Érdemes emlékezni az akkori plakátok szövegeire: „Sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess! Be a Vörös Hadseregbe! Szociális termelésből fakad a jólét, és: Leláncoltuk az alkoholt!” Az utóbbi műveletet egy lánccal körültekert, tőrrel átdöfött borospalackkal ábrázolták, ám a néphumor a szöveget épp az ellenkező értelemben, a palack kinyitására s az alkohol ivás általi felszabadítására alkalmazta.
A vörösterror is a diktatúra találmánya volt, s csak később, ennek mintájára született meg a „fehérterror” elnevezés. Az ellenforradalmi szervezkedések felderítése a Belügyi Népbiztonság politikai osztályára tartozott, vezetője az osztályharc minden kegyetlenségét felvonultató Korvin Ottó volt. Az intézmény elnevezése nem minden tanulság nélkül való, hiszen a Péter Gábor által 1945-ben felállított politikai rendészeti osztály nevében is őrizte kommünbeli elődjét, mint ahogy a helyszín is: a Lenin-fiúk központja, az Oktogon sarkán álló Batthyányi-palota ugyanis csak egy ugrásra van az Andrássy út 60.-tól.
A terroristák kedvelték a nyilvánosságot. A vidéki felkelések megtorlására Szamuely Tibor, az újságíróból lett népbiztos kapott teljhatalmat, s „halálvonatáról” rögtönítélő eljárásban egy személyben ült törvényt az elfogottak felett. A vonat útját akasztófák kísérték. Jerome és Jean Tharaud La fin de Habsbourg – A Habsburgok bukása – című könyvükben azonban azt is leírják, hogy milyen tomboló lelkesedéssel fogadták a Pece-parti Párizsban Szamuelyt, igaz, a diadalmenetet követően Nagyvárad szinte észrevétlenül került át román kézre.
A vörös 1919-ből hiányoztak a nemzeti színek. A két Tharaud megemlíti, hogy a fővárosban a nemzet nagyjainak szobrait vörösre festett deszkákkal, drapériákkal takarták el, s Marx, Trockij, Liebknecht és Rosa Luxemburg mellszobrai díszelegtek előttük. „Miénk lett, vörös lett / A szép pesti utca, / Apraja, a nagyja / Kun Bélát dalolta” – írta 1925-ben a Históriás Ének, 1919 című verses krónikájában Szatmári Sándor, miközben a szovjet–moldovai parasztok kolhozba kényszerítésén fáradozott. (Aki a fiatalabb nemzedékből az 1968 utáni, a husáki Csehszlovákiában, a honeckeri NDK-ban vagy a brezsnyevi Szovjetunióban hosszabb ideig tartózkodott, érezhette, milyen lélekromboló egy, transzparensekkel, diktátorképekkel és vörös zászlókkal teli város.)
Térjünk vissza eredeti kérdésfeltevésünkhöz, miért is nem a miénk ez a másik március? Csak balos szimbólumai, internacionalizmusa és harsány vörös színei, hisztérikus terrorja miatt? Persze, ezek is elengedők lennének, hogy ne szeressük március 21-ét. De van más, nyomós okunk is az elutasításra. A mai magyar történészek közül sokan állítják, hogy Trianon már akkor eldőlt a színfalak mögött, amikor Kun Béla színre lépett. Lehet, hogy igazuk van. Ám Catherin Durandin nemrég magyarra is lefordított nagy munkájában, A román nép történetében felveti, hogy pontosan a tanácsköztársaság léte adott szabad kezet Bratianu miniszterelnöknek, hogy a párizsi négy nagy (angolok, franciák, amerikaiak és olaszok ) platonikus ellenvetései mellett, a bolsevizmus elleni küzdelem jegyében a román hadsereg átlépje a Tiszát, és augusztus 4-én bevonuljon Budapestre. S idézi a történelmi alkalmat kihasználó Bratianut, aki 1916-ban úgy üzen hadat a monarchiának, hogy az erdélyi románság elnyomását hozza fel a háború okául: „Nem éreztettük eléggé Magyarországgal, hogy le van győzve. Ha megtettük volna, most békességben élnénk vele.” Hogy miért nem éreztették? Arra a román miniszterelnök e kijelentést megelőző mondata adja meg a választ: „Románia királyának, aki nemrégiben ellenőrző körúton volt a (tiszántúli) területen, mindenütt köszönetet mondtak a különféle társadalmi osztályok képviselői, akik ünnepelték a románokat, hogy megóvták őket az anarchiától.”
A köszönet azért túlzás. De a diktatúra vége felé a nyomorgó Budapest is, már mint a kisebbik rosszal számol a román megszállással. Az anarchiát pedig, amiről a győztes Bratianu beszélt, a magyar kommün, a tanácsköztársaság képviselte.
A szerző történész